A vasárnapi evangélium Krisztus halálát beszéli el, mert ez az a pillanat, amikor Krisztus megkezdi uralmát a világ felett. Krisztis trónja a kereszt! A feje fölötti feliraton ez volt olvasható: „Ez a zsidók királya.” Jézus ellenségeinek az volt a szándéka, hogy feltüntessék elítélésének okát, voltaképpen ez a felirat Krisztus uralmának kihirdetése.

A szemlélődők követelték, hogy egyértelműen nyilvánítsa ki királyságát, sőt még a barátai közül is többen ezt várták Tőle. De Ő azt választotta, hogy királyságát csak egy ember érdekében mutatja meg féltő gondoskodással, aki valójában bűnöző volt: „Jézus, emlékezz rám, amikor országodba érkezel.” Ő így válaszolt: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban!”

Ebből a szempontból a legfontosabb kérdés, amit kérhetünk Krisztus király ünnepén nem az, hogy Ő uralkodjék a világon, hanem uralkodjék bennem; akár elismerik királyságát az államok és kormányok. De vajon én elismerem-e ezt a királyságot és Ő él-e bennem?

Krisztus az életem Királya és Ura? Ki uralkodik bennem és határozza meg célkitűzéseimet és áll az első helyen: Krisztus vagy valaki más? Szent Pál szerint kétféleképpen lehet élni: élhetünk „önmagunknak” vagy az „Úrnak” (Róm 14,7-9). Az önmagunknak való élet azt jelenti, hogy valaki kezdetnek és végnek tekinti önmagát, s ez önmagába zárja az embert és csak saját kielégülése, dicsősége számít az örökkévalóság távlata nélkül. Az „Úrnak” élni éppen az ellenkezőjét jelenti, azt, hogy az Ő dicsőségéért, az Ő országáért élünk!

Az Istennek élő ember új életre jut, amellyel szemben még a halál is vereséget szenved. Az ember legfontosabb kérdése már nem az élet és halál kérdése, ahol mindig vereséget szenved. A legfontosabb kérdés, hogy „magunknak élünk” vagy az „Úrnak” élünk-e?!

(R. Cantalamessa)

Jézus a szadduceusokkal vitatkozva elmondja, hogy mit jelent a feltámadás. Elmondja, hogy a feltámadottakról nem földi kategóriák szerint kell gondolkodnunk. A feltámadottak Isten fiai, olyanok, mint az angyalok. Jézus ezzel nem a feltámadottak „testnélküliségét” akarja tanítani, hanem a halhatatlanságot. Így a feltámadottakat nem érdekli már a házasság, amely földi intézmény, sem az utódlási kérdés, mint fajfenntartási kötelesség. A feltámadással Isten gyermekei leszünk, véglegesen; vagyis Isten természetében, az ő életében részesülünk. S részt veszünk Krisztus dicsöségében, aki a halál megsemmisítője.

A feltámadás hite – az előbbiekből következik –, egyik meghatározója keresztény életünknek. Eszünkbe jut-e gyakran? S ha eszünkbe jut, örülünk-e neki? Mindennapi felfogásunkat is szerinte próbáljuk-e alakítani? Vigasztal-e minket a feltámadás reménye?

Erre is vonatkoztathatjuk Szent Pál figyelmeztetését: „Keressétek, ami odafenn van,… arra irányuljon figyelmetek!” (Kol 3,1-2.)

Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

Szent Ambrus püspök

E napon érezzük, hogy újraéled bennünk a mennyország iránti vonzódás, s ez arra ösztökél minket, hogy szaporázzuk lépéseinket földi zarándokutunkon. Érezzük, hogy szívünkben felgyullad a vágy, hogy örökké egyek legyünk a szentek családjával, amelyben már most is részesülhetünk a kegyelem által. Amint az ismert ének mondja: „Hívj Atyám a szentek közé!” Égjen minden keresztényben ez a csodálatos lelkesedés és segítsen, hogy legyőzzünk minden nehézséget, félelmet és megpróbáltatást! Kedves testvéreim, helyezzük kezünket Szűz Mária anyai kezébe, hogy a szentek királynéja vezessen minket égi hazánkba, a „minden népből, emberből és nyelvből” álló szentek társaságába. És már most imádkozzunk az elhunyt szeretteinkért, akikre holnap emlékezünk. (XVI. Benedek pápa)

