231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Megbocsátás

Évközi 24. vasárnap

Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,21–35)

A mai példázat zárja Máté evangéliumának tizennyolcadik fejezetét, amely az egyház közösségén belüli kapcsolatok témájáról közli Jézus beszédét. Két részt különíthetünk el: az első rész Péter kérdését öleli fel, hogy hányszor kell megbocsátani (Mt 18,21), valamint Jézus válaszát, amely tartalmazza a könyörtelen szolga példázatát (Mt 18,22–34), és azzal a mondattal zárul, hogy „az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének”.

Péter kérdése Jézus megbocsátásról szóló korábbi szavaiból születik: a közösség ismeri a bűn, a megosztottság, a rossz problémáját, és Jézus felkínált egy utat, amelyet be kell járnunk, hogy a testvérek kisegítsék egymást a halálból.

Ebből a szempontból Péter reakciója nagyon is emberi és ésszerű: rendben van, hogy meg kell bocsátanunk, hogy gyakran és folyamatosan kell megbocsátanunk, de mégiscsak kell lennie egy határnak. De mi a határ? Meddig lehet elmenni a szeretetben? Ki mutatja meg nekünk a mértéket? Jézus választ ad.

A példázatban először is paradox elemek vannak. Az első a szolga felhalmozott adósságára vonatkozik: a tízezer talentum elképzelhetetlenül sokat ér. Olyan értékről van szó, amely az akkori Palesztinában forgalomban sem volt. A szolga tartozása ilyen mértékű.

A második a gazda reakciója, aki anélkül, hogy sokáig kéretné magát, elengedi a tartozást. Adhatott volna több időt, még akkor is jó és türelmes gazdának bizonyult volna, de ő mindent és rögtön elenged.

Péternek arra a kérdésére, hogy milyen mértékűnek kell lenni a megbocsátásnak, amelyre mindannyian meghívottak vagyunk, Jézus az Atya szeretetéről és megbocsátásnak mértékéről beszél. Az embernek, minden embernek hatalmas tartozása van az Atya felé, amelyet soha nem lehet törleszteni: nemcsak az életét kell átadnia Istennek, amely megfizethetetlen, de a halálból való szabadulását is, amelynek karmai közé került. Az Atyának még saját Fia élete árán is megérte az üdvösségünk.

De van itt még egy váratlan és abszurd, ezúttal negatív megjegyzés: a szolga, aki kijött urától, képtelen volt testvérének elengedni az adósságát, amely végtelenül kisebb volt annál, mint amit neki elengedtek. Hogy lehetséges ez? Lehetetlennek tűnhet, de minden egyes alkalommal ez a helyzet, amikor nem bocsátunk meg testvérünknek, amikor a megbocsátás túlságosan nehéznek tűnik számunkra. Olyanok vagyunk, mint az a szolga, aki képtelen volt megosztani a kapott, óriási ajándékot, mintha az jog lett volna, nem pedig ingyenes ajándék.

Azok, akik nincsenek tudatában a kapott ajándéknak, akik nem emlékeznek hálaadással és imádsággal erre az ajándékra, azt kockáztatják, hogy olyanná válnak, mint ez a szolga, aki nem volt tisztában azzal, hogy neki is meg kell bocsátania. Amennyiben nem így cselekszik – és ez a példázat negyedik meglepetése –, valamiképpen elveszti ezt az ajándékot, mert kizárja magát annak lehetőségéből, hogy élvezze azt, és ennek logikája szerint éljen. Arra kaptunk meghívást, hogy mindig megbocsássunk, mert a mi megbocsátásunk semmi ahhoz az irgalomhoz képest, amiben mi részesültünk. Csak a határok nélküli megbocsátás az igazi megbocsátás: a korlátok közti megbocsátás még mindig „csak” emberi igazságszolgáltatás, amely egyáltalán nem hasonlít Isten művéhez. Az ember, ahogy arra Péter kérdése rámutatott, hajlamos arra, hogy ésszerű határokat szabjon. Istent viszont nem korlátozza semmiféle határ, megbocsátásnak egyetlen határa van, amit mi határozunk meg, nem pedig Ő.

A mai evangéliumi szakasz utolsó mondata, amely felidézi az Atyához intézett imádságunk kérését (vö. Mt 6,12.14–15), éppen erre a misztériumra reflektál: az Atya nem fog megbocsátani annak, aki nem bocsát meg saját testvérének. Igaz azonban, hogy az Atya bocsánata, amely mindent megelőz, mindent és mindenkit rögtön megítél.

Csak azok, akik ennek tudatában vannak, és belépnek az ajándékozásnak ebbe a logikájába, azok teszik lehetővé az Úr kegyelmének, hogy teljes mértékben elvégezze teremtői munkáját, hogy feltámadott emberekké tegyen bennünket, akik elviszik a mindennapi életbe azt az ajándékot, amelyben részesültek. Így a megbocsátásban való részesedés tényleg átalakítja a létezést.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM (Jeruzsálem)