Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Egy évvel az Ifjúsági Világtalálkozó előtt a Kisebb Testvérek Rendje bejelentette részvételét az eseményen, melyre a világ minden pontjáról érkeznek majd fiatalok Lisszabonba, Portugália fővárosába 2023. augusztus 1. és 6. között.

Ennek kapcsán a rendi kúria társadalmi igazságossággal, békével és teremtésvédelemmel foglalkozó hivatalának (JPIC) vezetője, Daniel Nicolas R. Blanco OFM ellátogatott a rend portugál tartományába, felvették a kapcsolatot a szervezőbizottsággal, felajánlották közreműködésüket és megosztották javaslataikat. Carmo Diniz koordinátor beszámolt nekik arról a fenntarthatósági programról, amellyel a rendezvény ökológiai lábnyomát kívánják csökkenteni – ez a téma különösen kedves a JPIC munkatársai számára.

Daniel testvér találkozott Fernando Motával, a portugál rendtartomány provinciálisával és más testvérekkel, akikkel a ferences lelkiséget, valamint Ferenc pápa Laudato si’ és Fratelli tutti kezdetű enciklikáinak az értékeit kívánják képviselni a világtalálkozón. A ferences tevékenységekben részt vesznek majd a kapucinus és minorita testvérek is, illetve az egész portugáliai Ferences Család. A tervek közt szerepelnek katekézisek, ferences felvonulás, koncert, illetve egy ökológiai falu kialakítása is szóba került.

A lisszaboni IVT egyes napjain Massimo Fusarelli OFM miniszter generális is részt vesz majd.

A találkozón különleges helyet kapott két ferences szent: Páduai Szent Antal, akit más nyelveken Lisszaboni Szent Antalnak is hívnak, és a Gyermek Jézusról nevezett Mária Klára nővér – őket a lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozó 13 védőszentje közé választották.

A pandémia miatt egy évvel későbbre tolódó rendezvény szervezése egyelőre egy háború tépázta Európában zajlik. „Európai találkozó lesz, a pandémia után, azonban egy háború zajlik a kontinensen. Imádkozunk a békéért” – tette hozzá Daniel testvér.

Ferences Média, 2022

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk, hogy Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának ezen a szakaszán többször felhangzik a meghívás, hogy lépjünk be Isten Országába, engedjük, hogy ránk találjon az üdvösség. És láttuk, hogy nem könnyű megengedni, hogy ránk találjon az üdvösség. Nem azért, mert különleges teljesítményt igényelne, hanem mert arról van szó, hogy nem kiérdemelt, hanem mindenkinek szabadon ajándékozott üdvösség szoros kapuján kell bemenni.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,1–7.8–14) is ebben az irányban halad: valójában két rövid elbeszélésről van szó, melyekben erőteljesen hangzik fel az evangéliumi paradoxon.

Az első (Lk 14,7–10) némileg furcsa: egy lakodalmon Jézus felszólítja asztaltársait, hogy ne az első helyeket foglalják el, kerülendő, hogy valaki más elküldje őket onnan az utolsó helyre.

Az elbeszélés sokkal köznapibb és aktuálisabb, mint ahogy az első pillantásra tűnik, mert nem egyszerűen arra szól a felhívás, hogy alázatosak és szégyenlősök legyünk, és természetesen nem csupán olyan kivételes alkalmat érint, mint egy ebédmeghívás: a felhívás arra szólít, hogy hitelesen éljünk.

Mert néha anélkül, hogy akár csak észrevennénk, az „első hely” után ácsingózva töltjük az életünket, ezzel teret engedve szívünkben a kapzsiságnak, a birtoklásvágynak, a versengésnek. Annak akarunk tűnni, akik nem vagyunk, jó benyomást akarunk kelteni. Aggodalmaskodunk amiatt, hogy vajon mások mit mondhatnak rólunk. Más szóval, el akarunk kerülni minden negatív helyzetet, minden fáradozást, mindent, ami korlátnak tűnhet. Szívünk ettől a nyavalyától beteg. Mindezt azért, hogy azt az illúziót kergessük, hogy nincs szükségünk senkire, vagy jobbak vagyunk, mint mások, vagy azért hogy még inkább értékeljenek vagy szeressenek bennünket.

