Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Szent Ágoston mondja, szükséges volt, hogy „Jézus elmondja a szavakat, hogy Ő az út, az igazság és az élet!” (Jn 14,6), mivel a végső célt ismertük és meg kellett ismernünk az oda vezető utat is.  (In Evangelium Iohannis Tractatus, 69) A végső cél az Atya! Az Atyához vezető út annyit jelent, mint engedni, hogy Jézus vezéreljen minket szava és igazsága által és elfogadjuk az Ő életének ajándékát.” Legyenek mieink Szent Bonaventúra szavai: „Nyissátok meg hát szemeiteket és lelki fületeket, nyissátok meg ajkatokat és készítsétek szíveteket, hogy mindenben Istent lássátok, halljátok, dicsérjétek, szeressétek, tiszteljétek és dicsőítsétek!”

(XVI. Benedek pápa)

Mit jelent számunkra a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél? Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot, amelyben tudatában vagyunk annak, hogy Jézus hozzánk tartozik, mi pedig őhozzá, ezért megbízhatunk benne. „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem… senki nem ragadhatja ki őket kezemből.” Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak nevezi, akiket az Atya rá bízott, és akiket ismer. Egy apa vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi. Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál.

A mai – Húsvét 3. vasárnapi – evangélium az emmauszi tanítványok története (Vö. Lk 24,13-35). Az elbeszélés Krisztus két követőjéről szól, akik a szombat utáni első napon, vagyis a Jézus halála utáni harmadik napon szomorúan és lehangoltan elhagyják Jeruzsálemet, s elindulnak egy nem túl távol eső helyre, amit Emmausznak hívnak. Útközben a Feltámadt Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik fel. Jézus, látva csüggedésüket, a Szentírásból megmagyarázza, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, hogy belépjen a dicsőségbe. Majd betért velük a házba, leült, hogy velük egyen, kezébe vette a kenyeret és megtörte, mire azok rögtön felismerték, de Ő eltűnt szemük elől, ott hagyva őket csodálkozva a megtört kenyér, jelenlétének új jele előtt. S akkor mindketten azonnal visszatérnek Jeruzsálembe, hogy a többi tanítványnak beszámoljanak az eseményről.

Hogy pontosan hol van Emmausz, nem tudjuk biztosan. Ezzel kapcsolatosan különböző elképzelések vannak, s ez a tény megengedi, hogy úgy gondoljunk Emmauszra, hogy az minden helyet szimbolizál: az odavezető út pedig minden keresztény, sőt minden ember útja. Útitársunk a feltámadt Krisztus, s Ő felgyújtja szívünkben a hit és remény lángját és megtöri nekünk az örök élet kenyerét. Lukács evangélista az ismeretlen tanítványok ajkára adja a megrázó szavakat: „Azt reméltük…” (Lk 24,21). Ez a múlt idejű ige annyit jelent: hittük, követtük, reméltük… de most mindennek vége. A názáreti Jézus, aki szóban és tettben hatalmas próféta volt elbukott és mi csalódtunk. Az emmauszi tanítványok drámája jól tükrözi korunk sok keresztényének a helyzetét, akiknek hite és reménye kudarcba fulladt. Sokak hite válságba jutott negatív élmények miatt, úgy érezzük, hogy elhagyott és elárult maga az Úr is. De az emmauszi út, amelyen járunk a megtisztulás és az Istenbe vetett hit érésének útja lehet. Ma is párbeszédet folytathatunk Jézussal, hallgathatunk szavára. Ő ma is megtöri a kenyeret és abban Önmagát adja. És így a feltámadt Krisztussal való találkozás mélyebb és hitelesebb megedzett hitet ad, a húsvéti élmény lángját; hitet, amely erős, mert nem emberi elképzelésekre épül, hanem Isten Igéjére és az Eucharisztiában lévő valódi jelenlétére.

