Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma folytatódik a János-evangélium 15. fejezetének olvasása, melyet múlt vasárnap kezdtünk.

Jézus a közte és tanítványai között fennálló kapcsolatot szeretetkapcsolatként jellemzi: a szeretet kifejezése ebben a néhány versben kilencszer fordul elő.

A szeretet fogalma mellett egy másik, hasonlóan fontos kifejezéssel találkozunk, amelyet Jézus övéire vonatkoztat. Ez pedig a „barátok” kifejezés: azt mondja el vele, hogy kik Jézus tanítványai, hogy hogyan „érez” Jézus irántuk. Ő ezt a kifejezést használja, „barátainak” nevezi őket (Jn 15,15).

Mit jelent Jézus számára szeretni? Mit jelent számára barátoknak lenni?

Jézus számára szeretni elsősorban azt jelenti, hogy egymással maradni. Szeretni nem azt jelenti, hogy időnként találkozunk, sem azt, hogy úgy vagyunk jelen egymás társaságában, hogy közben kívülállók maradunk, idegenek, mindenki a maga életével. Jézus számára a szeretetnek olyan ereje és olyan mélysége van, ami által a másik belép hozzád és a részeddé lesz. A kapcsolat nem mindig könnyű, és gyakran ütközünk egymással, nem értjük egymást, csalódunk egymásban. De a másik életed része marad, így nem tudod őt többé nélkülözni, nem tudod őt többé elhagyni. És ez kölcsönös.

Ez Jézus és az Atya kapcsolata, az ő „egy”-ségük, hogy mindenük közös: ezért mondhatja Jézus, hogy szereti az Atyát és megtartja parancsait (Jn 15,10).

De ez az is, amit Jézus velünk élt át: úgy szeretett minket, hogy nem tud többé nélkülözni bennünket, mert beléptünk hozzá és többé nem él nélkülünk. Jézus azt kéri övéitől, hogy maradjanak meg ebben a szeretetben, vagyis mindenekelőtt engedjük, hogy így szeressen bennünket.

Számunkra a maradás meglehetősen problematikus: emberi törékenységünkben leggyakoribb tapasztalatunk, hogy elveszünk, hogy megfeledkezünk arról, kik is vagyunk, merre tartunk, kivel. Gyakran elsőként menekülünk az élettől, önmagunktól, másoktól.

Az üdvtörténet csakúgy, mint személyes történelmünk megannyi ilyen epizódról vall.

Viszont az a maradás, amelyről Jézus ma beszél, nem zárja ki mindezt, sőt: nem véletlen, hogy János evangélista a búcsúbeszédeket – melynek ez a fejezet is része – Jézus szenvedéstörténete elé helyezte, az elé a pillanat elé, amikor a tanítványok közül szinte senki nem marad, mindegyikük eltűnik. Jézus számára szeretni azt jelenti, hogy a másik számára olyan biztos, annyira nyitott és befogadó hajlékot kínálunk, hogy a másik mindig visszatérhessen és otthon érezhesse magát, mintha soha el se ment volna.

A maradás nem az emberi képességek világába tartozik, hanem Isten irgalmának horizontjához, aki annyira övéivé fogadott, olyan mértékig barátainak nevezett bennünket, hogy olyan helyet kínál, ahol meneküléseink, hiányaink, kötelességszegéseink, vétkeink közepette is ott maradunk: akármilyen messze megyünk is, soha nem lépünk ki ebből az ölelésből, ebből a hajlékból.

Elsősorban tehát arról van szó, hogy maradjunk ott, ahol felismerjük bűnünket, és ne próbáljunk meg ügyetlenül sértetlenek maradni: nem vétkünk akadályoz meg minket abban, hogy maradjunk, hanem önhitt vélekedésünk, hogy nem vagyunk vétkesek. Maradni azt jelenti, hogy az Úr irgalmában lakozunk, ahol elég a kegyelem.

Mindez az ember számára lehetséges igazi, nagy öröm: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11)

Megkísérthet minket az a gondolat, hogy az ilyen, teljes elfogadást és önátadást kívánó szeretet akadálya az igazi örömnek; és hogy modern felfogásunkban a maradni kifejezésnek inkább kényszer, mint szabadság zöngéje van.

Jézus számára nem ezt jelenti: először is, ő ismeri „örömét” (Jn 15,11), ami annak öröme, hogy megtartja Atyja parancsait, vagyis annak öröme, hogy Vele egységben maradt egy akaratban, egy életben osztozva. Ott mindent megkapott.

És azt szeretné, hogy ez az öröme tanítványaié is legyen ott, ahol tanulják egymást szeretni, tanulnak egymás számára azok a jó hajlékok lenni, amelyek a maguk sokszínűségében és erőfeszítéseiben képesek befogadni, képesek egymásnak megbocsátani.

Képesek élni azt az együtt maradást, amely a vérségi kötelékeknél erősebb kapcsolatról vall; olyan kapcsolatról, amely által a másik hozzám tartozik, vagyis érdekel engem és képtelen vagyok nem gondoskodni róla, egészen odáig, hogy kész vagyok odaadni életemet másokért: ezt jelenti barátoknak lenni az Úr stílusában (Jn 15,13).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.