Borúra derű

A 200 éves Akadémia kincsei

Korábban már jártam a Magyar Tudományos Akadémián: használtam a folyóirattárukat, amikor Kempelen Győző újságíró életét kutattam, és Muharay Elemér kapcsán is felkerestem őket, amikor Zsindely Ferencné kéziratát kerestettem ki a Kézirattárból.

Nemrég regisztráltam egy kiállításra, és csütörtökön – a szabadnapomon – el is mentem megnézni. A legfelső szintet újították fel, hogy a kétszáz év történetének legféltettebb kincseit megmutathassák az érdeklődőknek.

Mint közismert, 1825. november 3-án Széchenyi István a pozsonyi országgyűlés alsótábláján – ahol október 12-én azzal keltett feltűnést, hogy latin helyett magyarul szólalt fel – tette meg híressé vált felajánlását: „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarrá nevelését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom.” Felajánlását ováció fogadta, és hamarosan mások is csatlakoztak: Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György – ők lettek „az alapító atyák”.

Azóta számtalan kutató, tudós és jótevő járult hozzá az Akadémia gyarapodásához: munkájukkal, könyveikkel, kézirataikkal. Ezekből ad ízelítőt a most megnyílt kiállítás, amely Babus Antal (MTA Könyvtár és Információs Központ) és munkatársai gondos válogatását dicséri.

Szép számmal láthatunk festményeket is: az alapítókról, akadémiai elnökökről és titkárokról – például Arany Jánosról és Jókai Mórról –, valamint olyan tudósokról, akik a magyar nyelv vagy az Akadémia más tudományterületeinek ügyét szolgálták. Külön is kiemelném Bugát Pál nevét, aki egyszerre volt orvos és nyelvújító. Nem véletlen, hogy a gyöngyösi kórház máig az ő nevét viseli.

Nagy élmény volt látni Széchenyi István Hitel, Világ és Stadium című műveinek kéziratait, valamint nagy íróink eredeti munkáit. Öröm volt felfedezni Jókai Mór A zsidó fiú című drámáját is, amely az Akadémia pályázatára készült. Mivel a műveket nem lehetett saját kézzel benyújtani – nehogy felismerjék az írást –, Jókai helyett az akkor éppen Kecskeméten tartózkodó, egykori pápai diáktárs, Petőfi Sándor másolta le a szöveget.

Különösen megragadott Radnóti Miklós bori notesze. A költő bizonyára nem remélhette, hogy feljegyzései valaha nyilvánosságra kerülhetnek. A kiállításon ugyanakkor nemcsak kéziratokat láthatunk: helyet kaptak Vörösmarty Mihály relikviái – zsebkés, pénztárca, íróasztal, papírvágó kés –, Eötvös Loránd ingája és Arany János akadémiai fotelje is.

A kiállítás gazdagságát rövid írásban lehetetlen teljes egészében visszaadni. A tárlatot járva az is eszembe jutott, mennyi minden maradhatott még a raktárak mélyén: „Ezt is jó lenne megmutatni – de talán az egész épület is kevés volna hozzá!” Ebben biztos vagyok, hiszen egy éve láthattam a keleti szekció néhány feledhetetlen darabját is.

Bárkinek jó szívvel ajánlom, hogy a következő egy év során látogasson el a kiállításra – de mindenképp regisztráljon előtte! Ami pedig a helyszínen kimarad, azt az eligazító brossúrából pótolhatja.