V. rész a Fekete bojtár vallomásai

1944-ben fejezte be vallomásainak könyvét, melyben sanyarú sorsát fogalmazta meg. Én a youtubon hallgattam meg Koncz Gábor – aki a szomszédban, Mezőkeresztesen született, Kossuth díjas, Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja- előadásában hallgattam meg, mely az Alexandra Kiadó és Magyar Rádió együttműködésében jelent meg hangoskönyv formájában 2006-ban. Koncz művész úr előadása már önmagában is jó jel a sikeres mű mellett!

Sinka elmeséli, hogy édesapja ridegpásztor volt, s nemigen találkoztak, fájlalta, hogy hamar meghalt. Mesél édesanyjához fűződő kapcsolatáról, aki a világ legtörékenyebb asszonya volt. Iskolába kezdett járni, ahol a cipősök és mezítlábasok versenyét éli meg. Általában nagy sikerrel! Az első padokba a jó tanulók ülhettek, s ő a mezítlábas kisfiú ügyes feleleteivel, éles eszével, szép írásával gyakran lepipálta a „cipősöket”. Szeretett volna katona is lenni, de azért ám, mert valamely ázsiai országba szeretett volna elutazni és ott tevehajcsár lenni! Bojtársága idején kezdett el olvasni. Egy asztalos inassal összeismerkedve egyetlen báránykáját adja egy Petőfi verseskötetért, amikor pedig az édesanyja egy Körben lesz cseléd számtalan más szépirodalmi alkotás is eljut a kezei közé.

Igen érzékletes egy rettenetes viharnak a leírása, illetve az a tény, hogy heroikus küzdelmek árán tud megszabadulni az egész nyájjal együtt! Sokat olvas a Bibliából is, de erről a tényről nem értekezik hosszan. Első verse is itt pásztorkodás közben jut eszébe, melyért nem kellett küzdenie, kínlódnia, csak úgy jött magától.

„Este, mikor megérkeztünk, vacsorát kaptam, aztán kivezetett gazdám a birkaszínbe. Ott volt a két lónak is hely rekesztve. A botfülű ember most már úgy beszélt hozzám, mint aki tudja, hogy birtokba vett. Megmondta, hány darab birkája van, hogy mit kell a lónak enni adni, hogy hajnalban mikor keljek…”

„Sinka István személyes meghatalmazása alapján a vallomások eredeti szövegéből a személyhez kötött sérelmek és keserűségek áramlásában általánosító részeket törölték. A személyeseket pedig, egykori barátainak és jóakaróinak, gazdáinak és cselédtársainak, ellenfeleinek és ellenségeinek kell elviselni, mert megnőtt az ő igazsága az időben. 1944 elején fejezte be ezeket a vallomásokat. Utána még 25 évig élt, majdnem végig politikai tilalom alatt, Az utolsó éveiben kezdték kiadni újból verseit és elbeszéléseit, amikor már az ideg- és izomsorvadás embertelen kínjai gyötörték.”

„Sokszor órákhosszat álltam egy helyben, ha kinn pásztorítottam s bámultam a ragyogó őszt, az úszó ökörnyálat. Azon az őszön jöttem rá arra, hogy a csendnek tulajdonképpen ezerféle hangja van, amit a fül meg nem hallhat. Az ilyen hangokat csak a szív foghatja fel, az ilyen hangok csak az idegek között harangoznak a nagy őszvirágzások idején. Akkor jöttem rá arra is, hogy nemcsak végtelen csend van a magyar tájon, hanem végtelen egyhangúság is: a termő, tiszta világ árvasága. Azon az őszön tudtam meg, hogy nem vagyok egyedül, hisz rokon az egész árva táj, népével, kucorgó, lassan avasodó szalmaboglyáival együtt. Hogy tulajdonképpen azért vagyok olyan elhagyott, mert törvényszerűen és végzetesen hozzátartozom a tájhoz, az benne van húsomban, a véremben s én meg ott kavargok, ha fú a szél, vagy ott hallgatok, ha nő a nyár, az ő millió porszemében. A tudatom még nem nyílott ki annyira, hogy az eszem ezt világosan elfoghatta volna, de az ösztöneimben, mint valami nagy kiáltás, ott zúgott ez a megérzés egyre tisztábban és egyre jobban. Sokszor olyan szánakozás fogott el, hogy sírtam.”