Ez a csodálatos evangéliumi szöveg tartalmazza a szentmise szerkezetét: az első részben Jézus szavait hallgatjuk a Szentírás által, a második részben, az Eucharisztia liturgiájában és a szentáldozásban Krisztus jelenvalóvá válik testének és vérének szentsége által. Az Egyház két asztalról táplálkozik, épül és újul meg napról napra hitben, reményben és szeretetben. Imádkozzunk, hogy Szűz Mária közbenjárása átéljük az emmauszi tanítványok élményét, s minden keresztény ember és közösség újra felfedezhesse a feltámadt Krisztussal való találkozás megújító kegyelmét. (XVI. Benedek pápa)

Az Isteni Irgalmasság vasárnapja

Krisztus keresztje a Kálvárián úgy áll, mint annak a csodálatos cserének útja, mellyel Isten rendkívüli, csodálatos kapcsolatba lép az emberrel. E cserében elhangzik egy fölszólítás az ember felé, hogy önmagát és önmaga által az egész világot átadván Istennek, váljék az isteni élet részesévé, s mint fogadott gyermek, legyen társörököse annak az igazságnak és szeretetnek, mely Istenben van és Istentől jön. Így, az ember örök rendeltetésének megfelelően – mely őt Isten fogadott fia méltóságára rendeli – emelkedik magasba Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának keresztje, aki úgy jött el, mint „világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől”, hogy végső bizonyságot adjon a csodálatos szövetségről, melyet Isten az emberi nemmel, éspedig minden egyes emberrel kötött. Ez a szövetség, mely pontosan annyi idős, mint az ember, egész a teremtés misztériumáig nyúlik vissza. Az egyetlen választott néppel Isten többször is megújította, s végezetül most, a Kálvárián ugyanolyan hatállyal új és engesztelő szövetséget kötött, mely azonban nem egy nép, Izrael számára van fönntartva, hanem nyitva áll minden egyes ember előtt.
Mire tanít tehát minket Krisztus keresztje, melyről úgy tűnik, hogy messiási küldetésének végső megnyilatkozása? – Arra, hogy ez még mindig nem az utolsó szó a szövetség Istenétől. Az utolsó azon a hajnalon hangzott el, amikor előbb az asszonyok, majd az apostolok kimentek a keresztre szegezett Krisztus sírjához, megpillantották az üres sírt, és elsőként hallották a hírt: „Föltámadott!” Ezt a hírt továbbmondták a többieknek, és ettől kezdve a föltámadt Krisztus tanúi lettek. De a kereszt jelenvalósága Isten Fiának megdicsőülésében is folytatódik. A kereszt a rajta kínhalált szenvedett Emberfiáról szóló egész messiási tanúságtételben szüntelenül az Atyaistenről beszél, aki az ember iránti szeretetéhez mindvégig hűséges: „mert Isten úgy szerette a világot” – és a világban az embert –, „hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Hinni a megfeszített Fiúban pedig azt jelenti, hogy „látni az Atyát”; azt jelenti, hogy látni a világban megtalálható a szeretetet, látni, hogy a szeretet erősebb mindenfajta rossznál, ami csak behálózza az embert, az emberiséget és a világot. Az ilyen szeretetben való hit egyúttal az irgalomban való hitet is jelenti, mivel az irgalom a szeretet nélkülözhetetlen része, szinte a másik neve, s ugyanakkor a szeretet megnyilvánulásának sajátos módja, illetve sajátos megvalósulása mindazzal a rosszal szemben, ami a földkerekségen tapasztalható, ami kísérti és hatalmába keríti az embert, ami lelkébe férkőzik, sőt a pokolba tudja taszítani”.

DIVES IN MISERICORDIA (46-47)

Szent II. János Pál pápa enciklikája az Isteni irgalmasságról

Nazianzi Szent Gergely, a nagy egyházatya egyik elmélkedésében egy olyan élményvilágról beszél, amely a nagyböjti időben különösen közel áll hozzánk. Bele tudjuk magunkat élni ebbe a világba, amely ilyenkor megszólít bennünket, mert „Urunk, a mi vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért életre támadt”(Róm 4,25). Ez az élményvilág odavezet bennünket, hogy ne csak véleményt alkossunk Krisztus üdvösségszerző áldozatáról, hanem felfedezzük azt a személyes vonatkozást is, amely egészen közel visz bennünket a húsvéti misztériumhoz.

