231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Egy sejtés nyomán élni

Évközi 21. vasárnap („A”) Mt 16,13–20

A mai evangéliumi szakasz rendkívül fontos, számos szentírásmagyarázati, krisztológiai és egyháztani megfontolást kínál. Most hagyjuk azonban ezeket magunk mögött egy pillanatra, és összpontosítsunk Péter alakjára, valamint arra, hogy mi is történik vele!

Az elbeszélés Jézus kérdéséből indul ki, aki kilétéről faggatja a tanítványokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ez a kérdés egyébként végighalad Máté evangéliumának egészén. Péter ösztönösen válaszol, az evangélium sejteti is, hogy hitvallása nem hatalmas reflexió eredménye, hanem kimondja azt, ami a szívén van. Jézus megerősíti, hogy Péter szavai tényleg nem az övéi: „nem test és nem vér” nyilatkoztatta ki azokat neki, hanem az ő mennyei Atyja (Mt 16,17). Pétert éppen azért mondja Jézus boldognak, mert nyitott volt az Atya kinyilatkoztatására.

A „kinyilatkoztatás” olyan kifejezés, amely kapcsolatról és bizalomról szól, kiválasztásról és találkozásról: csak barátok részesülnek benne. Ámosz próféta például arra a felismerésre jut, hogy az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná barátainak, a prófétáknak (Ám 3,7).

Isten kiválasztja azt, akinek feltárja és odaajándékozza önmagát, és általában nem azokat szemeli ki, akik bölcsek vagy fontosak. Maga Jézus is álmélkodva rácsodálkozik néhány fejezettel korábban arra (Mt 11,25), hogy mennyei Atyja a kicsinyeknek és az egyszerűeknek tárja fel Országa titkait.

Ma ez a kinyilatkoztatás Pétert érinti: ő az a kicsiny, akinek az Atya valami fontosat és újat tár fel, amely mindenféle emberi bölcsesség számára elérhetetlen. A többiek, a népsokaság legfeljebb korábban annyit sejtett, hogy Jézus különleges ember volt (Mt 16,14), de csak Péter jut el arra a felismerésre, hogy Ő Isten Fia. Péter hitének útja most fordulatot vesz, valami új kezdődik: mint ahogy mindannyiunk lelki útja során vannak olyan pillanatok, amikor a sejtés mélyebbé és élesebbé válik.

De nem csak erről van szó. Péter egész életét azzal tölti majd, hogy megértse mindazt, amit az imént megvallott, és egyre mélyebbre jusson Isten Fiának misztériumába. Ezt a megsejtést ugyan elveszíti, de újra meg újra rátalál. Az Úrnak többször vissza kell őt hoznia lélekben ide, Fülöp Cezáreájába, hogy részesüljön az Ő kinyilatkoztatásában.

Péter nem értette teljesen, hogy mit is jelent a vallomása, hiszen ő egy hatalmas messiásra számított, aki azért jött, hogy megsemmisítse ellenségeit, és erővel alapítsa meg Isten Országát. Jézus élete azonban rácáfol erre, és Péternek rá kell jönnie, hogy semmit nem értett meg. Isten kinyilatkoztatása azonban nem fogyatkozik meg és nem hiábavaló.

Péter csak akkor tudja majd megőrizni ezt a kinyilatkoztatást, ha vissza tud térni ahhoz, hogy kicsiny legyen, ha engedi, hogy az Atya újból megalkossa őt. Amikor csak önmagában bízik, amikor megmarad a „test és vér” terében, akkor elveszíti ennek a kinyilatkoztatásnak az értelmét, és így elveszti önmagát is. Ha azonban kicsi marad, akkor áldott lesz, ahogyan áldottak és boldogok azok a kicsinyek, akikről Jézus első beszédében, a hegyen szól (Mt 5): akkor megtapasztalja majd, hogy Isten Országa kegyelem és irgalom, és éppen ő lesz az első, akivel az Úr irgalmasságot gyakorol.

Csak így válik megbízhatóvá, és lesz az az ember, aki részesült az Atya szavában, aki saját testében megtapasztalja majd az irgalmasságot, és akire Jézus, mint sziklára építi Egyházát. Oldhat és köthet, vagyis képes lesz arra, hogy elvezesse az embereket az Atyának ugyanarra a kinyilatkoztatására, amely megváltoztatta az ő életét. Így lesz az Egyház a testből és vérből születettek közössége, akiket aztán újjászül a Lélek, akiket ugyanaz a kicsiny mivolt, ugyanaz a kinyilatkoztatás, ugyanaz a boldogság köt össze.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

fordította: Szabó Xavér OFM