231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

„Jöjjetek a menyegzőre!”

Enzo Bianchi elmélkedése
Évközi 28. vasárnap („A” év)
(Mt 22,1–14)

Ez a harmadik példázat, amelyet Jézus a jeruzsálemi templomban mondott el azoknak a papi és vallási vezetőknek, akik vitatták tekintélyét, hogy beszélhet és jót tehet (Mt 21,23–27). A példázat szorosan kapcsolódik az előző, a gonosz szőlőmunkások példázatához (Mt 21,22–43), mert a fő téma ugyanaz: a szőlőskert urával és a lakomát felkínáló királlyal szembeni elutasítás. A példázatot hosszú ideig úgy olvasták a keresztény hagyományban, mint Izraelnek, az Istentől választott népnek elítélését, mert nem ismerte fel Jézusban a Messiást, akit maga Isten küldött, és így a tűzre és pusztulásra adott Jeruzsálem városával együtt ítélet sújtja.

Amikor Máté leírja ezt az elbeszélést, már lerombolták Jeruzsálemet a rómaiak Kr. u. 70-ben, és ez az esemény, úgy tűnik, „felhatalmazást ad arra”, hogy a zsidó katasztrófát Istent büntetéseként értelmezzék. De okosnak és ébernek kell lennünk: ez a példabeszéd, amelyet nem véletlenül írt le Máté az evangéliumban, és címzett a keresztény közösségnek, bennünket érint, akik kereszténynek mondjuk magunkat, akiket Isten személyesen hívott meg a hitre és Isten Országának lakomájára. Ezzel a meghívással találkozva, amelyet az Úr mindig megújít, készek vagyunk-e arra, hogy késedelem nélkül csatlakozzunk a lakomához, vagy személyes okokból ellenállunk szavának, nem akarjuk meghallani azt? Ha pedig részt veszünk a lakomán, valódi megtérésbe öltözünk-e, levetve korábbi viselkedésünk ruházatát, vagy képmutató módon hazudunk, és anélkül lépünk be az Úrral való szövetségbe, hogy valóban megváltoztattuk volna életmódunkat, életünk habitusát?

Ezeket a kérdéseket okvetlenül fel kell tennünk, hogy jól érthessük ezt a példázatot, és ne érezzük magunkat mások viselkedését vizslató bíráknak, szigorú embereknek, akiknek az a szokása, hogy mások után kémkedjenek, de önmaguk felé vakok. Hallgassuk tehát alázattal ezt a történetet, amely abból akar valamit feltárni számunkra, hogy mi történik a mennyek országa eljövetelekor. Egy király nagy lakomával ünnepli meg fiának menyegzőjét. Elküldi szolgáit, hogy hívják meg az ünnepre hivatalosakat, de azok, ahelyett hogy megtisztelve éreznék magukat, nem válaszolnak a meghívásra, és semmi jelét nem adják annak, hogy élni szeretnének azzal. A király ezért más szolgákat küld, hogy bejelentse nekik: „Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” A király tehát nem egyszer, hanem kétszer is megismétli meghívását, és kijelenti, hogy minden készen áll, és a fényűző lakoma nem tűr halasztást.

Az elbeszélés ezen része is elegendő lenne ahhoz, hogy megértsünk egy üzenetet a példázatból. Jézus hallgatóinak könnyű volt a megértés azon ószövetségi prófécia ismeretének fényében (lásd például Iz 25,6–10), amelyik a Messiás és népe közötti frigyről szólt. Ők azt is tudták, hogy Jézus a Vőlegény, ahogyan korábban feltárta a tanítványoknak és a farizeusoknak, kijelentve, hogy az volt a Vőlegény jelenlétének ideje, tekintettel az immár közeli nászra (Mt 9,15). De itt van a visszautasítás: nem fogadták el Isten ajándékát, és nem törődtek a lakodalommal. Ez a király azonban a könyörületes, türelmes, hosszantűrésre (makrothümia) és várakozásra kész, nagylelkű Úr, aki ezért harmadjára is elküldi szolgáit, hogy megújítsa meghívását. Jézus elgondolásában ezek talán az Izrael közösségéhez küldött próféták vagy vándorprédikátorok? Mindenesetre a meghívottak kimentik magukat és ismételten visszautasítják a meghívást: mezőn vannak és dolgozniuk kell, gazdaságokat kell felügyelniük, vállalkozásokat kell üzemeltetniük… Nemcsak hogy nem pozitívan reagálnak, hanem egyenesen úgy, mint akiket az ismétlődő meghívás sért, bántalmazzák a küldötteket, elkergetik és üldözik őket, egyeseket meg is ölnek! A felszínesség, a figyelmetlenség és a megkülönböztetés hiánya azok részéről, akik nem értékelik a kapott ajándékot, egyenesen erőszakba és agresszivitásba csaphat át, amikor az ajándékot újra meg újra ingyenesen felkínálják.

Máté számára ez volt a keresztény misszió valósága az első század végén. Ez a realitás tette lehetővé a példázat mélyebb megértését. Valójában látjuk, hogy az Úr szavára süket meghívottak mit is választottak: a halál útjait választották, amit a szöveg olyan keleti stílusban fejez ki, amin akár meg is botránkozhatunk, ha nem fejtjük meg a Jézus szavait úgy mint intést, figyelmeztetést a hallgatóság felé. Ebben a szemléletben a király, aki elküldi szolgáit, hogy rombolják le és gyújtsák fel városukat (Jeruzsálemet), inkább intő látomás, nem pedig bekövetkezett realitás, mert Isten türelmes, nem büntet, de az is igaz, hogy mindannyian vagy a halál, vagy pedig az élet útját választják: mindenki szabad, hogy megválassza útjának irányát, nem Isten az, aki számukra azt elrendeli.

