Sára testvér családja körében, Kassán 1928-ban (A Szociális Testvérek Társaságának irattárából)

Céltalanul bolyongott az utcán. Prémes gallérját feltűrte. A drága szőrmével bélelt bundában fázott, hideg rázta. Tudta, hogy lázas feje szédült, de hazaenni nem akart. Nem akarta, hogy ezen estén még jobban érezze az örökös egyedüllétet. Mindenütt csak örömtől sugárzó arcokat látott. A szegény épp oly boldogsággal vitte kis csomagját mint a gazdag az övég. A kirakatok lámpái mindenütt ezer fénnyel borították az ott felhalmozott holmikat.

Játékszerek. Örökös mosolyú babák, csillogó selyem ruhában. Mereven szalutáló ólomkatonák. Tarka falovak, apró szekerek elé fogva. Állatsereglet fogait vicsorító, papírmasé oroszlánnal. Fehér függönyös kis babaszobák. Mind-mind meglepetést fognak szerezni.

Az egyik kirakatban karácsnyonyfa állott. Nagy, magos fenyő. Legtetején angyalok táncolva tartották a csengettyűt. Számos kis gyertya égett rajta s tele volt aggatva cukorral. A díszek is pompásak voltak. Büszke páva kapaszkodott az egyik ágon, hosszú, ezüstös farkát széttárva. Egy különös kék virág, üvegből, belsejében gyertya égett. Könnyű, karcsú vitorlás hajók, frissen hullott hóval teli, színes apró labdák, és sok-sok csillogó szögletes, hosszúkás, gömbölyű díszek. Még dróton táncoló, ostobán nevető majom is, meg lisztes arcú kis pojáca, karjait széttárva függött rajta…

És ő csak ott állott a kirakat előtt, mereven bámulni a karácsonyfát. Vajon ki fogja boldogan körültáncolni ezt a fát és kik fogják élvezni az örömet, amit ezzel szereznek? És a szíve összeszorult, mikor az ő fényes szobáira gondolt, ahol ma nem gyúlnak ki karácsonyfa gyertyák, ahol nem lesz öröm, amely üres és a pazarul fényrontó csillárok dacára is sötét, sivár.

Neki nem lesz karácsonyfája, pedig egész erdőt vehetnek magának. Neki nem hirdet szeretetet a gyertyák szelíd fénye! Neki nem ajándékoz senki örömet szerző meglepetést. Mi lephetné meg őt? Mije nincs? Mindene van, még kívánsága sem lehet. És ki lepné őt meg? Senki. Nincs senkije, senkije a világon.

Pedig egész szívével szeretetre vágyott. Ha nem kap, legalább adni szeretne. Adni úgy, hogy örömet lásson a szemekből, hogy érezze a boldogságot amit okozott. Adott, de nem szerzett örömet. Adott bőséges, fejedelmi ajándékot cselédségnek, de tudta, hogy ők elvárták ezt tőle, nekik ez nem volt meglepetés. És ez fájt neki.

Tavaly? Igen, tavaly még tudott örömet szerezni. Akkor még élt egyetlen hozzátartozója: húga. Az ő szemeiben még látta felragyogni a meglepetést, tavaly még érezte az örömszerzés boldogságát, de nem sokáig. Nagy-Karácsony napján már halva feküdt húga. Elvitte családuk örökös réme, fekete árnyéka, rettenetes öröksége: a tüdővész.

Ugyanaz a rém, amely most az ő torkát fojtogatja. Amely nemsokára őt is átkarolja egy rettenetes, hideg öleléssel a másvilágba. Ott állt a kirakat előtt és mindinkább szoruló szívvel nézte a fát és lassan egy könnycsepp buggyant ki szeméből, amely gyorsan pergett le láztól piros, beesett arcán. Ketten jöttek a kirakat elé. Egy közepes korú, becsületes arcú munkás, meg a felesége.

– Itt is oly szép holmik vannak – szólt halkan a férfi.

– Gyönyörű, de drága is lehet.

– Azért vesszünk valamit a gyerekeknek. Hiszen azért takarékoskodtunk annyit. Játék van, azt én faragtam. Menjünk, vegyünk valamit. Hadd legyen örömük a gyerekeknek.

A betegnek megdobbant a szíve. Boldog izgalommal lépett közelebb. Megérintette a férfi vállát:

– Én… én… nézzék… majd… – a hirtelen boldogság egész megzavarta – én… majd veszek valamit.

