231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Végsőkig szeretni

Évközi 22. vasárnap („A”) Mt 16,21–27

Péternek Caesarea Philippiben történt hitvallása után (Mt 16,13–20) Jézus rögtön szükségét érzi annak, hogy bevezesse tanítványait a rá váró szenvedés misztériumába. Tudja, hogy a küldetésének valódi jelentésétől távol álló messiási reményeket is táplálhatja, ezért körvonalazni kezdi Isten Országa és üdvössége felfogását oly módon, amely mindig is különbözik attól, amire az emberek számítanának.

Éppen ezért háromszor közli övéivel, hogy nagy próbatétellel kell szembenéznie, amely becstelen halállal végződik, de harmadnapra feltámad.

A mai evangéliumban találjuk a szenvedés első hírüladását: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.” (Mt 16,21)

Jézus főleg azt hangsúlyozza, hogy szenvednie kell. Fontos ez a „kell” ige.

Mi nem igazán kedveljük a kényszerűséget és a szabadság hiányát közvetítő „kell” igét. Jézusnak szembe „kell” néznie a halállal, de nem úgy, mint aki arra kényszerül, hogy olyasvalamit tegyen, amit egyáltalán nem akar: engedelmessége szabad engedelmesség. Olyan ember engedelmessége ez, akinek be kell járnia ezt az utat, ha a végsőkig akar szeretni. Olyan ember szabad engedelmessége ez, aki tudja, hogy ez szükséges, és nem húzódozik, nem menekül el: aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet magában foglalja a kötelességeket is, mert olyan kötelékeket teremt, amelyeket a mindennapi életben tiszteletben tartanak.

A szabadság csak ott hiányzik, ahol a szeretet is hiányzik, a szeretet pedig mindig szükségszerűséget hoz magával, kötelezettséget, és ezért szükségszerűen halált.

Az a szeretet pedig, amely a végsőkig tiszteletben tarja a kötelékeket, a végén nem tud nem feltámadni…

Jézus tehát tudja, hogy az ember üdvössége az Atya szeretetteljes tervének való engedelmességétől függ, és nem gördít semmiféle akadályt ennek az akaratnak a teljesítése elé.

Nem zavarja semmi, még a szenvedés sem és saját népe okozta halála sem: ez a halál számára nem botrány lesz (23. vers), nem akadályozza meg őt a szeretetben, sőt: az a hely lesz, ahol az ember iránti szeretetének határtalan dimenzióit feltárja.

Ha a botrány mindaz, ami akadályoz, amely megnehezíti az úton való előrehaladást, amely megszakítja a kommunikációt, akkor Jézus nem hagyja, hogy a halál, az igazságtalanság, a visszautasítás és a tagadás botrányt okozzon.

Az egyetlen botrány, amelyet Jézus magára és a tanítványokra nézve érzékel, nem a rá váró drámai és fájdalmas eseményekből származik. Az egyetlen lehetséges botrány az a gondolat, amely nem az Atyától származik, amely azt állítja, hogy van olyan megváltás, amely nem halad át az élet ajándékán. Az olyan gondolat, amely megpróbálja korlátozni és határok közé szorítani a szeretetet.

Jézus küldetésének kezdetén a megkísértéskor (Mt 4,1–11) ezt gondolatot sugallja az ördög.

Most, egy másik fordulóponton Péter képviseli ezt a gondolatot, aki félrehívja mesterét és „megfeddi”: ez az a hozzáállás, amelyet Jézus botránynak nevez.

A botrány nem feltétlenül komoly, szégyenletes dolog. A botrány „egyszerűen” minden olyan ésszerű gondolat, amely nem megy túl egy olyan logikán, amely főleg csak önmagát szeretné megmenteni. Olyan valami, ami megakadályozza a továbbhaladást, és elvonja a szívet a céltól.

Jézus kinyilatkoztatásával szembesülve tehát a tanítvány mindenféle ellenállása felszínre tör, és ez teljesen normális: Péter olyan, mind bármelyikünk.

