160 éve hunyt el Jósika Miklós, a tárcaregény megteremtője

1894. április 28-án látta meg a napvilágot Tordán báró branyicskai Jósika Miklós és 160 évvel ezelőtt 1865. február 27-én Drezdában hunyt el, aki magáról elmondhatta, hogy volt újságíró, a magyar regényirodalom egyik kimagasló alakja, a tárcairodalom megteremtője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, A Kisfaludy Társaság tagja majd elnöke, akinek jelmondata volt „nap ne múljon el írás nélkül”. De ki is volt ő valójában?

A báró Jósika család

Egyes mende-mondák szerint felmenője, Jósika István, Báthory Zsigmond fivére, mások szerint az első Jósika Kantakzueno János görög császár fia. Az a legenda is él a családban, hogy Zsigmond király találkozott egy 10-12 éves fiúkból álló csapattal, s vezérüknek ő adta a Jósika nevet.

A történeteknek annyi valóság alapja van, hogy Jósika Zsigmond neje Báthory Anna volt, így van rokonság a Báthory a családdal. Egyébként 1561-ben élt Gelvácson (Zaránd vm.) egy Jósika Albert, de a bárói rangot csak a XVII. század utolsó éveiben kapták meg.

Egy tűzvészben a család irattára is megsemmisült, de Jósika Miklós hozzáfogott összegyűjteni a még fellelhető egyéb, megmaradt iratokat, így az ős, Jósika István regényes életrajzát is megtudta írni.

Tanulmányai

Nem meglepő módon a művelődést odahaza kezdte, első nevelőjének nevét az Emlékirataiban titokban hagyja, így írja: „W…. nevű”, mivel jót nem tud írni róla. Azonban második tanítóját már – egy bizonyos Mihálczot, aki ferences szerzetes és udvari káplán volt már részletesebben említ: „Ez igen tekintélyes kinézésű férfiú volt, magas, vaskos, piros, szellemileg azonban kevés míveltséggel bírt, s csak magyarul és – igen jól – latinul beszélt.”

Magát azonban egyszerűen „perpetum mobile”-nek írja le, valamint azt is megemlíti, hogy nála rosszabb gyermek ritkaság a világon: „Nálamnál garázdább és vásottabb gyermek nem volt talán széles e világon; ha eszembe jut az a sok csíny, melyet elkövettem, az a tömérdek bors, melyet tanítóim s nevelőim orra alá törtem, s az a sok magáncsata, bajvívás, tilosban járás, melyet elkövettem, most is bámulom, hogy nevelőim elevenen négyfelé nem fűrészeltek.”

A Piarista Gimnázium bejegyzése: Jósika Nocol. Hung. L.B….

1803-tól 1811-ig a kolozsvári Piarista főgimnáziumba járt, ahol kiváló tanulóló volt, bár szegény páter Gullt sokszor kihozta a sodrából. Az atya az egyetemes történelmet is tanította az iskolában. Ezt igen megszerette, sőt a későbbiekben is sokat olvasott történelmi témájú könyveket, s írásaiban is alapos történelmi ismeretekről tesz tanúságot. Szeretett tanulni, és hamar meg is tanult mindent. Szívesen járt át énekelni a templomba is, ahol különösen jól tudta a „Coeleste liliom” kezdetű – vagyis a „Csodálatos szépségű liliom” című Szent Imre éneket. Szomorúan jegyzi meg, hogy 14 éves korában minden énekhangját elveszítette.

Már diák korában fogékony volt a nyelvekre. Természetesen a magyar mellett jól beszélte és értette a latint, a németet, az ógörögöt, franciát, olaszt, a spanyol nyelvbe a Don Quijote-n keresztül gyakorolta be magát a későbbiekben, vett néhány angol nyelvleckét is, ezzel azonban felhagyott és helyette festészetet tanult.

A katona

Életének nagy vágya volt, hogy hadi pályára léphessen. 1811-től önkéntes katona lett a Savolyai dragonyos ezredben. Végigjárja Erdélyt, Szászországot, Galíciát, Itáliát, járt egy „téli mars” idején Krakkóban is. Ezt az emberfeletti menetelést, vagy inkább lovaglást igen szemléletesen ecseteli az Emlékirataiban, csoda hogy nem fagyott meg mindenki! De őt is a tiszti szolgálja menti meg a teljes elfagyástól.

Gyorsan halad előre a ranglétrán hadapródból hamarosan hadnagy lett. A franciák elleni ütközetben – Mincio mellett- vitézségért főhadnaggyá léptetik elő, majd a Coloredo gyalogezrednél kapitányi rangba kerül. Érdekes, hogy a katonatisztek Európát végigjárva mindenütt hirtelen szerelmesek lettek, persze csak egy-két napra. 1816-tól Bécsben állomásozott, ahol igen járatos lett az udvari életben, egészen addig amíg el nem jegyezte Kállay Erzsébetet. Attól kezdve Szabolcs vármegyében, Napkoron, hol erdélyi birtokokon laknak, mígnem szerencsétlenül elsült házassága válásba nem torkollott. Ekkor áttért a református vallásra és Szurdokra költözött, magányba vonult.

