A keresztény ember vak és koldus, mint mindenki más. A többiekhez hasonlóan az élet útjának szélére sodródott, reménytelenül nyújtja kezét, hogy kapjon valamit, amiből élhet: figyelmet, szeretetet és megerősítést koldul. A világ azonban gyakran csendre inti, hogy ne zavarjon, engedje el a dolgokat, törődjön bele.

Koldusok vagyunk és a világ azt mondja, hogy ábrándozók vagyunk. Még Isten is – mondják – alapjában véve csak bosszankodik a sirámainkon. Ha kitartunk, ha erősebben kiáltozunk egy bizonyos ponton meghalljuk, hogy a Názáreti Jézus, Dávid Fia, hív bennünket és bátorít. Valaki, egy tanítvány, egy barát, egy esemény ismétli magát: „Bátorság! Kelj fel, téged hív!” Bizalom éled bennünk (a testvérek, akik bátorítanak bennünket, szeretettel és önzetlenül teszik!), felkelünk bénultságunkból, magunk mögött hagyjuk megmérhetetlen nagyságú félelmeinket, eldobjuk magunktól a panasz köntösét és elérünk az Úrhoz. Az Úr pedig ma is, mint mindig, megkérdezi, hogy mit akarunk tőle. Kérhetünk ezer meg ezer dolgot: szerencsét, pénzt, szeretetet, karriert. Mi azonban egyetlen dolgot kérünk: világosságot. Világosságot: mit számít, ha szerencsések vagyunk, de nem ismerjük fel, hogy mi adatott nekünk? Világosságot: mennyi pénzre van szükség, hogy szívünk betölthetetlen vágyakozását enyhítsük? Világosságot: hányszor van, hogy a szeretet elnyomássá és fájdalommá változik! Világosságot: mit számít, ha valakivé leszünk, de sötétben maradunk? És megtörténik, hogy az Úr visszaadja a világosságot szemünknek és szívünknek. Most pedig, megvilágosultan, látó szemekkel, miként Bartimeus, tanítványokká válhatunk.

Paolo Curtaz