A bibliai história gyakran említi ennek a dinamikának a példáit: az első éppen Ádám, aki ki akar térni az elől, hogy Istennek engedelmeskedjen, hogy olyanná legyen, mint Ő, hogy az első helyet megszerezze, és aki valójában az utolsó helyen találja magát, telve szégyennel, éppen úgy, mint a mai példázat megszólítottja.

És kívül kerül a paradicsomon, a méltóságon, kívül azon a helyen, amelyet az Úr Isten neki adott. Nem azért, mert Isten gonosz és büntet, hanem egyszerűen azért, mert amint Jézus is mondja ma, az ilyen, első hely megszerzéséért törtető életmód egy hazugság, és nem maradhat fenn sokáig, mint az a földre épült ház sem, amelyről a példabeszéd szól (Lk 6,49): az első viharra összedől, mert nincs alapja. A hazugsággal végül lényegében nincstelenként találja magát.

Ezzel szemben viszont az tud a saját helyén maradni, aki alázatosan éli Úr iránti engedelmes gyermekségét, aki képes meghallani a hozzá szóló Úr szavát, aki „barátjának” nevezi őt és meghívja maga mellé (Lk 14,10). Ő ismeri az Urat, elsajátította az ő szeretetének módját és őt ismeri az Úr.

Felidézve a múlt vasárnapi példázatot (Lk 13,22–30), azt mondhatjuk, hogy aki megéli önmaga igazságát, teremtett mivoltát, testvér voltát más testvérek mellett, az megy át a szoros kapun, és miután megérkezett gazdája elé, nem fogja szörnyű szavait hallani: „nem ismerlek téged” (Lk 13,27), hanem belép Vele az Ő házába.

A második „példázat” (Lk 14,12–14) a vendéglátás kontextusában marad.

Úgy tűnik, hogy a szakasz első részének folytatásaként olvasható, két hangsúllyal.

Az első, hogy ha valaki megtapasztalta, hogy az Úr szabadon meghívta őt, megtapasztalta, hogy érdemtelenül szeretett és tisztelt, akkor meghívott arra is, hogy ugyanígy tegyen az életben, hogy elsajátítson egy szabad és jó életmódot, mely nem önös érdekek megvalósítására törekszik, és amelynek mindenkivel együtt örvendezik minden haszon nélkül, kivéve azt, ami a szeretet öröméből származik.

A második, hogy ha valaki meghív téged anélkül, hogy arra érdemes volnál, ha nem hagyta, hogy kinn maradj, akkor megtanulod, hogy együttérző légy mindenki mással, és ne engedd, hogy bárki kint maradjon hívatlanul, otthontalanul.

Végül jelentéssel bír az a szövegkörnyezet is, amelyben ezek a példázatok elhangzanak: „egy szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt” (Lk 14,1).

Tehát a farizeusok egyik házában vagyunk, és elsősorban nekik szólt mindez.

Mert a szoros kapu, amelyen keresztül kell menni ahhoz, hogy bejussunk Isten Országába, főleg annak számára szoros, aki igaznak tartja magát, aki úgy véli, hogy megilleti őt az első hely még a hit közegében, az Istennel való kapcsolatban is.

