„Néhány pogány görög, aki szimpatizált a zsidó vallással, felment Jeruzsálembe, hogy megvilágosodjon, szellemi belátásra jusson és higyjen. Ezeknek a görögöknek valaki beszélt a Názáretiről és most látni akarják. Szeretnék Jézust látni, ahogy mi is. Nincs semmi felszínesség kérésükben, csupán őszinte vágy. Szólnak Andrásnak és Fülöpnek, hogy segítsenek a találkozásban. A tanítványok görög nevei arról árulkodnak, hogy idegen származásúak.

Ez történik velünk is: a kíváncsiság elvezet bennünket Istenhez. Azt hisszük, hogy régóta ismerjük Őt, valójában azonban soha nem találkoztunk Vele. Tele van a fejünk Istenről szóló szavakkal és elképzelésekkel és ezzel azt kockáztatjuk, hogy egész életünkben azt hisszük, hogy hiszünk.

A hit egy találkozás, az Istennel való találkozás utáni vágy. Szeretnénk mi is látni Jézust, de ez a találkozás, amely olykor szegényes és nehézséges, csak közvetítés által jön létre, olyan embereken keresztül, mint Fülöp és András. Ma is a tanítványok azok, akik elvezetnek bennünket az Úrral való találkozásra.

Amit pedig Jézus a görögönek mond, az nyugtalanító, egy újfajta logika: önmagunk odaajándékozásának logikája. Jézus az élet elvesztéséről és annak odaajándékozásáról beszél nekik:»Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.« (Jn 12,24)

A vőlegény is valamiképpen „meghal” önzésének, hogy kedvesének ajándékozza magát. A nő is valamiképpen „meghal”, amikor lemond szabadságáról, csakhogy világra hozzon egy gyermeket. Az önkéntes is valamiképpen „meghal”, amikor szabadidejét egy betegnek szenteli. Ezek a gesztusok egy új dimenzióra világítanak rá: a szeretetre, az új teremtményre, a szolidaritásra.”

Paolo Curtaz