Az év folyamán több koncertet, orgona bemutatót is szerveztünk, az orgonazenén keresztül igyekeztük a komolyzenei kultúrát közelebb hozni az emberekhez. Megmutattuk az orgona sokarcúságát, és a hangszer lehetőségeit. Több alkalommal a hangverseny után beszélgetéssel egybekötött agapét is rendeztünk, ahol bárkinek lehetősége nyílt a meghívott művészekkel találkozni, beszélgetni. Külön öröm volt számunkra, hogy egyes művészek felkérésünkre ingyen vállalták szereplésüket. Fontosnak tartjuk, hogy az orgonát, mint hangszert közelebb hozzuk a fiatalokhoz is. Többször is szerveztünk bemutatókat, ahol iskolásoknak lehetőségük volt az orgonát kipróbálni, és kérdéseket föltenni. Hangszerünket autista fiatalok zeneterápiás foglalkozásaihoz is felhasználtuk, ahol ők nagy örömmel hallgatták a muzsikát. Részt vettünk a nyitott templomok éjszakáján is, ahol szintén megtekinthető volt az orgona. Céljainkhoz az Emberi Erőforrások Minisztériuma két millió forint támogatást (EGYH-KCP-18-0763) biztosított, amely a rendezvények költségein túl az orgona felújítását is lehetővé tette. Templomunk Angster orgonája közel száz éves hangszer. Történetével, múltjával, a 20. század eleji magyar orgonaépítészet egyik jelentős darabja. Mára szükségessé vált a klaviatúra és a szelepek újraszabályozása, illetve a sípok tisztítása, intonálása, hangolása és javítása. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásából a sípmű teljes tisztítását elvégeztettük, megújult a játékasztal, a traktúra és az orgona egyéb szerkezeti elemei is beszabályozásra kerültek. A minőségében és hangzásában megújult orgonát szeptember 21.-én megtartott ünnepi orgonakoncerttel adtuk át a kedves híveknek.

A farizeus jelképezi azokat, akik úgy érzik, hogy egyenrangúak Istennel és közben lenézik embertársaikat. A vámos pedig azokat jelképezi, aki bűnöket követnek el, de azt elismerik és alázatosan kérik Isten bocsánatát. Utóbbi úgy gondolja, hogy nem saját érdeme, hanem Isten kegyelme menti meg őt. A példabeszéd utolsó sorából világos, hogy Jézus melyik magatartást részesíti előnyben: Ez megigazultan ment haza (bocsánatot nyerve és Istennel kiengesztelődve), amaz viszont nem (az önelégültség érzésével, Istennel való kibékülés nélkül).

R. Cantalamessa

„Minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy bátran hirdesse az evangéliumot az élet minden területén” – írja Ferenc pápa a Missziós Világnapra írt üzenetében, amelyet október 20-án tart az egyház. A dokumentum 2013. május 19-i dátummal jelent meg, ami Pünkösd ünnepnapja volt. A pápa kiemeli, hogy az evangelizáció sohasem egy elszigetelt tett, hanem mindig az egyház cselekvése. Egy közösség akkor igazából felnőtt, ha kilép saját határain túlra azért, hogy elvigye Jézus reményét a legtávolabbi helyekre is.

A mai vasárnap evangélium elénk állítja Jézust, aki meggyógyít tíz leprást, de közülük csak egy jön vissza, egy szamaritánus, egy idegen, hogy hálád adjon Neki (Vö. Lk 17,11-19) Az Úr erre így szól hozzá: „Kelj föl és menj, hited meggyógyított téged.” (Lk 17,19) Ez az evangéliumi szakasz kétszeres elgondolkodásra hív minket. Először is gondoljunk a gyógyulás két szintjére: az egyik felszínesebb, s az a testre vonatkozik. A másik mélyebb szint az ember legmélyebb részét érinti, amit a Biblia „szívnek” nevez és áthatja a személy egész életét. A tökéletes és radikális gyógyulás az „üdvösség”. A „gyógyulás” és „üdvösség” közötti megkülönböztetés még a hétköznapi nyelvben segít nekünk megérteni azt, hogy az „üdvösség” sokkal több az egészségnél: valóban az új, teljes és végleges élet. Ráadásul Jézus ezt mondja: A hited megmentett téged! A hit az, ami megmenti az embert, mert helyreállítja a kapcsolatot Istennel, a másik személlyel és önmagunkkal, és a hit a hálában nyilvánul meg. Azok, akik a szamaritánushoz hasonlóan tudják, hogyan adjanak „hálát” rámutatnak, hogy ők nem tekintenek semmit a maguk érdemének, hanem mindent Istentől jövő ajándéknak tartanak, még ha azt az emberek vagy a természet által is kapják. A hit velejárója a személy megnyílása Isten kegyelme előtt, ami azt is jelenti, hogy mindenre úgy tekintünk, mint ajándékra, mint kegyelemre. Micsoda elrejtett kincs van e két szóban: „Hála Neked!”

Nem elég kijelenteni, hogy Krisztus „barátai” vagyunk, hamis érdemekkel dicsekedni: „Veled ettünk és ittunk, a mi utcáinkban tanítottál.” (Lk 13,26)

A Jézussal való igazi barátság az életmódban mutatkozik meg: a jószívűségben, az alázatban, a szelídségben és irgalmasságban, az igazságosság és igazság iránti szeretetben, az őszinte és becsületes elköteleződésben a béke és kiengesztelődés mellett.

Miközben Jeruzsálem felé haladt, ahol a kereszthalál várt Rá, e szavakkal fordult tanítványaihoz: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”

Bárki, aki ismeri Krisztus evangéliumát – még ha felszínesen is – tudja, hogy az par excellence, a béke üzenete, ahogy Szent Pál írja, Jézus a „mi békességünk” (Ef 2,14), aki meghalt és feltámadt, hogy lerombolja az ellenségeskedés falát és elhozza Isten országát, amely szeretet, öröm és béke.

Hogyan magyarázhatjuk Jézus szavait? Mire gondolt az Úr, amikor azt mondta, Ő azért jött – Szent Lukács változata szerint, hogy „megosztottságot”, Szent Máté szerint pedig, hogy „kardot” hozzon a földre (Mt 10,34)?

Az a béke, amit Krisztus hoz nekünk nem a konfliktusok hiányának szinonimája. Ellenkezőleg, Jézus békessége a gonosz elleni állandó harc gyümölcse. Jézus harca nem emberi személyek, hatalmak, hanem a Sátán – Isten és ember ellensége – ellen irányul.

Annak, aki ellen akar állni ennek az ellenségnek és hűséges kíván maradni Istenhez és a jóhoz, szükségszerűen konfrontálódnia kell meg-nemértéssel és olykor valós üldözésekkel.

Aki Jézust szándékozik követni és megalkuvás nélkül elkötelezi magát az igazságnak, tudnia kell, hogy szembesülni fog ellenállással és a megosztottság jele lesz az emberek között, még talán saját családjában is. A szülő iránti szeretet parancsa szent, de az soha nem előzheti meg az Isten és a Krisztus iránti szeretetet.

Az Úr Jézus lábnyomában járni, Assisi Szent Ferenc ismert szavai szerint azt jelenti, hogy a keresztény a „béke eszköze” lesz, nem a következetlen és látszólagos békének, hanem az igazi békének, amelyet bátorsággal és kitartóan kell követni azáltal, hogy naponta elkötelezzük magunkat arra, hogy a gonoszt a jóval győzzük le (Vö. Róm 12,21).

Szűz Mária, a Béke Királynője, osztozott Fiának vértanúságában, aki megvívta harcát a gonosszal. Kérjük, hogy az ő anyai közbenjárása segítsen minket, hogy Krisztus békéjének tanúi lehessünk és soha ne süllyedjünk olyan mélyre, hogy kompromisszumot kötünk a gonosszal.

XVI. Benedek pápa