Jézus egyszerűen arra kéri Pétert, hogy hátrébb lépve találja meg a saját helyét a mester mögött, nem előtt, nem Jézus és az Atya között, mint egy akadály, botrány. „Gyere mögém, Sátán! Botrány vagy számomra, mert nem Isten szerint gondokodol, hanem az emberek szerint!” (16,23)

Arra kéri, hogy alázattal sajátítson el egy másik, újfajta logikát: ezt nem nyilatkoztathatja ki neki test és vér (Mt 16,17), hanem csak az Atya adhatja meg a kicsinyeknek.

Péter helyzete a mindenkori tanítvány helyzete: „ha valaki” az Úr után „szeretne menni” (Mt 16,24), Péterhez hasonlóan maga mögött kell hagynia a világi logikát, amely saját erejével keresi az életet, hogy belépjen a határok nélküli ajándékozás logikájába.

Meg fogja kapni a kegyelmet, hogy ne botránkozzon meg semmin: nincs olyan rossz a világon – még a halál sem –, amely elszakíthat bennünket az Úrtól, ami megakadályozza, hogy az egyetlen kötelességünket megcselekedjük, azt, ami egészen emberré tesz bennünket: hogy a végsőkig szeressünk.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

Egy sejtés nyomán élni

Évközi 21. vasárnap („A”) Mt 16,13–20

A mai evangéliumi szakasz rendkívül fontos, számos szentírásmagyarázati, krisztológiai és egyháztani megfontolást kínál. Most hagyjuk azonban ezeket magunk mögött egy pillanatra, és összpontosítsunk Péter alakjára, valamint arra, hogy mi is történik vele!

Az elbeszélés Jézus kérdéséből indul ki, aki kilétéről faggatja a tanítványokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ez a kérdés egyébként végighalad Máté evangéliumának egészén. Péter ösztönösen válaszol, az evangélium sejteti is, hogy hitvallása nem hatalmas reflexió eredménye, hanem kimondja azt, ami a szívén van. Jézus megerősíti, hogy Péter szavai tényleg nem az övéi: „nem test és nem vér” nyilatkoztatta ki azokat neki, hanem az ő mennyei Atyja (Mt 16,17). Pétert éppen azért mondja Jézus boldognak, mert nyitott volt az Atya kinyilatkoztatására.

A „kinyilatkoztatás” olyan kifejezés, amely kapcsolatról és bizalomról szól, kiválasztásról és találkozásról: csak barátok részesülnek benne. Ámosz próféta például arra a felismerésre jut, hogy az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná barátainak, a prófétáknak (Ám 3,7).

Isten kiválasztja azt, akinek feltárja és odaajándékozza önmagát, és általában nem azokat szemeli ki, akik bölcsek vagy fontosak. Maga Jézus is álmélkodva rácsodálkozik néhány fejezettel korábban arra (Mt 11,25), hogy mennyei Atyja a kicsinyeknek és az egyszerűeknek tárja fel Országa titkait.

Ma ez a kinyilatkoztatás Pétert érinti: ő az a kicsiny, akinek az Atya valami fontosat és újat tár fel, amely mindenféle emberi bölcsesség számára elérhetetlen. A többiek, a népsokaság legfeljebb korábban annyit sejtett, hogy Jézus különleges ember volt (Mt 16,14), de csak Péter jut el arra a felismerésre, hogy Ő Isten Fia. Péter hitének útja most fordulatot vesz, valami új kezdődik: mint ahogy mindannyiunk lelki útja során vannak olyan pillanatok, amikor a sejtés mélyebbé és élesebbé válik.

De nem csak erről van szó. Péter egész életét azzal tölti majd, hogy megértse mindazt, amit az imént megvallott, és egyre mélyebbre jusson Isten Fiának misztériumába. Ezt a megsejtést ugyan elveszíti, de újra meg újra rátalál. Az Úrnak többször vissza kell őt hoznia lélekben ide, Fülöp Cezáreájába, hogy részesüljön az Ő kinyilatkoztatásában.