Szerette katonatársait, bajtársait. Egy alkalommal az Emlékiratokban arról ír, hogy magyar huszárok a legkiválóbbak: „Én sok mindenféle huszárt láttam, de ahhoz a meggyőződéshez jutottam: hogy igazi huszár csak a magyar, vagy szabatosabban szólva, a magyarhoni, Erdélyt is ide értve. Mert huszárezredeinkben a magyar fajon kívül a szláv és oláh is képviselve van; még a székely huszárok közt is vannak oláhok, és ezek mind igazi huszárok.”

Ha már huszárok, akkor természetesen lovairól is megemlékezik írásaiban. Ilyen nevű lovakkal rendelkezett: Zinner, Vezér, Aga névvel egy pónit illetett, melyről az olaszok ezt mondták: Ehe bella bestia – Hé, de gyönyörű! Fanny nevű hátasát mindenki szerette: „Mikor Reitlingenben valék, Fanny kisasszony élt szabadságával, és olykor kiment egyedül sétálgatni, aztán a sütők ablakai előtt megállt, szép, fejét benyújtotta az ablakon, s mindig adtak neki valamit, s meg is cirógatták a fejét.”

„A csiga bír házzal, gonddal kell rakni tenéked…” – Jósika írói tevékenysége

Nagy gonddal kellett magát az író pálya irányába terelnie, s abban gyakorolnia. Ugyanis kortársai erről mindenképpen le akarták beszélni, hiszen ez a tevékenység nem báróhoz illő volt abban az időben! Saját írói feladatát így fogalmazta meg a Csehek Magyarországban című regényében: „Ő neki kellett – nem levernie Napoleont,… hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét.” Azt vallja, hogy „1834-ben léptem az írói pályára”, de ez csak a regényekre igaz. Még piarista diák korában írt egy Hollósi János című munkát, melynek történetében osztálytársával megszöknek a gimnáziumból és Párizsba kalandoznak. Sajnos az írást elkobozta P. Gull. Talán szégyellte, (talán hibli-hubliságnak tartotta, egyik kedvenc kifejezésével élve) de az is kimaradt visszaemlékezéséből, hogy 1828-1829-ben a Felső Magyarországi Minervában tíz verse jelenik meg „F. Marosközi Gábor, Erdélyből” álnév alatt. Az Ember című verse igen rossz hexameterekben íródott az emberről, a természet uráról, és a hazájával nem törődő ember hiábavalóságáról. Az Arabs és Gyilkos pedig egy ballada szerű költemény, mely Pfeffel Ibrahim című költeménynek a szabad átdolgozása.

Még katona korában festészetet is tanult. Ebben ugyan nem aratott maradandó sikereket, de regényeiben festői ecsetvonásokkal részletezi, írja le Erdély vadregényes tájait. Olvasni nem csak a történeti műveket szerette, hanem az útleírásokat is. Így az egyes városok, települések, tájak leírása időnként a festmény és az itinerárium határán mozognak. Így ír az Emlékiratokban: „Engem utazásaimban mindenekfölött a szép természet érdekelt. Hányszor, hányszor! ha valami regényes helyen állapodtunk meg, tudtam órákig egy szép kilátásban, a hegységek alakzataiban, a kék és zöld tavakon, melyek este holdvilágban csillogtak, mint annyi fémlapok, órákig elandalogni. Ilyenkor aztán a honvágy is megkapott, s magamnak szárnyakat óhajtottam. Szerettem volna a galgói kősziklafalak gerincein megpihenni, s hallgatni, miként huhognak száz odúban a baglyok lábaim alatt.” De részletesen lefesti a tiroli Alpok hegyeit, Lengyelország egyes tájait, Itáliát, vagy éppen Bécs városát.

Szerette az embereket is részletesen bemutatni, szinte lefesteni hogy jól lássuk. Így ismerhetjük meg pl. Konsztantyin nagyherceget, az orosz cár öccsét, vagy Bánffy Györgyöt, de időnként saját magát is, főleg a külső, az öltözék tekintetében.

Romantika

Katona korában olvasmányaiból rövid jegyzeteket készített. Ezeket kevés holmija közt gondosan megőrizte. Különösen nagy hatással voltak rá a francia írók, főleg a romantika idejében keletkezett alkotások. Így az ő regényeiben is felfedezhetjük ezeket a jegyeket. Pl. Az Abafi című írásában a főhős egy jellemfejlődésen megy keresztül. Abafi Olivér úgy-ahogy elvégzi iskoláit, de rossz társaságba keveredik, italozás, dorbézolás, vadászat lesznek legfontosabb szórakozásai, birtokaival nem törődik. Azután egy tivornya idején fogadást köt, hogy három hónapig rendes életet él, elhagyja kicsapongó szokásait. A következő lépésben pedig már birtokai után lát, majd szerelmes is lesz. Itt jegyzem meg, hogy a regényben Olivér felszólal a fejedelem előtt az igazságtalanul kivégzett, és hűséges magyarok érdekében. Ebben a jelentben saját maga első, gyűlésbeli felszólalásának állított emléket, amikor a sajtószabadság ügye mellett emelt nyilvánosan szót.