Ezt a belső folyamatot így fogalmazza meg Nazianzi Szent Gergely: Ha cirenei Simon vagy, fogd a keresztjét, és kövesd! Ha gonosztevő vagy, és vele együtt keresztre lettél szögezve, akkor becsületes emberként ismerd el őt Istenednek; ha őt, helyetted és bűneidért, a bűnösök közé számították, te őmiatta válsz igazzá. Ha arimateai József vagy, kérd el a holttestet attól, aki keresztre szegeztette; és tiéd lesz az, aki a világ engesztelő áldozata. Ha Nikodémus vagy, Isten éjszakai tisztelője, kend meg Jézust a temetésre szánt kenetekkel. Ha az a bizonyos Mária vagy, vagy a másik Mária, vagy Szalóme, vagy Johanna, sirasd hajnalban könnyeiddel. Törekedjél arra, hogy te lásd meg elsőnek az elmozdított követ, talán az angyalokat is, de inkább magát Jézust.

Húsvét ünnepén mintha fellélegezne a világ, mert sokszor látjuk magunkat keresztre feszített gonosztevőnek, a segítségnyújtástól menekülő cirenei Simonnak vagy éppen vétkeit sirató Mária Magdolnának. Nyomasztó képek ezek. Húsvét ünnepén viszont már ott állunk az elmozdított kő előtt, az örömhírt hozó angyal előtt és a feltámadt Krisztusra tekintünk. Istennek ez az új teremtése felrázza a világot.

Egyházközségi honlapunk minden kedves olvasójának áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

ferences testvérek

Nagyszombaton „az Egyház Jézus sírja mellett virraszt” – némaság tölti be a világot.

A lábak megmosásához hatalom kell! Mert az alázatban, a lemondásban van a nagyság. Ezt kell megtanulnunk az élet iskolájában. A szeretet: lemondások gyakorlása a végső, a teljes lemondáshoz, önmagunk átadásához.

Megy körbe Jézus a tállal, derekán a kendő, mossa a lábakat, mind a huszonnégyet… a Júdásét is… Noha Júdás szándéka ismert Jézus előtt. Júdás tragédiája az, hogy nem változott meg ettől a lábmosástól.

Megy körbe a kenyér, kézről-kézre, azután a pohár is, s a nagy csendben egyszer csak megszólal Jézus: ez az én testem.

Micsoda jel, micsoda vallomás… Érezzétek, én vagyok. Ha nem veszitek, semmi közötök sincs énhozzám… Vegyétek, egyétek, hogy legyünk egyek. Én tibennetek, ti azokban, akikhez lehajoltok. AZOK IS ÉN VAGYOK…

A passió az evangélium legrégebben kikristályosodott szövege. Ez a legfontosabb, a legelső, amit az első keresztények el akartak mondani Krisztusról. A passió ősformáját valószínűleg a jeruzsálemi ősegyház fogalmazta meg még a Krisztus utáni 30-as években. E közösség rendkívül jól ismeri a helyszíneket (Betánia, Betfagé, az Olajfák hegye, Getszemáni-kert, Kedron patak, a főpap háza, Pilátus palotája stb.). Nagyon sok személyt említenek név szerint. Pontosan ismerik tehát az eseményeket, a szereplőket, a helyszíneket.

1941-ben Jeruzsálemben a régészek találtak egy Krisztus korabeli ossariumot (csonttartó ládikót), ezzel a felirattal: „Alexander, Simon fia, Cirenei”. Szinte minden kétséget kizáróan az evangéliumi Cirenei Simon egyik fiának csonttartó ládáját találták meg! Egy apró ponton döbbenetesen igazolódott az evangélium történeti hitelessége.

Jézus szenvedéstörténete nem a vért, nem a fizikai kínokat emeli ki. Ezeket szinte inkább zárójelbe teszi. Talán azért is, mert annyira szörnyű volt visszagondolni ezekre. A passió sokkal inkább azt mutatja meg, hogy Jézus a szenvedés poklait győzelmesen járta végig. A kín, a gyűlölet, a halál sötétségében is az ő fénye ragyogott és győzött. Ez egy dicsőséges passió.

Júdás árulását az evangélium átadásnak nevezi. Van ebben egyfajta keserű irónia. Júdás átadja Jézust a főpapoknak, a főpapok Pilátusnak, Pilátus a katonáknak, a katonák borzalmasan megkínozzák, kivezetik és kivégzik. Nem kell a Messiás. Kézről kézre adják.