Péter nem értette teljesen, hogy mit is jelent a vallomása, hiszen ő egy hatalmas messiásra számított, aki azért jött, hogy megsemmisítse ellenségeit, és erővel alapítsa meg Isten Országát. Jézus élete azonban rácáfol erre, és Péternek rá kell jönnie, hogy semmit nem értett meg. Isten kinyilatkoztatása azonban nem fogyatkozik meg és nem hiábavaló.

Péter csak akkor tudja majd megőrizni ezt a kinyilatkoztatást, ha vissza tud térni ahhoz, hogy kicsiny legyen, ha engedi, hogy az Atya újból megalkossa őt. Amikor csak önmagában bízik, amikor megmarad a „test és vér” terében, akkor elveszíti ennek a kinyilatkoztatásnak az értelmét, és így elveszti önmagát is. Ha azonban kicsi marad, akkor áldott lesz, ahogyan áldottak és boldogok azok a kicsinyek, akikről Jézus első beszédében, a hegyen szól (Mt 5): akkor megtapasztalja majd, hogy Isten Országa kegyelem és irgalom, és éppen ő lesz az első, akivel az Úr irgalmasságot gyakorol.

Csak így válik megbízhatóvá, és lesz az az ember, aki részesült az Atya szavában, aki saját testében megtapasztalja majd az irgalmasságot, és akire Jézus, mint sziklára építi Egyházát. Oldhat és köthet, vagyis képes lesz arra, hogy elvezesse az embereket az Atyának ugyanarra a kinyilatkoztatására, amely megváltoztatta az ő életét. Így lesz az Egyház a testből és vérből születettek közössége, akiket aztán újjászül a Lélek, akiket ugyanaz a kicsiny mivolt, ugyanaz a kinyilatkoztatás, ugyanaz a boldogság köt össze.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

fordította: Szabó Xavér OFM

Szent István király ünnepére

„Te pedig fiam, valahányszor Isten templomához járulsz, hogy Istent imádd, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, mindig mondjad: »Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen, és így fölismerjem, mi kedves a szemedben [minden időben].« És ismét: »Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságait, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram.« Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon. Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját.”

Szent István király intelmei Imre herceghez, részlet

Szent István király, Magyarország fővédőszentje, könyörögj érettünk!

A bizalomból fakadó csoda

Évközi 19. vasárnap

Evangéliumában Máté beszámol két olyan eseményről, amelyben a tanítványok – miközben átkelnek a Galileai tavon – viharba kerülnek: először a 8. fejezetben (vö. Mt 8,23–27), majd pedig a mai evangéliumi szakaszban (Mt 14,22–33).

Minden átkelés szimbolikus értékű: jelezi, hogy a tanítványoknak meg kell tenniük valamit, maguk mögött kell hagyniuk valamit, és van előttük egy cél, amit el kell érniük, a kettő között pedig mindig történik valami váratlan, egy nehézség, mert egyetlen átkelést sem lehet soha előre látni.

A mai epizódban az, amit a tanítványoknak maguk mögött kell hagyni, a kenyerek és a halak megszaporításának csodája (Mt 14,13–21): nem lehet mindig ott maradni, mert ez egy olyan csoda, amely teret ad a félreérthető magyarázatoknak, amit Jézus mindenestül el akar kerülni. E jelenetet követően János evangéliumában a tömeg királlyá akarja tenni Jézust (vö. Jn 6,15), mire ő azonnal elmenekül.

Valóban, „rögtön utána” (Mt 14,22) Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy keljenek át a túlsó partra, míg ő elbocsátja a tömeget. Visszavonul, hogy párbeszédben maradjon az Atyával: Jézus ott találja meg küldetésének és életének teljes igazságát.

Máté evangéliuma csak kétszer tesz említést Jézus imádságáról: itt és a Getszemáni kertben (Mt 26,36–46), ami arra a gondolatra indít bennünket, hogy ebben az esetben is,  miután megszaporította a kenyereket, Jézusnak valódi küzdelemmel és valós átkeléssel kell szembenéznie, csakúgy, mint a Getszemáni kertben.