A francia nyelv megismerésében – a nyelvórákon kívül – a bűnügyi és kalandos romantikus regényeken keresztül jutott előre. Természetesen amellett, hogy olvasta Rousseau-t, Voltert, Hoche-t, d’Alembert, Diderot, Rabelais munkáit. A regényekről pedig ezt írja: „Később aztán, többnyire éjjel az ágyban, Staël-Holstein, Cottin s egész sereg másod- és harmadrendű regényt költöttem el. Ez annyira ment, hogy M. Scudery s Anne Radcliffe regényein is átúsztam, az utóbbiakon francia fordításban, sőt még Argenisse-t s Astreá-t is elszállásoltam emlékezetemben.” Igyekezett ún. jobb könyvekhez is hozzájutni, vagyis olyanokhoz, „melyek a nemzetet továbbviszik a tudásban, melyek a nemzet jellemét, nemesebb hajlamait fejlesztik”.

Voltak, akik igyekeztek biztatni a jóban való előrehaladásra, pl. Fáy András így óvta az írói túlkapásoktól: „Ne vadászd nagyon magadon kívül az örömet és gyönyörűséget; mert elszokol azt magadban lelni föl.”

Jósika nevéhez fűződik az első magyar tárcaregény, vagyis a „vonal alatti regény”. Budapesti Híradó 1845. január 2-án kezdi el az első oldalain (a lap alján, egy vonal alatt) közölni az Akarat és hajlam című regényt, és április 18-án közli a befejezést. A francia romantika stílusjegyeivel élő regény egy bűnügyi és kalandos történet. Az olvasók hétről-hétre izgulhattak a szereplők sorsának alakulásával kapcsolatban.

A nyelvújító

A szorgalmas nyelvújítók közé tartozott. Regényeiben lépten-nyomon találkozunk általa alkotott, vagy másoktól átvett új szavakkal. Ezeket igyekezett a regények végén betűrendben összegyűjteni, melyek közül több elfogadottá vált, mások eltűntek, s nem váltak közhasználatúvá. Ezeket a Pygmalion olvasása közben ezeket jegyeztem fel magamnak: imály, nyeglér, zsibbály, indam, bájvidék, negély, eszély, kezdetleges: primitivus, lakályos, negély.

Időnként a ragadványneveket is lejegyezte, megőrizte: „A katolikusokat, bocsánat! kopóknak, a protestánsokat sócéknak, alkalmasint a latin socius socie szóból, mert akkor még a protestánsok a latin s betűt magyarosan mondták ki; végre az unitáriusokat berbécseknek.”

A szabadságharc idején, és leverése után száműzetése halála

Mint lelkes hazafi kivette részét a szabadságharc eseményeiből is. Beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, tagja volt a kegyelmezési törvényszéknek is. A világosi fegyverletétel után előbb Lippán bujdosott, majd Lipcsébe költözött, de a zaklatások következében innen is menniük kellett, és Brüsszelben telepedett le. 1850. január 5-én a hadi törvényszék mint felségsértőt és lázadót távollétében halálra ítélte, és 1851-ben „in effigie”, vagyis a képmásán jelképesen végre is hajtották az ítéletet.

A száműzöttek keserű életét éli. Birtokait elkobozták, megélhetési gondokkal küzdött. A regényírás számára a mindennapi betevőt jelentette. Sokat szenvedett honvágya miatt is, így ír az Emlékirataiban: „Ember nincsen, ki inkább vágynék, mint én, haza-mehetni; de aki engemet ismer, tudhatja jól, mily roppant a különbség nálam e két szó közt: mehetni és menni!” Többféle betegsége is volt, ezért Drezdába költözik. Itt érte a halál 1865. február 27-én. Itt temették el, de unokaveje Jósika Samu hazahozatta és a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Emlékezte

Haláláról, születésének évfordulójáról itthon megemlékeztek a Kisfaludy Társaságban és a Magyar Tudományos Akadémián is. A XX. század elején kiadták összes műveit, és azóta is egyes művei új kiadásban is megjelentek. Az Abafit és a Pygamliont eredeti első kiadásban olvashattam, de a többi kötetet a Magyar Elektronikus Könyvtárból töltöttem le. Emlékkönyvet is összeállítottak tiszteletére, melyben a kor legjelentősebb írói, költői rótták le tiszteletüket. 1970-ben Dehel Gábor színpadra állította a Decebal c. elbeszélést, amely a Kolozsvári Rádióban is adásba került. Tordán 2003-ban alakult meg a 122-es sz. Jósika Miklós Cserkészcsapat. A település egyetlen magyar nyelvű tanintézménye a Jósika Miklós Elméleti Líceum.