Elhangzott 2024. április 9-én.

Megígérem, hogy csupa olyan dologról beszélek, amit mindenki jól ismer – nálam legalábbis biztosan jobban! „Ma elkezdjük az imádság évét, melyet annak szentelünk, hogy újra felfedezzük, milyen nagy értéke van az imádságnak, és hogy feltétlen szükségünk van rá mind személyes életünkben, mind az Egyház és a világ életében” – mondta Ferenc pápa az Imádság évének meghirdetésekor. Természetesen az imádság fontosságát mindenki tudja és jól ismeri, de a hétköznapok belephetik, beporolhatják!

Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetettek között felcsendítette azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Jézus parancsa ma is él: IMÁDKOZZATOK, KÉRJETEK, ZÖRGESSETEK: A NEVEMBEN.
Megadta nekünk az imádságnak a mintáját is a Miatyánkban. Nemeshegyi Péter mesélte, hogy 1946-ban egy lelkigyakorlaton vett részt, s az előadó azt mondta, hogy aki életében egyszer is tökéletesen el tudná mondani a Miatyánkot, az hamar tökéletességre jutna. „Én mindennap elmondom, de még nem vettem észre, hogy valami nagy tökéletességre jutottam volna.” Nem értek ezzel egyet! Nem mondom el a Miatyánkot napról napra külön, hanem a zsolozsma és a szentmise két imádságára figyelek azóta különösen is. Ne megszokásból mondjam!

Az Egyház folytatja Krisztus imáját

Az Istenhez intézett imának kapcsolódnia kell Krisztushoz, aki minden ember Ura, az egyetlen Közvetítő; csak általa nyílik út számunkra az Istenhez. Krisztusnak sajátos és igen szoros a kapcsolata azokkal az emberekkel, akiket mint tagokat beépít testébe, amely az Egyház.

Az imádkozó Egyház egységét a Szentlélek hozza létre, minthogy Ő ugyanaz Krisztusban, az Egyház egészében és minden egyes megkeresztelt emberben. Maga a Szentlélek segít gyöngeségünkben, és „Ő maga könyörög helyettünk szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Ő árasztja belénk a fogadott fiúság Lelkét, általa szólítjuk: „Abba, Atya!” (Róm 8,15).

A közösségben végzett imádság hozzátartozik az Egyház legigazibb lényegéhez. Az Egyháznak pedig imádságával is ki kell nyilvánítania közösségi jellegét. Ezért, amikor az Apostolok Cselekedeteiben először lép színre a hívők közössége, mindjárt imádkozó gyülekezetként jelenik meg „az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel” (ApCsel 1,14). „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32). „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20).

Persze hiányosságok mindenütt vannak: négyen imádkozzuk a zsolozsmát, egyikünk szerint túl magasan, a másikunk szerint túl mélyen recitálunk. Aztán a fáradtság is gyakran közrejátszik. S olvasunk néha olyanokat is: „Krisztus Urunk megváltotta a virágot!” Az egyetemes könyörgésekben pedig a háztartási hűségért is imádkoztunk már. „Reggel még szűz volt!” – amikor a kolostorba vonult szent asszony reggeli szüzek, esti asszonyok közös zsolozsmájának himnuszát kezdi az antifonárius. Vagy a napközi imaórában megpusztultunk a nevetéstől, amikor valaki az adventi nona antifonáját kezdte, s P. Szabolcs közbeszólt: „Gábor…”, vagyis a sexta antifónájának kezdő szavával…

A néppel együtt csak vasárnap este énekeljük a zsolozsmát, amikor a kántor is ott van, mert egyébként emberi fület sértő módon tudnánk énekelni a hívekkel együtt, s ez nem épülésünkre, hanem kárhozatunkra szolgálna! Ez azonban nem zárja ki a Liturgia Horarum felhívását: „A világi hívek közösségéhez is szól a felhívás: teljesítsék ők is az Egyház szent szolgálatát: végezzék a zsolozsma egy részét összejöveteleik alkalmával, bárhol vannak is együtt imádság, apostoli munka vagy bármi más címen. Szükséges ugyanis, hogy mindenekelőtt a liturgia keretében tanulják meg lélekben és igazságban imádni Istent.”

Az Egyház igyekszik eleget tenni Krisztus parancsának: „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Pál apostoltól is idézhetnénk: „Mutassuk be Jézus által az Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát” (Zsid 13,15). Ezek a szövegek nemcsak az egyes tagokban, hanem az egész közösségben megvalósulnak. A földön mindig kezdődik egy szentmise vagy egy zsolozsma. „Arszeniosz abbáról beszélték, hogy szombat este, vasárnap előestéjén hátat fordított a napnak, és imádkozva égre emelte kezeit mindaddig, amíg a nap ismét nem ragyogott rá az arcára.”

Ennek fényében mindenkinek ki kell alakítania az imádság védett időpontjait. Nagy veszély, hogy csak a „számonkérhető–látványos” munkákba feledkezzünk: hittanórák megtartása, pályázatok, templom–plébánia-felújítás. Imádságra nem marad idő. Imádságra időt kell szánni, akár más dolgok késleltetése által is. Az imádságnak védett idővel kell rendelkeznie. Reggel 4–5.30-ig jól lehet imádkozni, de 19 órától már nemcsak nem tudok imádkozni, de mást se nagyon! Rendházunk beosztása szerint reggel fél 7-kor és este 17.15-kor imádkozzuk a zsolozsmát; mindkettő alkalmas arra, hogy ne csak beessünk a gyóntatásra–misézésre, hanem előtte zsolozsmát imádkozva ráhangoljuk magunkat.

Amikor zsolozsmázunk, akkor Krisztus a papi tisztét gyakorolja: Ő maga jelen van, amíg együtt a közösség, amíg Isten szavát hirdetik, s amíg könyörög és imádkozik az Egyház. fr. Kamill

---