Amit Jézus a hegyen átél, azt a tanítványok a tavon élik át, amelyre lecsap a vihar.

A tó közepén, az éjszaka közepén a tanítványok egyedül vannak és félnek. Ott, a tavon járva éri őket utol az Úr, de jelenléte kezdetben mintha még jobban megrémítené őket. Próbálják felismerni, mert emlékeznek arra, hogy Jézus hangja egyszer már lecsillapította a vihar erőit. A félelem hitetlenségbe zárta szívüket. Ezután ismét az ő hangja, az ő szava – amellyel Jézus „rögtön” (Mt 14,27) eléri őket – csillapítja le azt a vihart, amely a szívükben tombolt.

De van itt még egy átkelés, amelyet csak Máté evangéliuma közöl: amikor Péter meglátja az Urat, hogy a vízen jár, ő is kedvet kap hozzá. Megérti, hogy a gonosz legyőzésére és a természet erőinek leküzdésére irányuló hatalom az Úré, illetve azé, aki Felé tart, és semmi nem látszik számára lehetetlennek.

De csak akkor mer kilépni a bárkából, amikor az Úr azt mondja neki, hogy „Jöjj!” (Mt 14,29), hasonlóan ahhoz, amikor az Úr szavára kivetette a hálót egy sikertelen halászat után.

Az Ige teszi képessé Pétert arra, hogy a vízen járjon, mint a Dániel könyvében szereplő három ifjú, akik a lángok közt járkáltak fel s alá anélkül, hogy a tűz ártott volna nekik (Dán 3).

Amikor azonban a füle már nem hallja az Úr hangját, mert a viharos tenger zaja betölti azt, Péter újra megrémül, és ami korábban lehetséges volt számára, az immár lehetetlenné válik: elkezd süllyedni, elmerül a hullámokban és a félelmében.

De ott születik meg az imádság: „Uram, ments meg engem!” (Mt 14,30) Máté harmadjára is használja a „rögtön” határozószót: Jézus rögtön kinyújtja kezét és megfogja Pétert (Mt 14,31). Ez a „rögtön” pedig azt jelenti, hogy a szabadulás azonnal bekövetkezik, amikor valaki tehetetlenségében és bizalmában az Úrhoz kiált.

Így van ez az életben is, a gondviselés pillanataiban, amelyek gyakran viharos idők, amikor az ember rájön, hogy egyedül nem megy, és végül nem marad hátra más, csak a ráhagyatkozás. Akkor fogja megérteni, hogy az Úr ott van vele, jelen van, még ha nem is képes mindig felismerni Őt. És ha Ő vele van, a gonosz többé már nem okoz félelmet.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Istenben átalakult élet

Urunk színeváltozása (Mt 17,1–9)

Ma megszakad az évközi idő vasárnapjainak sorozata, hogy helyet adjon az Úr egyik fontos ünnepének: a színeváltozásnak.

Jézusnak, akinek nagy vonalakban normális élete és halála volt, földi útjának ez a konkrét eseménye harmonikusan illeszkedik bármelyikünk emberi tapasztalatához. A rendkívüli eseményekből (mint például a csodákból) nem volt annyira sok, nem is voltak döntőek. Nem ez tette rendkívülivé Jézus életét.

A rendkívüli az volt, hogy a normális emberi élet mögött és abban teljes egészében feltárulkozott Isten misztériuma. A normális emberi életben valójában Isten élete volt.

Egy rendkívül megszokott, normális élet, apró-cseprő dolgokkal.

Jézus életének volt egy olyan aspektusa, amelyet mindenki látott, és egy másik is, amelyet csak az ragadhatott meg, aki a hit szemével nézett rá, aki a normális élet mögött megsejtett valami többet, valamit, ami távolabb mutat.