Van azonban egy mélyebb oka is annak, hogy a passió szövege miért nevezi átadásnak Júdás árulását. Az utolsó vacsora jelenetében, ahol Jézus megjövendöli Júdás árulását, az átadás szó még egyszer szerepel, egy rendkívül fontos mondatban: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” A passió szövege ezzel az egybeeséssel azt jelzi, hogy Júdás árulása, a főpapok hatalomféltése, Pilátus cinizmusa, a katonák kegyetlensége csupán a színfalak. Az igazi esemény, ami itt történik, az, hogy Jézus odaadja értünk önmagát. „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Az igazi esemény az, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte (Jn 3,16).

A mi életünkben is így van ez. Az igazi esemény, aminek meg kellene történnie, az, hogy odaadjuk az életünket. A helyek, körülmények, teendők csak színfalak. Az igazi kérdés az, hogy megtanulunk-e szeretni, sikerül-e odaadnunk az életünket.

Amikor Jézust kigúnyolják, az „arcát eltakarják”. Az evangélium ezzel a kifejezéssel utal Mózesre, akinek ragyogott az arca, miután az Úrral beszélt, ezért eltakarták azt. Jézus arca ragyog. Köpésekkel és ütésekkel teli, mégis sugárzik. Leborulnak előtte a katonák. Jézus megkapja a messiási díszruháját. Köpésekbe és ütésekbe öltöztetik. A szeretet sebeit viseli.

Amikor Jézus meghal, a templom függönye kettéhasad. Az a függöny, amely a szentek Szentjét takarta el, a szentélyt, ahová egy évben csak egyszer léphetett be a főpap, amikor Isten kimondhatatlan nevét kiáltotta, és meghintette vérrel a helyet. Jézus megnyitja az utat az Atyához. A világ megláthatja Isten arcát, és ez az arc vérrel és könnyekkel van tele. Jézus, az új főpap belép a szentélybe a saját vérével. Kiáltja Isten új nevét: Isten a szeretet. Halálosan szerette ezt a világot.

Két hét van még Húsvétig és a mai vasárnapi szentírási szakaszok a feltámadásról szólnak. Nem Jézus feltámadásáról, amely teljesen új valóság, hanem saját feltámadásunkról, amelyre mindnyájan vágyakozunk és amelyet Krisztus adott nekünk a halálból való feltámadás által. Valójában a halál úgy áll előttünk, mint egy hatalmas fal, amely meggátol abban, hogy lássuk, mi van mögötte, mégis, szívünk e fal fölé hatol és még ha nem is értjük, hogy mit takar, nem szűnünk meg gondolkodni arról, és szimbólumokkal kifejezni az örök utáni vágyunkat.

Ezekiel próféta azt hirdeti meg a zsidó népnek, amely száműzetésben van távol Izraeltől, hogy Isten kinyitja a halottak sírjait és haza viszi őket, hogy békében nyugodjanak (Vö. Ez 37,12-14). Az ember ősi vágya az, hogy őseivel együtt temessék el, a a „szülőföldbe” vágyik, amely befogad minket a földi baj végén. Ez az elképzelés még nem foglalja magában a halálból való személyes feltámadást, ami csak az Ószövetség korának végén jelenik meg, és még Jézus idejében sem fogadták el mindnyájan a zsidók között. A keresztények között is a feltámadás és örök élet hitét gyakran számos kételkedés és értetlenség kíséri, mert az olyan valóság, amely meghaladja értelmünk határait és a hit aktusát igényli.

A mai evangéliumban – amely Lázár feltámasztásáról szól – a hit szavát halljuk Lázár nővérének, Mártának szájából. Jézus azt mondja neki: „Testvéred föl fog támadni!”, mire azt feleli: „Tudom, hogy föltámad, a feltámadáskor, az utolsó napon!” (Jn 11,23-24) De Jézus folytatja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meghal is élni fog!” (Jn 11,25-26). Ez az igazi újdonság, amely bőségesen meghalad minden határt! Krisztus lerombolja a halál falát, Benne lakozik az Istenség teljessége, aki az élet, az örök élet. Így a halálnak nincs hatalma Fölötte, és Lázár feltámasztása a jele az Ő teljes uralmának a testi halál felett, amely Isten előtt az alváshoz hasonlít! (Vö. Jn 11,11)

Azonban van egy másikféle halál, amely Krisztus legkeményebb harcába került, aminek a kereszt volt az ára: az a lelki halál és a bűn, amely az emberi létet pusztulással fenyegeti. Ahhoz, hogy legyőzze ezt a halált, Krisztus meghalt és feltámadása nem a régi életbe való visszatérés, hanem egy új valóság megnyitása, egy „új földé”, ahol Istennel egyesülünk a mennyben! Pál apostol ezt írja: „Ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Jn 8,11)

Forduljunk Szűz Máriához, akinek már osztályrésze a feltámadás, Ő segítsen, hogy hittel mondhassuk: „Igen, Uram, hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Jn 11,27) és elnyerjük üdvösségünket!

