Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 4,26–34)

A múlt vasárnapi evangéliumi szakasz Jézus tekintetével ért véget, amelyet a körülötte állókra vetett (Mk 3,34). Olyan tekintet ez, amely képes a láthatón túl látni: Jézus ránéz az emberekre, akik őt hallgatva vannak ott, és testvéreket, nővéreket, anyákat lát bennük.

Nézi az embereket és látja a kapcsolatokat, látja az őket mélyen egyesítő köteléket.

Ez a kötelék a hit érett termése: a hit nem csupán hit a kinyilatkoztatott igazságokban, hanem belépés egy életet formáló kapcsolatba, olyan új identitás elérése, amely már nem tudja önmagát az Úrral és a testvérekkel való kapcsolaton kívül elképzelni.

A mai evangélium (Mk 4,26–34) két, mezőgazdasági környezettől ihletett példázatot közöl, amelyekkel az Úr Isten országáról, vagyis arról a kapcsolatról mond valamit, amelyről fentebb beszéltünk, mert a mennyek országa az a szeretetkapcsolat, amely egyetlen életben, Isten életében egyesíti az embereket.

Kép: Kapanyél

A mai példabeszédek elmondják, hogyan történik ez, milyen lépések teszik lehetővé az utat a magtól az érett termésig.

Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy a kezdeményezés mindig Istené (Mk 4,27).

Az egész üdvtörténet ezt tanúsítja: mindig Isten kezdeményezi a szövetséget az emberrel. Az ember egyedül soha nem is gondolhatta volna, hogy ez a szövetség, ez a szeretetkapcsolat lehetséges. Tehát Isten az, aki arra vállalkozik, hogy a szövetség és a szeretet magvát elvesse a történelemben.

Isten országa olyan magból indul, amelyet nem mi termesztünk, és amely egészen ingyen adatott a földnek.

Nem az ember az, aki a maga erejéből termést hoz: Isten az, aki elkezdi élete magvát a földbe vetni.

A mag tehát Istentől való; de ami még jobb, hogy a mag maga Isten.

Isten úgy dönt, hogy életét az emberiség földjébe vetett maggá teszi, hogy ez a föld virágozzon, és olyan termést hozzon, amely nem egyszerűen az emberi élet termése, hanem az isteni életé.

A mag, amely a föld alatt elhal, hogy életet adjon, maga Jézus, az ő halála és feltámadása.

A mag tehát, amely életet adhat a világnak, a Húsvét: az üdvösség tere, ahol Isten élete belevettetik minden életbe.

A magnak van néhány, pontosan meghatározott jellemzője: nagyon kicsi (Mk 4,32), ezért látszólag jelentéktelen és tehetetlen. Isten tehát ezt az utat választja: ha úgy dönt, hogy életét egy magba helyezi, akkor az soha nem lesz az erő, a hatalom útja, soha nem lesz szembeötlő. Isten országának útja mindig az alázat útja lesz, mert a szeretet soha nem fejezheti ki magát másként.

Akkor hát mitől lesz olyan erős a mag?

A mag kicsi, de él, és ez az ereje.

Olyan éltet él, amely átkelt a halálon, így paradox módon éppen a föld alatt meghalva hoz termést.

Egyrészt tehát ott a mag, másrészt viszont ott a föld (Mk 4,31), mert amint igaz, hogy a föld önmagában nem hozna termést, ugyanez igaz a magra is: a magnak szüksége van a földre, éppen úgy, ahogy Istennek szüksége van az emberre.

De mi a föld feladata?

A föld, vagyis az ember feladata a mag befogadása és védelme.

Másodlagos, kizárólagosan passzív feladatnak tűnhet, de ez nem így van: a befogad egy tevékeny, dinamikus ige, mert valamiképpen mindig azt jelenti, hogy valaki engedi, hogy az élete átalakuljon.

A másikat védelmezni azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy bennünk éljen, ami a szeretet kifejeződése: csak ha szeretjük a magot, akkor tudjuk felvirágoztatni magunkban.

És végül ott van az érett termés (Mk 4,28): de a jó termés egy kalász, vagyis újabb magok. Ez azt jelenti, hogy az érett termés az, hogy olyan személyekké válunk, akik magukban hordozzák Isten életét, az Ő mag mivoltát, Húsvéttá, másoknak adott ajándékká váló létét.

Valóban, a második példabeszédben az érett termés egy fához hasonló, amely képes befogadni és megvédeni mások életét (Mk 4,32).

Isten megingathatatlanul bizalommal van az ember iránt; és amikor ránk szegezi a tekintetét, ezt látja: a szeretet érett gyümölcsét, a vérségi köteléknél erősebb kapcsolatokat, amelyek fivérekké, nővérekké és anyákká tesznek bennünket.

+ Pierbattista

Fordította. dr. Sz.Gy.