Tóth Ferenc Ede OFM rövid életében ritka sűrűséggel fonódott össze hivatás és költészet. A ferences rend fiatal papjaként, betegség árnyékában született verseiben mély emberi érzékenység, tiszta hit és korát meghaladó lírai érettség szólal meg. Az Eltört hárfa költője alig huszonöt évet élt, mégis maradandó hangot hagyott maga után: egy csöndesen, de lángolóan égő élet lírai tanúságtételét.

1911. április 27-én született Szil községben (Sopron vármegye). Ferencnek 1911. május 2-án keresztelték meg. Édesapja Tóth Sándor gőzmalmi fűtő volt, akit már 18 hónapos korában elveszített; édesanyja Juhos Terézia. Anyja nem tudta ellátni gyermekét, ezért Budapestre költözött, ahol munkát vállalt; ekkor Ferenc még csak másfél éves volt. A keresztszülők vették pártfogásba, és saját gyermekeikkel együtt nevelték.

A negyedik osztály elvégzése után édesanyja magához vette, és beíratta a Budapesti VII. kerületi Magyar Királyi Állami Madách Imre Főgimnáziumba, a Barcsay utcába. A budapesti levegő azonban nem tett jót gyenge tüdejének, ezért hazaköltözött. A Madách Gimnázium 1921–22-es tanévéről szóló évkönyvben Tóth Ferenc neve mellett az érdemjegyek sorában a KIMARADT felirat szerepel, mivel mindössze hat hétig járt az intézménybe. Ezt követően Kőszegre került, ahol rokonai vették magukhoz. Iskolai tanulmányait a kőszegi bencéseknél folytatta. Tanulmányait jó eredménnyel végezte, magatartásból és vallástanból jeles minősítést kapott.

Tizennyolc évesen belépett a ferences rendbe. 1928. augusztus 16-án öltözött be, ekkor kapta az Ede nevet, amit édesanyja sokáig ellenezett. 1929. augusztus 17-én tette le az egyszerűfogadalmat. Ezt követően Pápára került a stúdiumházba, Markó Dénes házfőnök, Morovitz Szolán rendi nevelő és Markó Marcell lelki vezető irányítása alá. Itt fejezte be gimnáziumi tanulmányait a bencés gimnáziumban.

A Pápai Bencés Gimnázium értesítőjében Tóth F. Ede fr. pn. jelzéssel szerepel, vagyis Ede testvérként, papnövendékként. Egy osztályba járt azokkal a ferences növendékekkel, akik szintén nem fejezték még be gimnáziumi tanulmányaikat: Farkas Lászlóval, Néher Valentinnal, Mazzag Dezsővel, Rhédi Szeráffal, Weiss Mihállyal, Farkas Medárddal és Novák Cipriánnal. Hetedik osztályos korában tagja volt a Deák Ferenc Önképzőkörnek, nyolcadikban pedig már a „bíráló elnök” tisztét bízták rá. Hetedik osztályosként pályázatot nyújtott be „Mit tehet a magyar ifjúság a missziókért?” címmel, mellyel elnyerte a kitűzött jutalmat: 25 pengőt.

1931-ben Szombathelyre került teológiai tanulmányainak megkezdésére, Vargha Theodor házfőnök és Takács Ince magiszter irányítása alá. 1932. augusztus 18-án tette le az örökfogadalmat. Ugyanebben az évben a rendtartomány Észak-Franciaországba küldte Farkas Lászlóval együtt, Mons-en-Barœul-be, a ferences missziók szemináriumába, teológiai tanulmányai folytatására és a francia nyelv elsajátítására. 1934. július 8-án szentelték pappá. Újmiséjét szülőfalujában mutatta be, majd visszatért a szemináriumba.

1935. augusztus 1-jén betegen tért haza, és Budakeszin, a tüdőszanatóriumban nyert felvételt. Az 1936-os Schematizmus szerint a pesti rendházhoz osztották be, betegállományban. 1936. február 19-én hunyt el, 25 éves korában. A Kerepesi úti ferences kriptában temették el.

Versei megjelentek a korabeli sajtóban: Zászlónk, Ferences Nemzedék, Ifjúság, Katolikus Szemle, Párizsi Katolikus Tudósító, Élet, Szent Antal. Gyakran írt álnéven: Juhos Ferenc, Szily Vid.

Így emlékezik meg róla a Sümegi Szűz Mária Ferences Naptára 1995. évi számában Egerszegi Ferenc (iskolaigazgató és költő, 47. o.):

„Aki Az eltört hárfa verseit olvassa, szerzőjüket ennél jóval többnek érzi. Mély emberi témák, kiforrott hang és művészi megfogalmazás jelzik tehetségét. Útkereső stílusán érződik kortársainak – elsősorban Mécs Lászlónak és József Attilának – hatása. Nemcsak lírája könnyed, derűs hangulatú; minden benyomását művészi bájjal tudta dallá formálni, hanem a legsúlyosabb világnézeti gondolatokhoz is játszi könnyedséggel pengeti lantját.

Versei életének és hivatásának hű tükrei. Idegenben élt hosszú éveken át, de sohasem felejtette el, honnan jött. Itt még inkább felfokozódott benne a hazaszeretet, s nem egyszer csöndes könnyeket csalt szemébe a honvágy. Élete felfokozott ritmusban telt; a hányatott gyermekkor, a többszöri iskolaváltás, a külföldi tanulmányok, valamint végzetes betegsége biztos tudata mind-mind táplálták ezt az örökös, lázas égést. Többet érzett a mindennapi embereknél, többet látott, többet sejtett, többet örvendezett és szenvedett. Egyszóval: költő…” fr. Varga Kamill ofm