XVI. Benedek pápa

Úgy gondolom mindannyian megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy egy ideig nem vehetünk részt nyilvános szentmisén. Mit tudunk tenni ebben a nehéz helyzetben? Hogyan tudjuk így megélni a nagyböjti időszakot?

Két idézetet szeretnék a Kedves Testvérek figyelmébe ajánlani a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közleményéből:

„Az Egyházi Törvénykönyv előírásai szerint a megyéspüspök, ha úgy ítéli meg, felmentést adhat a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alól (CIC 87. k. 1. §., 1245. k.). Ezt a felmentést – a fertőzés elkerülése céljából – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ordináriusai megadják.”

és

„A jelenlegi kivételes helyzetben is érvényesek a katekizmusban (KEK 2183.) és az Egyházi Törvénykönyvben (CIC 1248. k. 2. §) található előírások, amelyek szerint ha valaki számára súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel, igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt imádsággal – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával – egyénileg vagy a családban. Több helyen van online miseközvetítés. A közszolgálati televízió vasárnap és ünnepnapokon szentmisét közvetít azért, hogy megerősítést, vigasztalást és bátorítást nyerjenek azok, akik most nem tudnak részt venni vasárnapi szentmisén.”

A modern kor lehetővé teszi a számunkra, hogy otthonról is bekapcsolódhassunk a szentmisébe. Sokan persze ellenvetik, hogy ez nem olyan mintha jelen lennék. Ez igaz! Sok idős ember számára, akikhez rendszeresen járok, éppen az a legfájdalmasabb, hogy nem tudnak részt venni a szentmisén. Az eucharisztia számunkra „csúcs és forrás”, nagy baj lenne, ha nem éreznénk a hiányát. Most viszont ebből a helyzetből kell kihoznunk a maximumot.

A keresztény ember számára mindig nagyon fontos az összeszedettség. Komoly a veszélye annak, hogy ha valamit online nézek, hallgatok akkor nem csak arra figyelek (persze ez a veszély a templomban is fenyeget). Ha otthonról akarok részt venni a szentmisén, akkor azt is tudatosítanom kell, hogy most nem egy akciófilm vagy foci következik. (Nem veszem elő a ropit, csipszet vagy a sört 🙂 !) Ráhangolódok a szentmisére egy imával. A szentmise alatt úgy viselkedem, mintha a templomba lennék, mondom az imákat, énekelek, megpróbálok csak a Krisztussal való találkozásra figyelni. (Nem megyek ki a konyhába a szentmise alatt megkavarni a levest 🙂 !) Krisztus most is szól hozzám. Ne engedjük, hogy a külső dolgok eltávolítsanak bennünket a belső dolgoktól.

Lehet, hogy épp ez a helyzet segít bennünket abban, hogy arra fordítsuk figyelmünket ami lényeges, ami igazán fontos.

Maradjunk otthon! Sokszor elhangzott ez a mondat a napokban. Lehet ez egy lehetőség is a tartalmas együttlétre, a közös imádságra, játékra. Emlékezzünk Jézus szavaira: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

Foglaljuk imáinkba mindazokat akik most értünk küzdenek. Az ország vezetőit, az operatív törzs tagjait, hogy mindig bölcsen és a mi javunkra tudjanak dönteni.

Imádkozzunk az egészségügyben dogozókért, orvosokért, nővérekért. Mennyi áldozattal, veszéllyel jár az ő munkájuk.

Imádkozzunk a betegekért, hogy mielőbb meggyógyuljanak, és imádkozzunk azért is, hogy ez a járvány mielőbb megszűnjön. Akkor majd hálatelt szívvel jövünk ismét össze az Úr Házába, megköszönve Neki, hogy soha sem hagy magunkra bennünket.

Erik atya