„Nekem jobban tetszene, ha a példabeszéd másként zárulna: így az úr szíve is félreérthetetlenebb lenne és a tanítvány szíve is olyan lenne, amilyet az úr megkíván. Bátorkodom tehát előterjeszteni ezt az »apokrif« befejezést:

Akkor jött a harmadik szolga is, akire az úr csak egy talentumot bízott és azt mondta neki: »Uram, csak egy talentumot szereztem, megdupláztam, amit rám bíztál, de az út során elvesztettem mindkét dénárt. Tudom azonban, hogy te jó vagy és megérted az én kudarcomat. Nem hozok neked semmit, de tudom, hogy irgalmas vagy«. És az úr, akinek a dénárnál többet számított, hogy szolgájának a róla alkotott képe valódi, azt mondta: »Jól van, hűséges és derék szolga, még ha nincs is semmid, lépj be urad örömébe, mert bizalmad volt bennem!«

Így is örömhír volna a példabeszéd!”

(Enzo Bianchi)