Jézus hasonló környezetben beszél el ugyanilyen hangvételű példabeszédeket, melyeket két hét múlva, vasárnap hallunk majd: híres, megbotránkoztató példabeszédek, melyekben az Atya ünnepi lakomát rendez annak a fiának, aki a romlás mély távolságába jutott, majd a megbocsátás és szeretet szoros kapuján keresztül ismét befogadásra lelt otthon nagy ünnepléssel.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Az üdvösség ajándék:

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 13,22–30) Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának említésével kezdődik, hogy az olvasó azonnal tisztában legyen azzal, hogy mi az a horizont, amelybe illeszkedik a hallott perikópa. Ez a horizont pedig az üdvtervnek a beteljesedése, amit Jézus a Szent Városban valósít meg, amikor mindenkiért meghal a kereszten.

Az útnak azt a szakaszát, amely a mai részlettel veszi kezdetét, Jézus nyomatékos meghívása jellemzi, hogy kivétel nélkül mindenki elfogadja az üdvösséget és belépjen az Országba.

Ebben az összefüggésben merül fel a ma is érvényes kérdés, amely arra kérdez rá, hogy vajon kevesen vannak-e, akik üdvözülnek (Lk 13,23).

Nem azt kérdezi, hogy mennyien üdvözülnek vagy hogyan, hanem azt, hogy vajon kevesen vannak-e. Ezzel azt a korabeli rabbinikus vélekedéstől táplált, általános mentalitást szándékozott megjeleníteni, amely pontosan azt a meggyőződést képviselte, hogy csak kevesen üdvözülnek.

Mindenekelőtt azért, mert az üdvösség csak a választott népnek volt fenntartva; a választott népen belül pedig csak annak, aki maradéktalanul hűséges a Tórához, annak valamennyi, még a legkisebb előírásához is. Mindenki más, vagyis az emberek többsége kirekesztett volt.

Jézus válaszként olyan képhez folyamodik, amely először megerősíteni látszik ezt a mentalitást: ahhoz, hogy belépjünk az üdvösségbe, szoros kapun kell átmenni (Lk 13,24). Amikor pedig szoros kapura gondolunk, szinte magától adódik a gondolat, hogy ezen a kapun éppen azért, mert szoros, kevesen mennek be.

Valójában azonban nem így van, mert a szakasz azzal folytatódik, hogy nagyon sokan mennek át ezen a szoros kapun: „Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten Országában.” (Lk 13,29)

De hogyan tud egy szoros kapu ilyen sok embert beengedni? És – tesszük fel a kérdést – ki az, aki kívül marad?

Adódik egy válasz a Jézus által használt igéből, amellyel belépésre buzdít: „igyekezzetek” (Lk 13,24).

Az ige az akarat erőfeszítését sejtetheti, mintha csak az mehetne be az Isten Országába, aki jobban igyekszik. A görög ige (agónizó) azonban ugyanaz a kifejezés, amelyet az evangélista a Getszemáni-kert jelenetében használ, amikor Jézus megvívja harcát, hogy kész legyen a végsőkig elmenni az Atya iránti engedelmességben; amikor a végsőkig küzd azért, hogy ne essen annak kísértésébe, hogy önmagát szabadítsa meg, hanem odaadja életét mindenki üdvösségéért.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az a szűkület, amelyen át kell menni, az Jézus halála. Ahhoz, hogy az Életbe belépjünk, át kell menni azon a szoroson, ami Jézus szenvedése, és ami nem igényel mást, mint annak felismerését, hogy onnan és csak onnan ered az üdvösség.

Ez viszont mindenki számára lehetséges, ezért paradox módon ez a szoros kapu széles kapuvá, a kegyelem kapujává válik.

Némelyek számára viszont ez a kapu nem csak hogy szűk, hanem kifejezetten zárva van. Hogy kik ők?

Ők azok, akik így büszkélkednek: „Előtted ettünk és ittunk, és a mi tereinken tanítottál.” (Lk 13,26), vagyis azok, akik biztosak abban, hogy saját tetteik érdemeként beléphetnek, akik úgy vélik, hogy előnyben részesülnek másokkal szemben, akik elég közel állónak érzik magukat.

