Uram, növeld bennünk a hitet!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A számos alkalom között, amikor Jézus az emberekkel találkozik, van néhány, amelyben a másik személynek „nagy” hite van. Maga Jézus ismeri ezt el, és valamiképpen példaként állítja őket a tanítványok és a sokaság elé.

Ilyen a kafarnaumi százados esete (Lk 7,1–10), aki arra kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg kedves szolgáját.

Ugyanabban a 7. fejezetben Jézus megigazultan bocsát útjára egy nőt, aki követte őt egy farizeus, Simon házába, és a szeretet heves gesztusait gyakorolta Jézus felé. Amikor elbocsátja, azt mondja neki, hogy a hite mentette meg őt (Lk 7,50).

Ugyanezt mondja a vérfolyásos asszonynak (Lk 8,48), de idézhetnénk más eseteket is.

Mit jelent, hogy nagy a hitük és hogy megszerzi számukra azt a csodát, amire szükségük van?

Ezekből az esetekből kiindulva úgy tűnik számomra, hogy annak van nagy hite, aki nem is gondolja magáról, hogy hisz, aki nem aggodalmaskodik saját hite miatt. Azok, akiket nagy szükség, nagy fájdalom vagy nagy szeretet hajtott az Úrhoz.

A kicsik hite nagy.

Ez az előfeltevés teszi érthetővé a mai evangéliumi szakaszt (Lk 17,5–10), ami egy olyan fejezetben szerepel, amely a közösségi élet különböző vonásaival szembesít.

Ma két kérdést kell megfontolnunk, a hit és a szolgálat kérdését, de ez a két kérdés egyetlen horizonton helyezkedik el, a nagyság és kicsiség dialektikájának horizontján.

Az első részben a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy hadd legyen nagy hitük. Jézus pedig azt válaszolja nekik, hogy elég olyan kicsi hit, amilyen kicsi egy mustármag, az egyik létező legkisebb mag.

Azért mondja ezt, hogy megóvja őket annak kísértésétől, hogy a hit dinamikájára a nagyság, a hatalom, a képesség, a siker optikáján keresztül nézzenek: a hit nem tesz minket naggyá, sem jobbá, mert a hit annak a magatartása, aki mindig újra gyermekké lesz, aki nem szűnik meg csodálkozni, kérdezni, vágyni.

Nem növekedve érhető el, hanem ha kicsivé és tiszta szívűvé válunk a boldogmondások szellemében.

Nem véletlen, hogy Jézus gyakran a tanítványok szemére veti, hogy kicsinyhitűek (Lk 8,22–25): annak mutatkoznak, mert szükséghelyzetben engedik, hogy leterítse őket a félelem, mivel elégtelennek érzik saját erejüket. A szegények viszont nem saját erejükre hagyatkoznak és képesek a szükséget imádsággá, állhatatos imádsággá formálni.

Amikor azonban a hit valóban nagy, és szegény szívből születik, akkor meglepő az eredménye: ismét megszilárdítja az embert a teremtés fölött gyakorolt jó uralmában, tehát valamiképpen minden újra az ő tekintélye alá helyeződik – elég egyetlen szó, és a fák is engedelmeskednek (Lk 17,5).

Bizonyos értelemben ugyanezt a dinamikát találjuk a szakasz második részében (Lk 17,7–10).

Ott is van valaki, aki nagynak tartja magát, amikor megtette minden kötelességét.

Azonban ez nem így van: Jézus követése nem teszi a tanítványokat fontos személyekké megannyi előjoggal és kiváltsággal, mert az egyetlen kiváltság, hogy szolgák lehetünk.

Amikor valaki úgy él, mint a szolga, aki elégedett azzal, hogy szolga, akkor válik tekintélyessé, akkor rendelkezik az igazi hatalommal, azzal, hogy odaadja életét.

Jézus gyakran tér ki arra a dinamikára, mely szerint csak az igazán nagy, aki képes befogadni, szolgálni, utolsónak lenni.

Aki tekintélyét más kiváltságokra akarná alapozni, olyanná válna, mint az a gazda, aki parancsol és elrendel: de hatalma nem különbözne bármely más e világi hatalmaskodóétól.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Adrónyi Tádé: Jézus bejelölt téged kétezer éve. A facebookon is annyi embert jelölnek be. Te is jelöld vissza Jézust a népszámláláskor. Videó:

Vass György 1922. május 12-én született Budapesten (Pacsírtamező utcában laktak), szülei Vass György és Straub Rozália. Keresztelését sem Óbudán, sem Újlakon, sem nálunk nem végzeték. a váci kolostorban terciáriusnak vagyis kolostorban élő világinak öltözött be 1939. október 4-én. Ekkor kapta a Tacián nevet és a Kapisztrán Nyomdában kezdett el dolgozni. 1944-ben behívták katonai szolgálatra. Róla a Necrológlimban ezt olvassuk: „1945-ben (január 22) Fr. Vas Tacián terciárius, nyomdász, életének 23., szerzetességének 6. évében Budapesten hunyt el az ostrom során.”

A háztörténet jegyzője válságos helyzetről számolt be 1945. januárjában. A frontvonalba került rendház légoltalmi pincéi tele voltak emberekkel, az élelmiszer lassan fogyóban volt, nehézzé vált az ott lévő emberek táplálása A városi vízvezeték-hálózat megsemmisült, ezért a rendház udvarára jártak be mások is vízért. A ház papjai a „sztálinorgonák” zajában jártak óvóhelyről-óvóhelyre gyóntatni, misézni, áldoztatni, betegeket ellátni, számtalan alkalommal kockáztatva életüket. A rendházban szovjet katonákat szállásoltak be, akiknek a váci kolostorból ide kerülő és szlovákul elég jól tudó Vass Tacián lett a tolmácsuk. Sajnos a háztörténetben nem jegyezték fel halálának körülményeit, csak annyit tudunk, hogy a szovjetek azt gyanították, hogy kém, ezért kivégezték.

