„Gyermekeimnek egy magyar mondát olvastam fel a napokban, amelyben furfangos erdélyi emberek a török korban azon vitatkoztak egymással, hogy vajon miből van a legtöbb a világon. Hogy ez a kérdés mennyire izgalmas, azt mi sem példázza ékesebben, minthogy elhangzása után szinte alig tudtam tovább olvasni a történetet, olyan hevesen kezdték el találgatni a kicsik a választ. Már nem emlékszem, miket is gyűjtöttek össze nagy hirtelen, és azt sem fontos most felidézni, hogy a könyvbeli történet hogyan zárult. Számomra lényegesebb volt az, ahogy azon az estén én magam válaszoltam meg a kérdést – egyedül, szemközt egy szótlan ikonnal s egy halványan pislákoló mécsessel, már a húsvét felfoghatatlan titkára készülve. Akkor és ott azt értettem meg, hogy a világon sebekből van a legtöbb. S mikor volna időszerűbb sebeinkről beszélni, mint nagypénteken, amikor a szent liturgia minden mozzanata a megsebzett embert állítja elénk. Sebeket hordozó Krisztus Istenünket; a sebeket hordozó Jézust, az embert; s végeredményben mi magunkat, a sebeket hordozó emberiséget.”

Xeravits Géza