A munkás meglepetten fordult hátra és arca nem mutatott örömet.

– Értsék meg jól. Senkim, senkim nincs. Ezen az estén én, a gazdag, egyedül, egészen elhagyottan állnék szobáimban. Fáznék, félnék egyedül. Örömet akarok szerezni. Keresek valakit, akit boldoggá tehetnék. Engedjék meg! … magyarázta gyorsan. Szánalom és sajnálkozás látszott a munkás szeméből. Lassan szólalt meg:

Köszönjük jóságát. Szívesen látjuk, ha eljön a mi szegényes lakásunkba, de kérem, nagyon kérem ne vásároljon semmit. Mi magunk akarjuk megvenni a holmit, amit a Jézuskától várnak a gyerekek. Sokat úgysem várnak, azt megtudjuk adni nekik.

A gazdag beteg arca elborult.

– Hát nem tudok, nem tudok örömet szerezni senkinek?

– De igen. A szomszédunkban lakik egy beteg asszony. Amit az ura keres az elmegy orvosságra. Mi többiek összeadtunk egy pár krajcárt, de abból jóformán még karácsonyfát sem vehetünk. Ha a nagyságos úr nekik venne:

– Igen, igen… Jöjjenek, maguk jobban értenek ehhez. Válogassanak ki valamit.

Bementek. A munkás, meg a felesége, kiválasztották a holmit. Semmi csillogós, mutatós, de erős, tartós dolgokat: apró cipőket, meleg ruhákat. Egy-két olcsó pléh játékszert. A férfi karácsonyfát is vásárolt és édességet a munkás gyermekei részére. Azután megindultak. A férfi mindent maga akart vinni, és már alig várta, hogy célnál legyenek. A munkás titokban nagyon sajnálta ezt a beteges kinézetű gazdag férfit, aki az örömet is ily nehezen tudja megszerezni, aki a boldogságot is oly félve meri kérni.

Mikor a beteg asszony szobájából a gyermekeket átküldték a szomszédba: énekeljék ott együttesen a szent énekeket a csomagokat felbontotta, szinte bántotta a hálálkodó hang. Ő csak örömet akart látni, hálálkodást nem. De mindent kárpótolt a gyermekek leplezetlen, őszinte öröme és meglepetése. A gyermekek nem sejtették, hogy ki az idegen, aki észrevétlenül surrant ki az ajtón. Ő pedig tovább ment szomorúan, lehajtott fejjel. De az egyik lakásból énekhangok ütötték meg fülét. A sötét udvaron, mint valami tolvaj lopakodott az egyik ablakhoz. Belesett rajta.

A munkás lakásában három boldogan éneklő gyermek állotta körül az egyszerűen díszített karácsonyfát. Csak néhány gyertya volt rajta és az halványan világította meg a szegényes díszeket. Egynéhány alma és aranyozott dió csüngött róla és színes papírból készített lánc ölelte körül az ágakat. A díszes dobozú édesség melyet ő vásárolt, oly bántó disszonanciával feküdt a fa alatt.

Az egyik gyermek boldogan szorongatta fából faragott kissé otromba babáját, mely kis rongyból készült „ruhába” volt csavarva. A másik meg szintén otthon készített falovat, a harmadik fakatonát ölelgetett és ajkukból diadalmas boldogsággal, hálaadó szeretettel csendül a karácsonyi dal: Dicsőség…

A munkás meg a felesége pedig hátul állottak és jóságos mosollyal arcukon gyönyörködtek gyermekeikben. A gazdag férfi sóhajtva indult tova. Hazagondolt. Az ő üres, hideg, nagy lakására. És egész vagyonát feláldozta volna, ha a munkás helyén a boldog örömben osztozhatott volna. Nem mert hazamenni. Csak bolyongott, bolyongott. Itt is, ott is belesett az ablakon, itt is, ott is boldog, elégedett arcokat látott.

Csak ment, járkált a nagy egyedüllétben, míg a harang éjféli misére nem kondult.

Akkor bement a templomba. Érezte, hogy soha oly buzgón nem imádkozott, mint akkor este. És másnap teljesedett a kérése. Húga halálának évfordulóján, Nagy-Karácsony napján, őt is elvitte családjuk örökös réme, fekete árnyéka, rettenetes öröksége: a tüdővész.