Ha ez a hamis biztonság akadályozza, hogy belépjünk a halálba Krisztussal, akkor a legjobb és a leginkább elismerésre méltó tettek is csak bezárják a kaput ahelyett, hogy kinyitnák.

Mi több, Jézus őket „igazságtalanságot [gonoszságot] cselekvőknek” nevezi (Lk 13,27). Ez a kifejezés számunkra alaptalannak, túlzónak tűnhet: mi rosszat tettek?

Úgy tűnik, Jézus itt azt mondja, hogy aki nem lép be az evangélium új logikájába és kívül marad, az igazságtalanná válik, hűtlenné az egyetlen igaz Törvényhez, amelyet Isten adott: a szeretet törvényéhez. Egy igazságtalan, gonosz törvény foglya marad, azé, amely számító, méregető, amely az üdvösséget úgy tekinti, mint jogot, amely jutalmazza a jókat és bünteti a rosszakat.

Azok, akik közel állóknak látszanak, valójában nagyon távol vannak Istentől és az ő gondolkodásmódjától.

Így látjuk, hogy egy fordulat következik be: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek” (Lk 13,30). Olyan fordulat ez, amelyet többször láthatunk majd a következő vasárnapok evangéliumi szakaszaiban, egészen a végső fordulatig, amely Jeruzsálemben következik be, amikor egy igaz hal meg a gonoszokért, amikor Isten életet ad az emberért.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Egy Szent Ferencnek tulajdonított ima szövegét fedezte fel Aleksander Horowski atya, a Kapucinus Történeti Intézet elnöke és a Bibliographia Franciscana szerkesztője a madridi Nemzeti Történeti Levéltárban (Archivo Histórico Nacional), egy olyan kézirat vizsgálata során, amelyben Szent Klára Végrendeletének átirata található.

A kapucinus kutató nemrég tette közzé felfedezését a Frate Francesco. Rivista di cultura francescana című folyóiratban (2022. év, 88. évfolyam). Az imádságról már korábban is tudtak a kutatók, de nem tartották hitelesnek. Azonban az újabb vizsgálatok és a jelen felfedezés fényében az ima szerzője minden bizonnyal Assisi Ferenc.

A szöveg számos párhuzamot mutat több Ferenc-i istendicsérettel, különös aktualitását pedig az növeli, hogy a Mindenható Urat mint békeszerző Királyt szólítja meg. Annak az embernek az istendicsérete ez, aki maga is megtapasztalta a háborút, a hadifogságot, és aki nem bízott a fegyverekben még az olyannyira szent céllal meghirdetett keresztes hadjáratok idején sem, ám a békét egyedül Istentől és Isten által remélte.

Az imádság első, kezdetleges fordítását adjuk közre.

Ti, emberek fiai,

dicsérjétek a dicsőség Urát mindenek felett,

magasztaljátok őt és ujjongással övezzétek!

Dicsőítsétek őt mindörökkön örökké,

hogy minden tisztelet és dicsőség a magasságban Istené legyen,

a mindenható Teremtőé,

a földön pedig legyen béke a jóakaratú embereknek!

E békeszerző Király a legdicsőségesebb,

minden királyt felülmúl az egész világon.

Urunk, Istenünk, Teremtőnk, Megváltónk és Üdvözítőnk,

Tanácsadónk és csodálatos Törvényhozónk!

Ferences Média, 2022

Zatykó László cikke:

https://www.ferencesek.hu/szendrei-miklos-atya-nyolcvaneves/

Forrás: ferencesek.hu

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap Jézus a gazdagságról, javakról beszélt, és azt mondta, hogy az ember szíve ott van, ahol a kincse.

Úgy tűnik, ma változik a beszéd, Jézus önmagáról, küldetéséről szól: azt mondja, azért jött, hogy tüzet hozzon a földre (Lk 12,49), és hogy türelmetlenül várja, hogy ez a küldetése beteljesedjen. Mintha azt mondaná, hogy ott van a szíve, az ő kincse ez a küldetés, amelyet az Atya rábízott.