Ennek a misztériumnak a visszhangját találjuk abban a számtalan rá vonatkozó kérdésben, ami az evangéliumban előkerül: Ki ez az ember? Honnan jön? Ha tényleg „csak” az ács fia, hogyan művelhet ilyen csodákat?

A mai ünnep fellebbenti a fátylat erről a mindennapi emberről, és feltárja az Atya Fiának, isteni lényének mélységét, szépségét és ragyogását.

Ma minden látható és elérhető lesz: az, amit általában észrevettek (a teste, a tekintete, a szavai…), de az is, amit általában nem láttak: a dicsősége.

Olyan ez, mintha egy pillanatra a teste nem tudta volna elrejteni a teljes igazságát, az Atyával állandóan párbeszédben álló lényét, azt, hogy az Atyától jött, és Hozzá tér majd vissza.

És így egy pillanatra a maga teljességében szemléljük az Ő misztériumát, látjuk az ő lényét az időn túl, párbeszédben népének atyáival és prófétáival.

És így egy pillanatra önmagunk misztériumának a teljességét is szemléljük, mert bennünk is van valami azonnal látható, de olyan is, ami túl van, jóval túl van ezen: van bennünk egy isteni mag, amely általában rejtve van az élet leple alatt.

Mikor derül ez ki?

Jézusban ez a misztérium teljességgel Húsvétkor bontakozik ki: a mai evangéliumi szakaszt erős szál fűzi a húsvéti eseményhez, és nem véletlen, hogy a szövegkörnyezet, amelybe az evangélisták elhelyezték a színeváltozás epizódját, éppen az, amikor Jézus elkezdi hírül adni, milyen szörnyű szenvedés vár rá.

Ennek kettős jelentése lehet: egyrészt meghívás az Úrtól, hogy ne féljünk a szenvedés és a halál napjaitól, és kapcsoljuk össze a kereszt misztériumát a dicsőség misztériumával. De talán azt is jelenti, hogy éppen és kizárólag a kereszthalál, a szeretetből való önátadás misztériumában lehetséges a színeváltozás, mert ott tárul fel Isten bensőséges szíve, az ő igazi énje.

Ez egy paradoxon, csak a hívő tekintetnek lehetséges önfeltárás.

De hogyan alakít bennünket ez a tekintet?

A választ az Atya mondja ki: „Hallgassatok Rá!” (Mt 17,5). Csak az Írások hallgatása az, amely képessé tesz bennünket, hogy a felszínen túl meglássuk az igazságot és a mélységet. Csak az Írások hallgatása által leszünk képesek egyszerre látni az emberséget és az istenséget, az örökkévalóságot és a hétköznapiságot.

Az ember egyedül nem tudja ezt, ő csak megosztaná ezt a két teret, és félne.

Aki hallgat és párbeszédbe lép, az meglátja minden dolgok végső igazságát, amely az a szeretet, amellyel az Atya szereti a Fiút: „Ez az én Fiam, a Szeretett!” (Mt 17,5). Aki pedig hallgat, azt is meglátja, hogy Benne vagyunk mindannyian szeretett gyermekek.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Isten országa többet ér minden földi kincsnél

Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.

Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. (Mt 13,44-46)

A kincs itt a mennyek országa, Istennel való kapcsolatunk teljessége. „Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” Mi derül ki ebből számunkra? Amikor a kincset felfedezzük, az világos, örömteli esemény, amit nem lehet nem észrevenni. A kérdés csak az, hogy merek-e ekkor mindent feláldozni, mindent odaadni. Hiszem-e, hogy ebben a „kincsben” benne van minden, ami számomra az életet teljessé, értelmessé és örömtelivé tudja tenni, ráadásul nemcsak egy napra, hanem egész életemre?

