Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 13,33–37)

Annak az evangéliumnak (Mk 13,33–37) a főszereplője, amellyel az adventi utat kezdjük, egy otthon.

Azért, hogy az éberségről beszéljen, Jézus elmond egy rövid példázatot, amelyben egy embert látunk, aki útra kel és otthonát szolgáira hagyja, mindenkire más-más feladatot bízva.

A ház ajtónállójának azt a parancsot adja, hogy legyen éber, mert előbb vagy utóbb a ház ura hazatér és szeretné szolgáit fogadásra készen találni.

Az első dolog, amit az evangélium mond, éppen ez: az Úr Jézus úgy, mint valaki, aki otthagyta házát és vissza akar oda menni, úton van, hogy otthonába térjen. De miféle ház ez, hol található?

Hasznos lehet az adventi úton létet azzal kezdeni, hogy emlékezünk arra, hogy Isten háza mi vagyunk: az egész emberiség, az Egyház, mi mindnyájan.

Ez az ő háza, mert Jézus eljött, hogy közöttünk lakjon, a követés útját pedig elgondolhatjuk úgy, mint egy utat ahhoz, hogy egyre inkább az Úr házává váljunk, azzá a hellyé, ahová Ő visszatérhet, és ahol Ő lakhat.

Jézus tehát mindenkire rábízza otthonát, ami az emberiség, és azt kéri, hogy vigyázzunk rá: ez a mi feladatunk az Ő visszatérésére várva.

Ébernek lenni tehát nem azt jelenti, hogy passzívan és tétlenül várakozunk: ezt többször láttuk az elmúlt vasárnapokon hallott példabeszédekben.

Várni azt jelenti, hogy szenvedélyesen, szeretettel törődünk az élettel, mint ahogy saját otthonunkkal tesszük.

Az Advent tehát éberségre szóló felhívással kezdődik. Olyan meghívással, amely a mai rövid evangéliumi szakaszban négyszer tér vissza, és amelyet az eredeti nyelven két különböző ige fejez ki.

Az éberség magatartásának első kifejezésmódja az alvás nélküli ébren maradás árnyalatát hangsúlyozza, vagyis azt, hogy alvás közben nem élünk.

A második viszont a résen levésről, éberségről, talpon maradásról beszél, és ugyanaz a gyöke, mint egy olyan igéé, amely a húsvéti történetekben is pontosan a halálból való feltámadásra utal (Mk 14,28; 16,6.14).

A következőket mondhatjuk tehát: az Úr meghív bennünket, hogy éljünk éber, figyelmes emberként és még inkább feltámadt emberként. Az az éber és várakozásban élő, aki egy teljes és szabad életben növekszik, aki egyre teljesebben élő kővé válik Isten házában.

A szakasz hallgatása közben megszülető központi kérdés tehát ez lehet: de miért legyünk éberek?

Mire kell vigyáznunk?

Azért vagyunk éberek, mert valamit várunk, mert tudjuk, hogy valami történik.

Azt pedig, hogy minek kell történnie, a mai szakasz elején találjuk, a 33. versben: „mert nem tudjátok, mikor jön el az idő”.

Ez az „idő” fogalom görögül a kairosz, egy jól ismert szó, amely a kedvező időt, a kegyelem idejét fejezi ki.

Márk evangéliuma a mai evangéliumnak ugyanezzel a kifejezésével kezdődik, annak hirdetésével, hogy a kedvező idő, a kairosz beteljesedett (Mk 1,15); azonban a mai szakaszban, amely az evangélium végén található, az hangzik el, hogy senki sem tudja, hogy mikor van a kegyelemnek ez az ideje. Akkor tehát a kedvező idő beteljesedett vagy még el kell jönnie?

A mai evangélium azt mondja, hogy Jézussal valóban megkezdődött mindenki számára a kegyelem ideje, egy új és teljes élet lehetősége.

Azonban csak az, aki éber, aki vár, csak az veszi észre, hogy Isten országa jelen van.

Csak akik a házon belül vannak, csak ők fogadhatják az Urat, aki eljön, és aki újra be akar térni otthonába.

Fordította: Dr. Sz.Gy.