Lk 1,26–38

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az elmúlt napokban az Advent eleje, a liturgia a Messiást hirdető első olvasmányként Dániel könyvét olvastatta velünk. Éppen Dániel próféta egy mondata segít bennünket, hogy belépjünk abba a nagy misztériumba, amelyet a mai evangélium, az Angyali üdvözlet szakasza beszél el számunkra.

Dániel könyvének második fejezete elbeszéli Nabukodonozor király egy álmát, amelyben a király egy szörnyű megjelenésű, különféle anyagokból készült, nagy szobrot lát. Az álom egy pontján egy kis kődarab válik le a hegyről és eltalálja a szobor lábát úgy, hogy a szobor összetörik.

Az Ige pontosítja, hogy ez a kis kő anélkül válik le a hegyről, hogy „emberi kéz érintette volna” (Dán 2,34). Kicsivel később, amikor a próféta értelmezi a király látomását, Dániel is ugyanezt hangsúlyozza: „anélkül, hogy kéz érintette volna” (Dán 2,45).

Máriával is történik valami, ami új és nagy, éppen azért, mert emberi beavatkozás nélkül történik.

Maga Isten lép be a történelembe, ennek az alázatos názáreti lánynak az életébe és valami újat visz véghez: új szövetséget valósít meg, új csodát tesz, új üdvösséget ad. Ez Isten jelenléte közöttünk, az, hogy a mi testünket ölti magára és közöttünk lakik.

A bűn előtt az ember élete azon alapult, hogy engedte, hogy történelmébe Isten beleavatkozzon, mintha Ő volna az Úr és az élet szerzője. A bűn azonban aláásta ezt a dinamizmust, miáltal az ember úgy döntött, hogy saját kezébe veszi létezését, Isten közbeavatkozása nélkül: éppen ellenkezőleg azzal, ahogyan Isten kívánta.

Amit azonban az ember egyedül tesz, előbb-utóbb összeomlik, ahogyan a szobor Nabukodonozor álmában. Ami Istentől jön, az marad meg örökre.

Az új dolog, az üdvösség nem lehet más, mint az, hogy Isten újra közbelép és az ember újra engedi, hogy ezt tegye. Az egész Ószövetség nem volt más, mint ennek a keresése és a várakozás erre: az ember templomot épít, azután várja és kéri, hogy az Úr saját kezdeményezésére odajöjjön és ott lakjon.

Azonban Szűz Máriában Isten sokkal többet tesz: jön, hogy olyan templomban lakjon, amelyet nem emberkéz alkotott, abban a templomban, amelyik mi vagyunk, amelyik a mi életünk, a mi testünk. Nem felhőben jön, nem jelenlétének jele által: Ő maga érkezik, személyesen.

Máriának ebben fontos szerepe van, nem passzív: azt mondhatjuk, hogy két útmutatást ad számunkra.

Az első a hit: hinni azt, hogy Istennek semmi sem lehetetlen (Lk 1,37). Hinni azt jelenti, hogy hitelt adunk annak, hogy Isten láthatatlan keze most is tevékeny, és éppen ott érkezik, ahol az ember tehetetlen: életet fakaszt Erzsébet meddő méhében (Lk 1,36) és a férfit nem ismerő Mária méhében (Lk 1,34).

Hinni azt jelenti, hogy megmaradunk ebben a hiányban anélkül, hogy magunk cselekednénk, anélkül, hogy kibúvót keresnénk.

Mária ezt teszi, miközben kérdez és keres, párbeszédet folytat, részt vesz a történésben: Isten emberi közbeavatkozás nélkül cselekszik, de nem az ember nélkül. Keze megáll a teremtmény szabadsága előtt és engedélyét kéri, csak akkor lép be, ha az ember beleegyezik: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,37).

Hinni tehát annyi, mint meghallgatni, elfogadni, bízni, felajánlani magunkat.

A második útmutatás, amit Szűz Máriától tanulhatunk, ugyanolyan fontos: elfogadni, hogy belépjünk a készülődés idejébe, a türelem és csönd, a titoktartás és a várakozás idejébe.

Az ember dolgai egy pillanat alatt elkészülnek, Isten dolgainak időre van szükségük: ezért ami új, az rejtett és hosszú készületet kíván. Minden évszak idejére szükség van, hogy a mag gyümölcsöt hozzon.

Gondolhatunk arra, hogy Mária várandósságát egyaránt táplálta türelem, hit, csönd, meghallgatás, imádság és úton lét.  Arra vitte Máriát, hogy meglássa és felismerje a maga környezetében azokat a helyeket és eseményeket, ahol ugyancsak Isten keze tett valami újat: unokatestvérében, Erzsébetben (Lk 1,39–45), jegyesében, Józsefben (Mt 1,18–25).

Gondolhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet evangéliuma a mi életünktől távol van, túl nagy bármelyikünk kicsiny életéhez. De ez nem így van! Ennek az eseménynek a dinamikája olyan Isten dinamikája, aki vágyik arra, hogy belépjen az ember életébe és egyszerűen azt kéri, hogy túl sok akadály nélkül léphessen be oda. Ez a hit dinamikája, Istennel való mindennapi kapcsolatunk dinamikája.

Ott, ahol ez megtörténik, visszatér az élet, éppen úgy, ahogyan ez a gyermek fogant Mária méhében, éppen úgy, ahogyan a sírból élet született. Igen, ott is: emberi kéz adta a halált, és csak Isten keze adhatta vissza az életet. És így történt.

Karácsony küszöbén legyen részünk – nem emberi kéz által! – abban a kegyelemben, hogy engedjük, hogy bennünk is megtörténjen ez!

+Pierbattista