De mit jelent ez a kifejezés, és Jézust miért ezt a képet használja?

Az Ószövetségben a tűz képe arra szolgált, hogy kifejezze Isten jelenlétét az emberek között. Istent az ember nem láthatja, ezért Isten különféle szimbólumok révén – mint amilyen a tűz is – mutatkozik meg és van jelen.

Gondoljunk Mózesre, az ő tapasztalatára az égő csipkebokornál: Mózes tüzet lát, amely ég, de nem emészt el, közeledik hozzá és a csipkebokorból Isten hangját hallja, aki hozzá szól (Kiv 3,2).

De gondolhatunk Izrael pusztai vándorlására is: a népet maga Isten vezette az úton, Ő járt előttük. A nép pedig éjjel tűzoszlopként látta, nappal pedig felhőként (Kiv 13,21sköv.).

Vannak még további nagyon szép képek, amelyek Isten közöttünk való működését jelenítik meg ki nem oltható tűzként. Gondoljunk például Jeremiás próféta tapasztalatára: a próféta fáradt, csalódott, szeretne megfeledkezni Istenről, de nem tud, mert Isten a próféta bensőjében olyan, mint a tűz, mint valami, aminek nem lehet ellenállni, mint valami, ami belül ég (Jer 20,9).

Ha a tűz képe Isten jelenlétét jelzi, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy Jézus azt mondja, azért jött, hogy Istent elhozza az emberek közé, hogy az Ő jelenléte legyen a földön.

Nem másért jött, mint ezért, hogy beiktassa Isten Országát, hogy felszámolja azt a távolságot, amely elválasztotta az embert Teremtőjétől.

Nem könnyű küldetés, ezért utal Jézus a szenvedésére, amelyet „keresztségnek” nevez: az a pillanat, amikor majd Jézus belemerül a halálba az a döntő pont lesz, amikor a tűz teljes fényével felragyog.

Valójában az Ószövetségben a tűz képe nemcsak Isten jelenlétére utal, hanem a megtisztításra, a döntésre, az ítéletre is. Jól ismert a Malakiás prófétától vett idézet (3,2): „Ki tudna ellenállni megjelenésének? Ő olyan, mint az olvasztó tűz és mint a posztóványolók lúgja”.

Jézus tehát azt mondja nekünk, hogy valóban, ő Isten jelenléte közöttünk, mint a tűz, de olyan jelenlét, amellyel találkozva döntést kell hozni, ítéletet kell alkotni. A tűzzel való találkozás után a dolgok nem maradnak ugyanúgy, ahogy előtte voltak. Amikor az Úr belép az életünkbe, minden átalakul. Az Úrral találkozva meg kell változnunk.

Úgy szoktuk gondolni, hogy amikor Isten jelen van, a dolgok rendben mennek, Ő megold minden problémát. Valójában ez nem így van. Nem tudjuk befogadni az Urat, ha nem egyezünk bele működésébe, ami a tűz munkája, amely megtisztít, amely eléget minden beteges kötődést, amihez szívünk annyira ragaszkodik, minden hamis gazdagságot és hamis kincset.

Amikor az Úr érkezik, megtisztít és elválaszt, éppen úgy, ahogyan a tűz. Ez érinti a legértékesebb és legmeghittebb kapcsolatainkat, családi kapcsolatainkat is. A tűz ott is dolgozik, hogy valami újat teremtsen; ahol mindent, ami régi, teljességére, igazi értelméhez juttasson. A családi, törzsi, nemzeti kapcsolatokat is…, vagyis Jézus jelenléte által minden kötődésünket át kell, hogy járja az evangélium, mindet meg kell ítélni, meg kell tisztítani, szabaddá kell tenni.

