„Boldog vagy, Szűz Mária, mert hittél.”

„Dalolj Sion leánya, örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya… Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!”

Máriának, Jeruzsálem leányának kell örvendeznie, mivel Isten, testet öltve szűzi méhében, különleges módon jelen van benne. Isten Fia általa lesz hatalmas Üdvözítő, aki azért jön, hogy meglátogassa és megváltsa népét, megvilágosítsa és lépteit a béke útjára igazítsa. Jézus Mária által teszi meg első látogatását, azonnal a megtestesülés után, amikor Mária útnak indul és a hegyekbe siet. Meg akarta látogatni idős rokonát, akinek csodálatos anyaságáról az angyaltól szerzett tudomást. Mária megkezdi küldetését. Krisztust viszi a világba. Sietve indul, tétovázás nélkül, attól a benső erőtől hajtva, ami az Üdvözítőre váró egész emberiség felé viszi. Az út hegyes területen vitt keresztül. Máriát nem nyugtalanítják az utazás fáradalmai.

Egy napon Jézus majd személyesen megy Keresztelő Jánoshoz a Jordán partjára, s ő az Isten Fia azt kéri majd, hogy az előfutár, a teremtmény keresztelje meg. Mária elővételezi Fiának alázatos magatartását, s ő az Isten Anyja indul Keresztelő János anyjához. Nem azért látogatja meg, hogy nagy méltóságában őt szolgálják, hanem, hogy ő szolgáljon. A Máriában élő Jézus vezeti anyját az alázatnak és szolgálatnak azon az útján, amelyen majd ő is járni fog, és amit az embereknek mutat.

Isten tetszését leli Máriában, aki hitével és alázatával befogadta a szívébe és testébe az örök Igét. Máriában Isten megújítja az emberekkel kötött szeretetszövetségét. A Szentlélektől megvilágosítva Erzsébet felismeri Máriában az Üdvözítő anyját és dicsérő énekbe tör ki: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” Mária nem tiltakozik a dicsérő szavak ellen. Tudja, hogy nem őt illetik, hanem Istent és mindjárt Őfelé irányítja a figyelmet.

„Te, Erzsébet, magasztalod az Úr anyját – mondja a Szűz -, de az én lelkem az Urat magasztalja. Te azt állítod, hogy hangomra a te fiad örömtől ujjongott méhedben, az én lelkem viszont Istenemben, Üdvözítőmben ujjong. Te boldognak mondod azt, aki hitt, az én hitemnek és boldogságomnak viszont az az oka, hogy az isteni jóság rám irányította tekintetét. minden nemzedék boldognak mond engem, mivel Isten rátekintett szolgálója alázatára és kicsinységére.” (Szt. Bernát)

A Magnificat nem más, mint Mária válasza Erzsébet dicséretére. Válasz, amely Isten felé irányít minden dicséretet. Mária szinte eltűnik az énekben. Egyedül Istent magasztalja és dicséri, ő maga megmarad a szolgáló alázatos helyzetében. Mint az énekben, éppen úgy az életben is. Az Erzsébetnél töltött három hónap idején és egész élete során Mária alázatosan és rejtetten tesz másoknak szolgálatot. Fia ügyét szolgálja, ő maga szinte eltűnik szemeink elől.

Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!
Kenyér és bor színben titkon vagy jelen.
Néked szívem, lelkem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
de a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?!

A keresztfán rejtéd isten-voltodat,
itt a színek rejtik emberarcodat,
de én mind a kettőt hiszem s vallhatom,
kérve, amit kért a bűnbánó lator.

Ahogy Tamás látta, nem látom sebed,
mégis Istenemnek vallak tégedet.
Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak,
tebenned reméljek, s téged vágyjalak.

Urunk halálára emlékeztető áldott Kenyér,
élő, s embert éltető!
Add, hogy éljen lelkem belőled csupán,
s jó ízét tebenned ne veszítse szám!

Kegyes pelikánom, Uram, Jézusom!
Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom.
Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá:
világ minden bűnét meggyógyítaná.

Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt!
Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik?
Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat,
leljem szent fényedben boldogságomat! Ámen

Atyaisten,
Fiúisten,
Szentlélekisten!

Titkod oly nagy,
hogy sosem értem egészen,
mégis végy be engem
háromságos életedbe!

Éljek
a te szeretetedből,
szeretetedben,
szeretetedért.

Szentlelked működjék
általam, bennem
és belőlem.

Tölts el egészen,
te légy a kezdet és a vég,
számomra minden,
Háromegy Isten!
Most és mindörökké. Ámen.

Te lélegezz bennem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, azt akarjam.
Te parancsolj nekem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, mindig azt tegyem.
Te hívogass engem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, azt szeressem.
Erősíts meg engem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, hűséggel megvédjem.
Te őrizz engem, Szentlélek Isten,
hogy szent kegyelmed el ne veszítsem.