Ezt persze mindenki akarja, de mi is a feltétele? A kereskedő példája arra tanít, hogy a kincset keresni kell, nem véletlenül találjuk meg. Tudatos, célzott, egész figyelmünket lekötő keresésre van szükség, ha eredményt akarunk. A háló példája azt mutatja, hogy a valódi kincsnél általában többet találunk. Hogy elveszhetünk a kisebb jók között, pedig nekünk egyedül a nagyobb jót kell keresnünk. Megkülönböztetésre van szükségünk, amely jó és jó között segít megtalálni azt, ami igazán fontos, ami mindenre kihat, ami mindent át tud alakítani az életünkben.

Ahogy egy nehéz útra csak a fontos dolgokat visszük magunkkal. Ehhez persze figyelem, reflexió, az értékek tudatosítása szükséges.

Ha a történet folytatását is olvassuk, látjuk, hogy Jézust elutasítják szülőföldjén. Vannak tehát olyanok, akik nem értik meg, azaz nem találják meg a kincset, hanem elvesznek az apróságok közt.

Szilárd hit

A hit nagy értéke, amit talán soha nem becsülünk eléggé, abban áll, hogy az embert az isteni megismerés szintjére emeli. A hit által az ember úgy ismer meg, gondolkodik és ítél, túlhaladva a véges emberi látásmódon, amint Isten ismer, gondolkodik és ítél. Minthogy pedig ez a megismerés végtelenül meghaladja az emberi értelem lehetőségeit és korlátait, a hit biztos, de nem magától értetődő. A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1).

A megkeresztelt már birtokában van az örök élet csírájának, de nem látja; az isteni kinyilatkoztatás tudtára adja, hogy ez az élet létezik, de nem mutatja meg neki; megmondja neki, hogy Isten Szentháromság, de nem állítja szeme elé. A hit által előterjesztett igazságok valóságosabbak, mint az érzékekkel megtapasztaltak, mégsem ellenőrizhetők. Olyan magától értetődő igazságokat, mint pl. kétszer kettő négy, az emberi értelem nem tud elutasítani, de elfogadásához különösebb jóakaratra sincs szüksége. A hit igazságaival kapcsolatban viszont az emberi értelem szabad marad – elfogadja-e vagy csak részben; hogy pedig beleegyezését adja, ahhoz szükség van akarati döntésre: „akarok hinni”. Döntésében csupán egyetlen támpontja van: a kinyilatkozató Isten csalhatatlan tekintélye.

„Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak… Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy… Hittel áldozta fel Izsákot…, egyszülöttét, ő aki ígéretképen kapta és hallotta: Izsák által lesznek utódaid. Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani” (Zsid 11,8.17-19). Ábrahám ebben, az Isten ígéreteinek annyira ellentmondó, sötét helyzetben hősiesen gyakorolta hitét, ezért maradt számunkra a hit atyja és példaképe.

Lisieux-i Szent Teréz a hit elleni kételyek órájában ezt írta: „Jóllehet nincs részem a hitből eredő örömökben, megpróbálom, hogy legalább hitből eredő tetteim legyenek. Azt hiszem, egy év óta többször indítottam fel magamban a hitet, mint azelőtt egész életemben”. Az ilyen megpróbáltatásokban a hit megtisztul, természetfelettivé és érdemszerzővé válik.

Szent Bonaventura, püspök és egyháztanító

Jézus a világ világosságának hívja hűséges tanítványait, „ha világot gyújtanak, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson.” Szent Bonaventura ilyen tartóra helyezett fáklya az Egyházban, a ferences rendben.

1218-ban született. Gyermekkorában egyszer súlyosan megbetegedett, ekkor anyja Szent Ferencnek  ajánlotta, ha felépül. Csodás gyógyulásának emlékére kapta a Jó szerencse nevet. Erre a gyerekkori  gyógyulásra mindig megrendülten és hálásan emlékezett. Tudása és bölcsessége mély vallásossággal  és  alázattal párosult. Habár 27 évesen a párizsi egyetem tanárává lett, egyik ferences tanártársa  Halesi  Sándor így nyilatkozott róla: „Ez az igazi Izraelita, kiben mintha Ádám nem is vétkezett volna.”  Tudását és keresztény bölcsességét, két olyan könyvből merítette, amely mindenki számára elérhető: a teremtett világ, és a kereszt:

Teremtett világ

Isten szeretetből megteremtette a világot. Korlátlan Úrként fenntartja és kormányozza, mégis szeretet tervének kivitelezésébe bele vonja az embert. Megadta azt a képességet, hogy önállóan cselekedjünk, és így szabad akarattal vegyünk részt a gondviselésben. Az ember a Teremtő munkatársává lett. Így nem kizárólag haszonélvezői vagyunk a világnak, hanem tevékenyen hozzá kel járulnunk a világ szépítéséhez és megőrzéséhez. Sok mindent láthatunk, ami az ember keze munkáját dicséri. Az ember széppé teheti a környezetét. Viszont nagy károkat is okozhat, amikor erdőket pusztít ki, és a civilizáció ürügyén tönkre teszi a környezetét.

A kereszt

A hagyomány szerint szent Bonaventurát egyszer meglátogatta Aquinói szent Tamás, aki megkérdezte:” hol a te könyvtárad ?”. Szent Bonaventura a keresztre mutatott és azt mondta, hogy „ez az én könyvtáram.”

Szent Bonaventúrát, amikor bíborossá nevezték ki, akkor a pápai követek épp a kolostor konyhájában találták, amint mosogatott. Mivel épp fogalt volt megkérte a követeket, hogy a bíborosi kalapot akasszák fel a fogasra, mert nem tudja átvenni. Életpéldája, ragyogóan világit. A szentírás szavaival nem a világ bölcsességét hirdeti, hanem Isten titokzatos rejtett bölcsességét és arra tanít, hogy lelki emberekké váljunk.

1274. július 15-re virradó éjjel adta át lelkét a Teremtőnek. Csodálatos, misztikus teológiai művei egy Istent igazán szerető ferences léleknek a megnyilatkozásai.

Mindenható Istenünk, add meg nékünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük.

Évközi 14. vasárnap

A mai liturgia középpontjában Máté evangéliumának az a szakasza áll (Mt 11, 25-30), amely lehetővé teszi, hogy bepillantsunk Krisztus személyének misztériumába, az Atyával való bensőséges kapcsolatába.  „Dicsőítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.”

Isten megtagadja magát a tudásuk miatt felfuvalkodott bölcsektől, akik meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak, és azoknak az egyszerű embereknek nyilatkoztatja ki magát, akik a gyermek készségével nyílnak meg előtte, mivel tudatában vannak nem tudásuknak. Az ő számukra tartotta fenn azt a csodálatos megismerést, ami Jézus és a Mennyei Atya között fennáll, s amit kizárólag az Isten tud közölni az emberrel: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.”

Talán ez az a szinoptikus evangéliumi szakasz, amely a legvilágosabban állítja Jézus istenségét. Míg a bölcsek, az akkori és a mai írástudók és farizeusok, csupán embert látnak Jézusban, az akkori és a mindenkori  egyszerű emberek mindig felismerik benne Isten Fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Jézus pedig pontosan ezeknek nyilatkoztatja ki önmagát és az Atyát.

Kedves testvér!

Sok szeretettel köszöntünk a Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia megújult honlapján.

Az élet minden területén egy bizonyos idő elteltével szükségünk van a megújulásra. Így van ez az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban is. Így van ez egy honlap “életében” is.

Honlapunk még nincs teljesen kész, de az alapvető információkat már tartalmazza. A célunk természetesen az, hogy egyre több információ és egyre több fénykép kerüljön fel a honlapra a plébánia életéből.

Egyben az egyszerűségre is törekedtünk, hogy ez a honlap valóban a mi életünkről szóljon.

Végül szeretnénk a ti segítségeteket is kérni. Ahhoz hogy mindig aktuálisak lehessünk, szükségünk van a ti segítségetekre is. Fényképekkel, különféle beszámolókkal ti is hozzájárulhattok a honlap színesebbé tételéhez. Segítségeteket előre is köszönjük.

Erik testvér