231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Végsőkig szeretni

Évközi 22. vasárnap („A”) Mt 16,21–27

Péternek Caesarea Philippiben történt hitvallása után (Mt 16,13–20) Jézus rögtön szükségét érzi annak, hogy bevezesse tanítványait a rá váró szenvedés misztériumába. Tudja, hogy a küldetésének valódi jelentésétől távol álló messiási reményeket is táplálhatja, ezért körvonalazni kezdi Isten Országa és üdvössége felfogását oly módon, amely mindig is különbözik attól, amire az emberek számítanának.

Éppen ezért háromszor közli övéivel, hogy nagy próbatétellel kell szembenéznie, amely becstelen halállal végződik, de harmadnapra feltámad.

A mai evangéliumban találjuk a szenvedés első hírüladását: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.” (Mt 16,21)

Jézus főleg azt hangsúlyozza, hogy szenvednie kell. Fontos ez a „kell” ige.

Mi nem igazán kedveljük a kényszerűséget és a szabadság hiányát közvetítő „kell” igét. Jézusnak szembe „kell” néznie a halállal, de nem úgy, mint aki arra kényszerül, hogy olyasvalamit tegyen, amit egyáltalán nem akar: engedelmessége szabad engedelmesség. Olyan ember engedelmessége ez, akinek be kell járnia ezt az utat, ha a végsőkig akar szeretni. Olyan ember szabad engedelmessége ez, aki tudja, hogy ez szükséges, és nem húzódozik, nem menekül el: aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet magában foglalja a kötelességeket is, mert olyan kötelékeket teremt, amelyeket a mindennapi életben tiszteletben tartanak.

A szabadság csak ott hiányzik, ahol a szeretet is hiányzik, a szeretet pedig mindig szükségszerűséget hoz magával, kötelezettséget, és ezért szükségszerűen halált.

Az a szeretet pedig, amely a végsőkig tiszteletben tarja a kötelékeket, a végén nem tud nem feltámadni…

Jézus tehát tudja, hogy az ember üdvössége az Atya szeretetteljes tervének való engedelmességétől függ, és nem gördít semmiféle akadályt ennek az akaratnak a teljesítése elé.

Nem zavarja semmi, még a szenvedés sem és saját népe okozta halála sem: ez a halál számára nem botrány lesz (23. vers), nem akadályozza meg őt a szeretetben, sőt: az a hely lesz, ahol az ember iránti szeretetének határtalan dimenzióit feltárja.

Ha a botrány mindaz, ami akadályoz, amely megnehezíti az úton való előrehaladást, amely megszakítja a kommunikációt, akkor Jézus nem hagyja, hogy a halál, az igazságtalanság, a visszautasítás és a tagadás botrányt okozzon.

Az egyetlen botrány, amelyet Jézus magára és a tanítványokra nézve érzékel, nem a rá váró drámai és fájdalmas eseményekből származik. Az egyetlen lehetséges botrány az a gondolat, amely nem az Atyától származik, amely azt állítja, hogy van olyan megváltás, amely nem halad át az élet ajándékán. Az olyan gondolat, amely megpróbálja korlátozni és határok közé szorítani a szeretetet.

Jézus küldetésének kezdetén a megkísértéskor (Mt 4,1–11) ezt gondolatot sugallja az ördög.

Most, egy másik fordulóponton Péter képviseli ezt a gondolatot, aki félrehívja mesterét és „megfeddi”: ez az a hozzáállás, amelyet Jézus botránynak nevez.

A botrány nem feltétlenül komoly, szégyenletes dolog. A botrány „egyszerűen” minden olyan ésszerű gondolat, amely nem megy túl egy olyan logikán, amely főleg csak önmagát szeretné megmenteni. Olyan valami, ami megakadályozza a továbbhaladást, és elvonja a szívet a céltól.

Jézus kinyilatkoztatásával szembesülve tehát a tanítvány mindenféle ellenállása felszínre tör, és ez teljesen normális: Péter olyan, mind bármelyikünk.

Jézus egyszerűen arra kéri Pétert, hogy hátrébb lépve találja meg a saját helyét a mester mögött, nem előtt, nem Jézus és az Atya között, mint egy akadály, botrány. „Gyere mögém, Sátán! Botrány vagy számomra, mert nem Isten szerint gondokodol, hanem az emberek szerint!” (16,23)

Arra kéri, hogy alázattal sajátítson el egy másik, újfajta logikát: ezt nem nyilatkoztathatja ki neki test és vér (Mt 16,17), hanem csak az Atya adhatja meg a kicsinyeknek.

Péter helyzete a mindenkori tanítvány helyzete: „ha valaki” az Úr után „szeretne menni” (Mt 16,24), Péterhez hasonlóan maga mögött kell hagynia a világi logikát, amely saját erejével keresi az életet, hogy belépjen a határok nélküli ajándékozás logikájába.

Meg fogja kapni a kegyelmet, hogy ne botránkozzon meg semmin: nincs olyan rossz a világon – még a halál sem –, amely elszakíthat bennünket az Úrtól, ami megakadályozza, hogy az egyetlen kötelességünket megcselekedjük, azt, ami egészen emberré tesz bennünket: hogy a végsőkig szeressünk.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM