Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Kedves Testvérek!
Az Úr békéje legyen veletek!

Ma az Úr Szent Testét ünnepeljük. Ez az ünnep a középkorban született IV. Orbán
pápa Transiturus bullájával, és azért alapították, hogy emlékeztessen arra, hogy az
Egyház alapja az Eucharisztia. IV. Orbán pápa az ünnep alapítására vonatkozó bulla
első kiadását a jeruzsálemi pátriárkának címezte 1264. augusztus 11-én, és
Aquinói Szent Tamás új hivatalához kapcsolódott. Megelőzi azt a második
bullatervezetet, amely a Corpus Domini ünnepét az egész katolikus egyházra
kiterjeszti.

Ez egy nehéz időszak volt, amikor vitatták a valóságos jelenlétet, magának az
Eucharisztiának az értelmét. Visszatérő kísértés, amely időről időre különböző
formákban újra megjelenik közösségeink életében. Talán ma is abba a kísértésbe
esünk, hogy az Eucharisztiát csak egy közös lakoma pillanatára, egy közösségi
találkozásra redukáljuk. Ez valóban a közösség találkozása, de egy olyan
közösségé, amely Krisztus halálának és feltámadásának titka körül gyűlik össze és
talál egységre. Az Eucharisztia Istennek szóló hálaadás, részesedés a mennyei
lakomában. A testet öltött és értünk életét odaadó Isten a megtestesülésnek ebben
a sajátos formájában, az élet utáni éhségünket tápláló mennyei kenyérben velünk
marad. Nincs közösség Eucharisztia nélkül. Mi több: az Eucharisztia alakítja a
közösséget. Az Eucharisztia a közösségi élet kiindulópontja. Innen merítjük az erőt
ahhoz, hogy megajándékozzuk önmagunkkal egymást. Amikor Krisztusnak a világ
életéért bemutatott áldozatát ünnepeljük, minden egyes személy áldozata is
értelmet nyer. Ott, az ünneplésben megnyílik a szemünk, hogy új eget és földet
lássunk, hogy megismerjük Isten stílusát, ami a másiknak ajándékozott élet,
egymás szeretete.
Jézus megígérte, hogy ebből az eledelből soha nem lesz hiány, ez Isten ajándéka:
„Az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret.” (Jn 6,32). Isten Atya, és
egy apa soha nem hagyja, hogy gyermekei nélkülözzék a kenyeret.
Az embernek sokszor kell döntenie, hogy bízik-e az Atyában, vagy sem; hogy az
Atya kenyerére vár, vagy megpróbálja maga megszerezni. Az első bűn akkor
történt, amikor Ádám és Éva inkább magukat akarták táplálni, mintsem hogy a
Teremtőjükkel való kapcsolatból táplálkoztak volna. Gyakran a testvérek közötti
viszályokban is ugyanez a kérés ébred: van-e kenyér mindenki számára az Atya
házában?
Az Eucharisztia a bizalom iskolája, mert bizalommal lenni már egy módja annak,
hogy odaadjuk magunkat a másiknak, hogy teret adjunk neki, hogy figyelmünk

középpontjába helyezzük őt. Bizonyos értelemben a bizalom eucharisztikus
cselekedet.
Milyen nagy szükségünk van erre a sajátos eucharisztiára a Szentföldön, arra, hogy
bízzunk egymásban! Olyan időszakot élünk, amikor az éhezés sokak számára valós,
közeli problémává vált, ami nem tőlünk távoli népeket érint, hanem most
megjelent otthonainkban, családjainkban. Ám a fizikai éhségnél is jobban éhezzük
a bizalmat. Szükségünk van arra, hogy visszanyerjük azt a képességet, hogy
szeretettel, félelem nélkül nézzünk a másikra. Éhezünk az életre és a méltóságra.
Honnan meríthetjük ezt a képességet, hogyan lehet megszüntetni ezt az éhséget,
ami hatalmába kerített bennünket?
Erre a kérdésre a válasz a mai evangéliumi szakaszban (Mk 14,12–16,22–26)
találjuk, Jézus övéivel elköltött utolsó vacsorájának történetében.
Jézus veszi a kenyeret, és mindenekelőtt az Atyát áldja, mert felismeri, hogy ez a
kenyér ajándék.
A kenyér emlékezteti Őt arra, hogy az Atya hűséges, és nem szűnik meg életet
ajándékozni.
Ám az áldást követően Jézus nem tartja meg magának a kenyeret, nem egyedül
eszik belőle, hanem megosztja övéivel, hogy mindnyájukat táplálja, és mindnyájan
megtapasztalják, hogy az Atya táplál.
Van azonban valami új, ami egyedivé teszi ezt a gesztust. Jézus ezt a tettet egy
olyan szóval kíséri, amely új értelmet ad ennek a kenyérnek, amikor azt mondja,
hogy ez a kenyér az ő teste, amelyet a kereszt oltárán kell felajánlani (Mk 14,22). A
kenyér, amellyel Isten táplálja népét, maga Jézus.
Ez a válasz szükségünkre, arra, hogy szükségünk van bizalomra, életre, szeretetre,
elfogadásra: Jézusra.
Az olvasmányban a Kivonulás könyve egy epizódját hallottuk, melyben egy
ismertté vált részlet szerepel: „Amit az Úr mondott, megtesszük, és meghallgatunk
benneteket” (Kiv 24,7). Logikailag hibásnak tűnhet a mondás: először
megcsináljuk, majd meghallgatjuk, vagyis megértjük, miközben ellenkezője volna
logikus. Ezt a választ adja Izrael népe a Sínai pusztában Mózesnek, miután
meghallgatták a Törvény könyvének felolvasását. Lehet, hogy a nép nem értett meg
mindent, amit hirdettek neki, de bízott, és azt mondta, hogy pontosan végrehajtják,
amit mondtak nekik, mert bíznak Istenben. Miközben pedig megteszik, lassacskán
megértik. Az evangéliumban Péter mond valami hasonlót: „nem fogtunk semmit;
de a te szavadra kivetem a hálókat” (Lk 5,5).
Ma azért vagyunk itt, hogy megújítsuk az Atyaistenbe vetett bizalmunkat. Hogy
elmondjuk neki, hogy sok olyan dolog van ma, amit nem értünk. Hogy nem tudjuk
megfejteni azt, ami körülöttünk történik, hogy minket is megzavart és bánt a sok
gyűlölet, fájdalom és félelem, a minket körülvevő halálszag. Ám azért is vagyunk itt,
hogy elmondhassuk, hogy az Ő szavára továbbra is kivetjük a hálókat, hogy
továbbra is „megtesszük, majd meghallgatjuk”. Az Ő szavára továbbra is odaadjuk

magunkat, odaadjuk életünket, felajánljuk azt a kicsit, aki vagyunk, az életnek
Krisztus által a kenyér és a bor színében ránk hagyott vágyát sajátunkká tesszük,
mindig, minden körülmények között Benne bízva és önmagunkat Őrá bízva.
Felajánljuk azt a keveset, aki vagyunk, bukdácsolók és megtépázottak, felajánljuk
életünket, tele korlátokkal, bűnökkel, mindig valami hiánnyal. Ám Jézusnak éppen
erre az életre van szüksége, hogy felajánlhassa azt az Atyának.
Ma egész létünket Jézushoz akarjuk vinni anélkül, hogy bármit is kihagynánk: mert
minden, amit bizalommal viszünk az Úrhoz, megmenekül. A kezébe veszi és
felajánlja az Atyának, hogy beteljen Szentlélekkel.
Az Eucharisztia nem csupán egy pillanat Jézus életében, ahogy a miénkben sem:
mindenekelőtt egy stílus. Jézus egész életében az Eucharisztiát élte, kezébe vett
minden élettapasztalatot, minden örömet és fájdalmat, amit az emberek, akikkel
találkozott, bizalommal vittek Hozzá. És mindig mindent visszaadott az Atyának.
Erre hivatott ma az Egyház, ezt kell tennie a szentföldi közösségünknek: elfogadni
szeretettel a fájdalom, a szenvedés, a félelem és a bizalmatlanság minden
tapasztalatát, amelyek körülvesznek bennünket, egyesítenünk kell azokat élet,
szeretet, megosztás és ajándékozás utáni vágyunkkal, hogy az Úr Jézus
átváltoztassa azokat az Atyának szóló áldozattá.
Emelkedjünk fel hát erről a különleges helyről, a Szent Sírból, ahol a mennyei
Kenyér asztala Jézus halálának és feltámadásának a helye is, és menjünk tovább a
Szentföldön és az egész világon, hogy megtörjük az élet és a szeretet kenyerét
bárkivel, akivel az úton találkozunk.

Szép ünnepet mindenkinek!

+ Pierbattista

Fordította. dr. Sz.Gy.