Miközben Jézus a tűzről beszél, azt is mondja, hogy ez a tűz ég Benne: Jeremiáshoz hasonlóan az Ő bensőjében is tűz ég, amely valamiképpen egészen felemészti őt, amelynek a munkája elől Jézus nem menekül el, és amely az Atya szeretete, jóakarata minden ember iránt.

Ez az a tűz, amelyet fellobbantani Jézus jött!

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap Jézus a gazdagságról, javakról beszélt nekünk és azt mondta, hogy az ember szíve ott van, ahol a kincse.

Úgy tűnik, ma változik a beszéd témája, és önmagáról, küldetéséről szól: azt mondja, azért jött, hogy tüzet hozzon a földre (Lk 12,49), és azt, hogy türelmetlenül várja, hogy ez a küldetése beteljesedjen. Mintha azt mondaná, hogy ott van az ő szíve, hogy az ő kincse ez a küldetés, amelyet az Atya bízott rá.

De mit jelent ez a kifejezés, és miért ezt a képet használja Jézus?

Az Ószövetségben a tűz képe Istennek az emberek körében való jelenléte kifejezésére szolgált. Isten láthatatlan, így olyan szimbólumokon keresztül jelenik meg, mutatkozik meg, mint amilyen a tűz.

Gondoljunk Mózesre, az ő tapasztalatára az égő csipkebokornál: Mózes tüzet lát, amely ég, de nem ég el, közelebb lép, és ebből a csipkebokorból hallja a hozzá beszélő Isten hangját (Kiv 3,2).

De gondolhatunk akár Izrael kivonulására: a pusztában vándorló népet maga Isten vezette, aki előttük járt. A nép pedig éjszaka tűzoszlopként, nappal felhőként látta őt (Kiv 13,21sköv.).

Vannak más, gyönyörű képek még, melyek Isten bennünk véghezvitt művét kiolthatatlan tűzként rajzolják meg. Gondoljunk például Jeremiás próféta tapasztalatára: a próféta fáradt, kiábrándult, szeretne elfeledkezni Istenről, de nem teheti, mert Isten olyan a próféta bensőjében, mint a tűz, mint valami, aminek nem lehet ellenállni, mint ami belülről éget (Jer 20,9).

Ha a tűz képe Isten jelenlétét jelöli, akkor arra következtethetünk, hogy ma azt mondja Jézus, hogy azért jött, hogy elhozza Istent az emberek közé, hogy ő Isten jelenléte legyen a földön.

Nem másért jött, hanem azért, hogy megnyissa az Isten Országát, megszüntesse a távolságot, ami elválasztja az embert Teremtőjétől.

Nem könnyű küldetés, ezért Jézus utal szenvedésére, amit „keresztségnek” nevez, olyan alkalomnak, amikor belemerül a halálba: az a döntő pillanat lesz, amelyben a tűz világosságával mindent beragyog majd.

Valójában az Ószövetségben a tűz képe nem csupán Isten jelenlétére utal, hanem a megtisztításra, a végzésre, az ítéletre is. Jól ismert a Malakiás prófétától eredő idézet (Mal 3,2): „Ki állhat ellen megjelenésének? Ő olyan, mint az olvasztó tüze és mint a posztóványolók lúgja.”

Jézus tehát azt mondja nekünk, hogy ő biztos Isten tűzhöz hasonló jelenlétében közöttünk, de ez olyan jelenlét, amellyel szemben döntést kell hozni, ítéletet kell mondani. A találkozás a tűzzel valóban nem hagyja ugyanúgy a dolgokat, ahogy korábban voltak. Amikor az Úr belép életünkbe, minden átalakul. A találkozás az Úrral nem hagyhat bennünket változatlanul.

Azt szoktuk gondolni, hogy amikor Isten jelen van, minden a helyére kerül, hogy ő minden problémát megold. Valójában ez nem így van. Nem fogadhatjuk be az Urat, ha nem engedjük meg működését, ami annak a tűznek a tette, amely megtisztít, amely felégeti a szívünket fogva tartó valamennyi beteg kötődést, minden hamis gazdagságot és hamis kincset.