A példázat azonban egy másik elküldéssel folytatódik, mert az esküvői lakomát mégiscsak meg kell ünnepelni. Ezúttal a szolgáknak szól a parancs, hogy menjenek ki az utak mellé, a kereszteződésekhez, ahol a zarándokok, útonjárók, koldusok, a „söpredék” jár. Így a lakodalmas terem megtelik, nem az Úr által személyesen kiválasztott meghívottakkal, hanem azokkal, akik soha senki számára nem tűntek méltónak arra, hogy részt vegyenek egy ünnepen, egy menyegzői lakomán. Belépnek a terembe igazak és méltatlanok, jók és gonoszok, mindenki, akit az Úr irgalmassága tesz méltóvá: olyan ebéd ez, ahol együtt van a jó mag és a konkoly, a jó halak és a hitványabbja (vö. Mt 13,24–30.47–50). Ez a gyülekezet éppen az egyház missziójának eredménye, amely a pogányok felé irányult, akiket Isten nem hívott meg és választott ki Ábrahám korától az idők beteljesedéséig, amikor Krisztus eljött az emberek közé. A példázat szerkesztésében Lukács pontosítja, hogy a menyegzői terembe belépők „szegények, nyomorékok, sánták és a vakok” (Lk 14,21), vagyis a peremre szorult, „söpredéknek” tekintett emberek azok, akik elfoglalják az első meghívottak helyét. Megesik – ahogy Jézus mondta –, hogy a szajhák és a vámosok Isten Országában megelőzik a vallásos, törvényhű embereket (vö. Mt 21,31).

Amikor a terem megtelik, megérkezik a király, aki üdvözli az utolsó órában meghívottakat, egyiket a másik után, és észreveszi, hogy egyikük nem visel menyegzői ruhát. Mit jelent ez? Nem könnyű megértenünk a király reakcióját, aki kidobatja őt a teremtől a halálos sötétségre. De talán érthetőbb a dolog, ha felidézzük az akkori kor menyegzői szokásait. A menyegzői terem bejáratánál minden meghívott ajándékba kapott egy kendőt, hogy az ünneplés jeleként a vállára vegye. Vagyis a király észreveszi, hogy a meghívottak közül valakinek hiányzik ez a kendő: egész biztos, hogy ezt az ingyenes ajándékok felajánlották neki, ő azonban visszautasította.

Más szavakkal, találkozva a meg nem érdemelt meghívással a lakomára és az ajándékba adott öltözet csodálatos ajándékával, amely a „változásra”, a viselkedés megváltozására való készséget jelentette, ő az elutasítást választotta. Ez az ingyenes ruha megtisztelő volt a vendég számára, amelyet csodával és hálával kellett volna fogadnia, ő azonban „nemet” mondott. Egyszóval ez az ember elfogadta a lakomára való meghívást, de aztán úgy döntött, hogy ez a meghívás nem jelent számára semmit, és teljes mértékben képtelen volt elfogadni ezt az ajándékot: önelégült ember volt, jól érezte magát a helyzetében, eszében sem volt megváltozni. És akkor jön a király, aki kidobatja, nem tehet másként. Nem a méltatlansága zárja őt ki, hanem, hogy nem ismeri fel az ajándékot, hogy nem fogadja el az Úr irgalmasságát. Ennek az embernek nem kellett kiérdemelni a meghívást, csupán meg kellett volna változtatni a gondolkodását és megértenie, hogy Isten szeretete ingyenes, kegyelem: elég örömmel elfogadni, mint ahogy egy gyermek fogadja Isten Országának ajándékát (vö. Mt 18,3).

Ez az ajándék és felelősség közötti dialektikára épülő példázat olyan igazságot tár fel számunkra, amit nem mindig tudunk felfogni: a kegyelem a legnagyobb ajándék, ára azonban az, hogy szabadon és szeretetből fogadjuk el. A vendégnek odaajándékozott, de általa visszautasított öltözet nem jelent mást, mint a kegyelem árát. Így írt erről Dietrich Bonhoeffer:

„A drága kegyelem a szántóföldbe rejtett kincs, amiért az ember örömmel adja el mindenét, csakhogy megszerezze; a nagyértékű drágagyöngy, amiért a kereskedő mindenét eladja. […] Jézus Krisztus hívása, amiért a tanítvány otthagyva a hálókat, követi Őt. A drága kegyelem az evangélium, amit mindig újra keresnünk kell; az ajándék, amit mindig újra el kell fogadnunk. […] Az ilyen kegyelem drága, mert követésre hív bennünket, és kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív. Drága, mert az ember életébe kerül, és kegyelem, mert az egyetlen igazi életet adja az embernek. Drága, mert elítéli a bűnt, és kegyelem, mert megigazítja a bűnöst.”

A példázat tehát mindannyiunk számára felvet egy egyszerű kérdést: Istennek az ő Országába szóló, Jézus Krisztusban megjelenő, nap mint nap megújuló meghívásával szembesülve mi az én válaszom? Közöny, elutasítás vagy általam nem birtokolt igaz mivolt és érdemek igénye?

 

Fordította: Szabó Xavér OFM