Szárovi Szent Szerafim élete és tanítása

Szent Szerafim 1759. július 19-én született Kurszk városában. A keresztségben a Prohor nevet kapta a hét jeruzsálemi diakónus tiszteletére. Szülei, Izidor Mosnyin és Agafja, kereskedők voltak; téglakészítéssel és építészettel foglalkoztak. Szerafim megtanult írni-olvasni, és megszerette a Szentírás és a lelki könyvek olvasását. Minden reggel elment a templomba, hogy részt vegyen a szent liturgián, majd szülei vállalkozásában dolgozott. 1788. november 20-án belépett a szárovi remeteségbe, amelyet János szerzetespap alapított 1706-ban. Első nevelője Joszif atya volt. 1786. augusztus 13-án tartották a beöltözési szertartást, ekkor kapta a Szerafim nevet, és még ugyanebben az évben részesült a diakonátus szentségében. 1793-ban pappá szentelték.

1794-től kezdve a monostortól távolabb, a sűrű fenyőerdőben, a Szárovka-patak partján remeteéletet élt. Sok éven át a hallgatás fogadalmával élt, és nem fogadott látogatókat. Később megkapta a lelki látás adományát. Ha arról érdeklődtek nála, hogy katonának elvitt családtagjuk él-e még, nem egyszer kellett így válaszolnia: „Ne keseregj annyit, minden családot utolér a gyász”, vagy: „Mindenképpen meg kell mondanom, hogy imádkozz lelke örök nyugalmáért.”

Egyszer egy fiú kereste fel, aki elveszítette a rábízott lovat. Szerafim így felelt neki: „Bizalommal siess a szomszéd faluba, ott térj le jobbra az útról, menj a kertek alatt négy portányit, ott látsz egy kiskertajtót. Menj be rajta, a kút kávájától oldd el a lovadat, és csöndben vidd haza.”

1833. január 2-án, vasárnap, a szent liturgia elvégzése után elbúcsúzott rendtársaitól: „Munkáljátok üdvösségeteket, ne csüggedjetek, legyetek éberek: a mai napon elkészülnek a mi koronáink.” Az ortodox egyház 1903-ban iktatta a szentek közé.

Szerafim intelmei:

„Imádkozás, böjtölés, virrasztás és a többi keresztény gyakorlat, noha önmagában jó lehet, ám keresztény életünk célját nem képezi. Bár a cél eléréséhez elengedhetetlen eszközként szolgálnak. Keresztény életünk valódi célja Isten Szent Lelkének megszerzésében áll… A Krisztusért végrehajtott jócselekedetek nemcsak a jövendő életben gyümölcsözik számunkra az igazság koronáját, hanem már ebben az életben eltöltenek minket a Szentlélek kegyelmével.”

„Ha az embernek semmi gondja sincs maga miatt, az Isten iránta való szeretetéből fakadóan, és a jótétemények miatt sem, tudva azt, hogy az Isten törődik vele, – az ilyen remény igaz és bölcs. Ha pedig az ember önmaga gondoskodik saját dolgaiban, és Istenhez imádsággal csak akkor fordul, amikor bajba kerül, amivel önmaga erejéből nem képes megbirkózni, elkezd reménykedni Isten segítségében, – az ilyen remény puszta és hazug. Ugyanis az igazi reménység csupán csak egyedül az Isten Országát keresi … A szív addig nem talál békére, amíg nem birtokolja az ilyen reményt. Ez a remény pedig békét hoz számára, és öröm tölti el őt.”

„Hogy szívedbe fogadjad és érezzed Krisztus világosságát, el kell vonni magadat, amennyire csak lehetséges, a látható dolgoktól. Miután vezekléssel és jócselekedetekkel megtisztítottad lelkedet, s közben őszintén a keresztre Feszítettbe veted hitedet, miután behunytad testi szemeidet, elmédet szíved rejtekébe kell merítened és kiáltoznod, szüntelenül segítségül híva a mi Urunk Jézus Krisztus nevét. Akkor attól függően, hogy mekkora buzgalom és heves vágy tölti el a lelket szerelmese iránt (vö. Lk 3,22), az ember a segítségül hívott névben édességet talál, amely felkelti benne a vágyat a felülről jövő megvilágosodás után. Amikor az elme jó hosszan elmerül ebben a gyakorlatban, ez megérinti a szívét, s akkor felragyog Krisztus világossága, megszentelve a lélek szentélyét isteni ragyogásával, ahogyan Isten nevében Malakiás próféta mondja: És előttetek, akik félitek nevemet, felragyog az igazság Napja (4,2). Ez a fény egyúttal élet is az Evangélium szava szerint: Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága (Jn 1,4).
Amikor az ember belülről szemléli az örök fényt, akkor az elméje tiszta lesz, és nincs benne semmiféle érzéki kép, hanem, mivel egészen belemerül a teremtetlen jóság szemlélésébe, elfeled minden érzékelhetőt, már önmagát sem akarja látni, hanem szeretne elrejtőzni a föld szívébe, csakhogy el ne veszítse ezt az igazi jót – Istent.”

Forrás: Szárovi Szent Szerafim élete és tanítása, összeállította és fordította: fr. Hidász Ferenc ofm, lektorálta és az előszót írta: fr. Barsi Balázs ofm. Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 1996.
A Görögkatolikus Metropólia 2023-ban újra kiadta a könyvet, kicsit bővítve, újraszerkesztve.