Farszky Imre 1912. december 15-én született Pilisszentlászlón, szülei: Farszky Kálmán és Ziman Anna. Farszky Kálmán 1874-ben született Esztergomban, cipészszakmát tanult, feleségével a szobi származású Ziman Annával Pilisszentlászlóra költöztek. Itt cipészként dolgozott, ha nem volt elég munkája, akkor a dömös-kapui kőbányába járt. Sírköve Pilisszentlászló temetőjében található, (a kertkapun belépve jobbra a kerítés mellett a harmadik fánál), melyet a Honvédség állított 1917-ben, mert háborús sérüléseibe halt bele. Imre keresztelését a szentlászlói templomban Mathosovoszky Gergely plébános végezte, keresztszülei: Doma József erdőőr és Frank Erzsébet voltak. Sajnos a keresztelendők könyvéből hiányzik az elsőáldozásra, bérmálkozásra vonatkozó bejegyzés. Testvére, Erzsébet, aki Izbégen Haáz Györggyel kötött házasságot, s 1990-ban hunyt el. Imre 1938. október 4-én öltözött be rendi ruhába Gyöngyösön. A noviciátust 1941. augusztus 9-én kezdte meg Szécsényben és a Jordánusz nevet vette fel. Egyszerűfogadalmat 1942. augusztus 10-én tett. Ebben az évben Vácon cipész, majd kukta is volt. Rendi felvett nevét 1943-ban Jordánuszról Szalvátorra változtatta. Fiatalon halt meg: 1945. február 6-án a Vörös Hadsereg egyik katonája ölte meg Budán. A rendi Necrológium bejegyzése szerint: „1945-ben (február 6-án) Fr. Farszky Szalvátor a váci rendházból, életének 33., szerzetességének 7. évében Buda ostroma során vesztette életét.” (Necrologiumból naponta felolvassuk az az napon elhunyt testvérek adatait, és imádkozunk értük.)

A háztörténet jegyzője szerint a magyar és német katonák bevették magukat a várba, a Margit körút a senki földje lett. Mivel a templom minden ablaka betört a testvérek vasúti talpfákkal erősítették meg, illetve fedték el az ebédlő ablakait, is itt rendezték be a kápolnát. Bár eleinte a Vörös Hadsereg katonái laktanyának nézték a kolostort, egy végül szerencsésen alakuló helyzet megvédte a rendházat egy katonai támadástól. Történt ugyanis, hogy fr. Kovács Kamill a hűvösvölgyi Magyar Szentföldről átjött híreket hozni, majd amikor visszafelé mászott át a kolostor kerítésén a liget felé, az oroszok elfogták, s kivallatták. Amikor megtudták, hogy nem nyilas gócpont a kolostor, akkor eltekintettek az ostoromtól. Így harc nélkül foglalták el a rendházat. Minden sarkon őrséget állítottak fel, a szállásukat a konyhában rendezték be, aludtak a szénen, a burgonyán, még a tűzhelyen is. Javarészt barátságosak voltak.

A budai Háztörténet írója így emlékezik meg Szalvátor haláláról: „Február 5-én a délutáni órákban szörnyű kiabálásra lettünk figyelmesek, majd azt a hírt hozták, hogy Szalvátor testvérünket lelőtték az oroszok. A dolog úgy történt, hogy három orosz a dombalatti óvóhely vészkijáratán keresztül behatolt az óvóhelyre és kereste a tolmácsot. Tőle kérdezte meg, hogy merre van az átjáró a németekhez. Már az felizgatta őket, hogy nem tudott választ adni. Amíg a tolmács segítségével megkérdezték a testvért, Szalvátor testvér is oda került. Törte a szlovák nyelvet és beszédbe elegyedett velük. Tőle is megkérdezték, merre van az átjáró a németekhez. Szalvátor testvér, aki Vácról jött csak nem régen és a kertben nem is járt, azt válaszolta: „nem tudom”. „Te nem is vagy szerzetes” – rivallt rá, a tiszt és mellbe verte. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy szerzetes, aki az ő felfogása szerint el nem hagyja a kolostort, ne tudná merre vannak az átjárók. A testvéren csizma volt, azt is katona lábbelinek nézte. „Te katona vagy” – és ráfogta a revolvert. A testvér beszaladt a folyosóra és igyekezett bejutni a konyhába, ahol az ismerős tisztek tanyáztak. Az ajtóban utolérte és visszarántotta, majd maga előtt kergette az óvóhely felé. Ott a kert kapun egérutat akart nyerni. A kert kapuban fejbe lőtte. Azonnal meghalt. Az egyik őrt álló katona jelentette a konyhában levő parancsnoknak, akkor tört ki belőlük a szörnyű kiáltozás. A három oroszt rögtön lefegyverezték. Megható volt, hogyan adtak fájdalmuknak kifejezést. Nyolc nap múlva egy hadbíró őrnagy szállt ki és kihallgatta az orosz katonákat, a tolmácsot, majd az óvóhelyen elnézésünket kérte a történtek miatt.”

A budai kolostor udvarán elhelyezett „emlékkönyv”