Amikor az Úr érkezik, megtisztít és elválaszt, éppen úgy, ahogyan a tűz teszi. Ezt mutatják még a legkedvesebb és legmeghittebb családi kapcsolatok is. Ott is a tűz dolgozik, hogy valami újat alkosson, ahol az, ami régi teljességre jut, elnyeri igazi értelmét. Még a családi, törzsi, nemzeti… kapcsolatoknak is, vagyis minden kapcsolatnak szüksége van arra, hogy Jézus jelenléte által evangelizált, megítélt, megtisztított, megváltott legyen.

Miközben a tűzről beszél, Jézus azt is elmondja, hogy milyen tűz az, ami őbenne lobog: benne is, mint Jeremiásban, belülről égető tűz lobog, amely végül valamiképpen felemészti őt, amelynek hatásától nem menti meg magát, és amely az Atya szeretete, az Atya jóakarata minden ember iránt.

Ez az a tűz, amelyet meggyújtani jött Jézus.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

Add egy napodat a békéért

1úton nemzetközi zarándoknap a békéért augusztus 13.

A Máriaút sok-sok szakaszán egy napos gyalogos zarándoklás indul a békéért augusztus 13-án. Te is tegyél valamit, hogy béke legyen: áldozd rá ezt a napot, gyere el, zarándokoljunk, imádkozzunk együtt.

A szomszédban elhúzódó háború van, mindannyian érezzük káros, nyomasztó hatását. A háború a halál, a gonosz műve. A béke az élet.

De mit tehetünk mi a békéért, tehetjük fel a kérdést? Nagyon is sokat. Nem a háború a béke eszköze, hanem a megértés és a szeretet, amit az ima segít megteremteni. Ha valakivel kibékülsz, akire neheztelsz, már tettél a békéért. De ha sokan imádkozunk, hogy szűnjön meg a szükségtelen vérontás, annak is lesz hatása.

Én hiszek az ima erejében. Mondok néhány tapasztalatot. Ausztriát az oroszok ugyanúgy elfoglalták 1945-ben, mint minket. Ők, az egész ország, az egész nép egy nagy imahadjáratot végzett, hogy menjenek haza az oroszok. És csodák csodája, 1955-ben kivonultak és Ausztria örök semlegességet fogadott.

Más: Scitovszky János bíboros 1857 szeptember 3-8 között Pozsonyból huszonötezer emberrel zarándokolt imádkozva Mariazellbe, hogy szűnjön meg az osztrák elnyomás, és legyen béke országaink között. A hatalom félt, az osztrák nép nagy szeretettel fogadat a békezarándokokat. S egy évtized múlva megtörtént a kiegyezés és létrejött a Monarchia.

Én személy is átéltem az ima megrendítő erejét: egy súlyosan beteg gyermek gyógyulásáért zarándokoltam imádkozva 2000-ben Mariazellbe gyalog. A gyermek meggyógyult, felnőtt, családos.

Nem tudjuk, hogyan, mikor és miért, de az imának van ereje.

Várunk, hívunk, gyere el velünk: augusztus 13-án. Hogy hozzád melyik zarándoklás esik legközelebb, hogyan jelentkezhetsz, megtalálod a www.1uton honlapon.

Áldozzuk fel ezt a napunkat, hogy béke legyen.

Dr Szabó Tamás

a Máriaút Egyesület alapító elnöke

https://drive.google.com/file/d/1VkUznoSk9H0kRCksNE18ptCTUWJnIwRn/view

Mátraszentimre Abasár:

http://1uton.mariaut.hu/cikk/1262/Matraszentimre__Abasar

1ut_10-08a. Szent Imre Zarándoklat
Koordinátor: Veres József
telefon: +36 30 9640 777, e-mail: swot@t-online.hu
Zarándoklat vezető: Simon Dániel
telefon: +36 30 944 7697