(Szent Ágoston: Pünkösdi könyörgés)

„Ne hagyjátok el Jeruzsálemet, hanem várjátok az Atya ígéretét, amelyről tőlem hallottatok”(ApCsel 1,4).  Az apostolok a kapott parancsnak megfelelően összegyűlnek imádkozni. Ez az első pünkösdi kilenced. Összhangban az ősegyház gyakorlatával emeljük fel értelmünket és szívünket ezekben a napokban, azzal a vággyal, hogy a Szentlelket jobban megismerjük, jobban szeressük, hogy buzgóbb imával készüljünk jövetelére.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” A kölcsönös, a Mester szeretetét utánzó, sőt abból fakadó szeretet biztosítja a keresztény közösségnek Jézus jelenlétét, így lesz a közösség e jelenlét jele. Ez a szeretet lesz a keresztények megkülönböztető jegye: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” A születő Egyház életét tehát egy egészen új és rendkívüli hatásfokú összetartó és kiáradó erő segítette. Nem emberi szeretet volt az alapja – ez mindig törékeny és fogyatékos, – hanem isteni szeretet, vagyis Krisztusnak a hívők kölcsönös kapcsolatában újraélt szeretete.

„A mai evangélium két verse említi a kezeket: Jézus kezét (Jn 10,28) és az Atyáét (Jn 10,29). A húsvéti evangéliumokban gyakran tűnnek fel kezek. Kezek, amelyek mindent megkaptak, amelyek átkeltek a halálon, aminek dicsőséges jeleit viselik magukon. Éppen ezért képesek most mindent megoltalmazni anélkül, hogy bármi elveszne abból, amit az Atya ezekbe a kezekbe helyezett.”

Pierbattista Pizzaballa OFM

A Jézus és Péter közötti párbeszédet mindnyájunknak saját életére kell vonatkoztatni. Szent Ágoston az evangéliumi szakasz kommentárjában azt mondja: „A Péternek föltett kérdést Jézus mindnyájunknak fölteszi. A kérdés: ’Szeretsz engem?’ mindegyik tanítványnak szól.”

A kereszténység nem tanítások és gyakorlatok összessége, hanem sokkal bensőségesebb és mélyebb valami. A kereszténység baráti kapcsolat Jézus Krisztussal. Ő sokszor föltette a kérdést földi élete során: „Hiszel bennem?” de, soha nem kérdezte: „Szeretsz engem?” Ezt a kérdést csak most teszi föl, miután szenvedése és halála által megmutatta, mennyire szeret minket.

A Jézus iránti szeretet mások szolgálatában mutatkozik meg: „Szeretsz engem? Legeltesd bárányaimat!” Nem azt akarja, hogy Neki származzon java abból, hogy szeretjük Őt, hanem azt akarja, hogy a nyájának legyen ebből java! Rá irányul Péter szeretete, de nem Ő annak haszonélvezője. Mintha azt mondaná Péternek: „Gondold meg, amit nyájamért teszel, azt nekem teszed!

Ez a mi esetünkben is érvényes. A Krisztus iránti szeretetünk ne valami privát és érzelgős valami legyen, hanem a mások iránti szolgálatban nyerjen kifejezést. Kalkuttai Teréz anya gyakran mondta: „A szeretet gyümölcse a szolgálat, a szolgálat gyümölcse a békesség!”

(R. Cantalamessa)

Úgy tanultuk, hogy hitünk egyik legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való föltámadása. Ez a bizonyíték azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna nyilvánvalóvá. Történetileg a legkülsőségesebbnek kellene lennie, s ehelyett Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, s talán leginkább a személyes fölismeréshez, a személy szerint való szeretethez kötött csodája.

Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúlynak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az Írás idevágó lapjait. De a szív épp e gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk – és ott áll előttünk.

Jézus föltámadása észrevétlenül történt. És ezt a leckét talán épp azért igazában még ma se, vagy ma is csak alig értjük: a győzedelmesnek és az alázatosnak, az erősnek és a tökéletesen gyöngédnek ezt a kemény, nagyon kemény húsvéti leckéjét.

A halandó embernek meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy Istene nem a hatalom, hanem mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb, mint Istenre vonatkozó szavaink kínos-keserves megváltoztatása, kicserélése. „Szállj le a keresztről!” – kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem szállt le keresztjéről. Meg kell hát tanulnunk azt is, hogy húsvét is ugyanennek az Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis: véghetetlenül gyengéd, rejtett és bensőséges.

Pilinszky János

Egyházközségi honlapunk minden kedves olvasójának áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

ferences testvérek