Jn 1,6–8.19–28

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, melyet ma hallottunk, két különálló részből állt: az első három vers János evangéliumának ünnepélyes Prológusából származott (Jn 1,6–8), amely azután a Prológust követő elbeszélő rész egy részletével (Jn 1,19–28) folytatódott.

Az első részben az evangélista mutatja be Keresztelő János alakját. A második részben ő maga mutatkozik be. Erre a jeruzsálemi küldöttek (Jn 1,19) kérdései ösztönzik, akik azt szeretnék megtudni, hogy ki ez az ember, aki felébresztette Izrael várakozását, aki utat készített a pusztában.

Az evangélista négy lényeges dolgot mond a Keresztelőről: a nevét – „János”; az eredetét – „Istentől küldött”; a küldetése tartalmát – „tanúskodjon a világosságról”; és küldetése célját – „hogy mindenki higgyen általa”.

A küldetés igen hangsúlyos: a tanú / tanúságtétel kifejezés a két versben (Jn 1,7–8) háromszor ismétlődik.

Keresztelő János Jézus első tanúja abban az evangéliumban, amelyben a tanúságtétel alapvető fontosságú. Elég a kifejezés gyakoriságára tekintenünk (több, mint negyvenszer szerepel az evangéliumban), hogy belássuk, milyen fontos a tanú alakja.

Tekinthetjük úgy János evangéliumát, mint egy hosszú utat, amelynek során lépésről lépésre egyre jobban megismerhetjük Jézus személyét, és az út folyamán tanúkat hallhatunk (Kána, a szamáriai asszony, a vakon született és még sokan mások).

A tanúk sorából ketten kiemelkednek: az egyik éppen Keresztelő János, a másik pedig a szeretett tanítvány.

Mindketten ugyanazt teszik: tanúsítják Jézus Atyához fűződő kapcsolatát, Istentől való jövetelét, hogy azután visszatérjen hozzá.

Egyetlen szándék vezérli őket: amint a Keresztelővel kapcsolatban, úgy a szeretett tanítványról is meg van írva, hogy tanúságtételük egyetlen célja a tanítványok hite. A 19. fejezetben, Jézus halála után, amikor az egyik katona átszúrta az oldalát és onnan víz és vér jött ki, az evangélista elmondhatja: „Aki ezt látta, tanúságot tesz róla, és igaz az ő tanúsága; ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (Jn 19,35)

A tanúságtétel célja a hit, hogy mindenkinek, aki hisz, élete és üdvössége legyen.

Ki tehát a tanú? A joggyakorlatban is az a tanú, aki maga látta a történteket. Nem egyszerűen olyasvalaki, aki halott róla beszélni, hanem olyan valaki, aki jelen volt, aki azáltal ismeri a dolgokat, hogy átélte azokat.

Valóban, valamivel a ma felolvasott versek után Keresztelő János azt mondja, hogy saját szemével látott: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32–34)

Ezen a ponton elmondhatjuk, hogy a tanú nem csupán olyasvalaki, aki saját szemével látott, hanem olyan valaki, aki elsőként hitt: hallotta az őt küldő Atya Szavát és felismerte, hogy ez az esemény Jézus személyében valósult meg. Hitt Benne.

Hogy miként válik Keresztelő János élete tanúságtétellé, azt a mai evangélium második részéből látjuk, abból, amelyben ő maga mutatkozik be.

János elsősorban úgy mutatkozik be, hogy tagadja, hogy az volna, akinek mások várnák: azt mondja, hogy ő nem Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta. (Jn 1,20–21)

A többi evangélista őt Illés prófétával azonosítja, vagy legalábbis azzal a prófétával, aki közvetlenül a Messiás előtt jönne el, jelezve annak közeli érkezését. Ezzel a szinoptikus evangéliumok felidézik a korabeli, Ószövetségre alapozott (Mal 3,23) várakozást.

Ezért ésszerű, hogy a küldöttek nógatják: „Mondd meg nekünk, ki vagy!” (vö. Jn 1,22) Azonban Keresztelő János ez alakalommal sem túl pontos és részletező. Önmagáról szólva János egyszerűen egy ószövetségi idézettel él: „A pusztában kiáltónak hangja vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját, amint Izajás próféta mondta.” (Jn 1,23)

A Keresztelő két útmutatást ad.

Mindenekelőtt úgy tűnik, Keresztelő János számára nem fontos, hogy a figyelem rá irányuljon. Ami számára fontos, az, hogy „köztetek áll az, akit ti nem ismertek.” (Jn 1,26)

Van valaki, akit ismerni kell, de az nem a Keresztelő: az ő szerepe csupán az, hogy rámutasson, ki az, akit ismerni kell. János számára világos, hogy csak akkor lehet a felé fordulni, Akit igazán várnak, ha nem önmagára irányítja a figyelmet; és csak, ha visszahúzódik, teljesíti küldetését és tanúsítja a Messiás jelenlétét az emberek között. Később egyértelműen kimondja: „Neki növekednie kell; nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30)

A második útmutatás Izajás idézetéhez kapcsolódik. Talán nem annál fontos elidőzni, hogy a Keresztelő egy hanggal azonosítja magát, mint inkább annál, hogy ahhoz, hogy önmagáról szóljon, nem talál más szavakat, mint amit Isten egy próféta által mondott: ismét nem önmagára vonja a figyelmet, mintha Keresztelő János tudatában volna, hogy nem mondhat semmi újat, semmi mást, mint azt a jó ideje hirdetett Szót, amely most valósul meg.

Mi ez a Szó? Sok más közül, amellyel János azonosíthatta volna magát, Izajás könyve 40. fejezetének elejét választotta. Nem véletlen, hogy ezzel a fejezettel kezdődik a Vigasztalás nagy könyve, amely a fogság végét és egy új korszak kezdetét hirdeti.

Íme, mondja Keresztelő János, én csak tanúsítom, hogy ez a korszak kezdődik és nem kell mást tenni, mint Őt ismerni, aki már közöttetek van. Nincs vesztegetni való idő, a várakozás véget ért.

Ma Keresztelő János azt kéri tőlünk, hogy térjünk vissza ahhoz, ami lényeges, ahhoz a „kezdethez”, amelyről múlt vasárnap Márk beszélt (Mk 1,1): semmi mással ne törődjünk, mint hogy figyelmünket az Úr jelenlétére irányítsuk, aki már cselekszik az egyházban és a világban.

Erőteljes felhívás Keresztelő Jánosé, aki úgy tűnik, ismeri hajlamunkat, hogy a részletekbe belefeledkezve szemünk elől veszítsük a lényeget.

Az Advent mindnyájunk számára annak ideje, hogy újra felfedezzük az élet és a hit lényegét.

+ Pierbattista