Közeledik a célhoz a tizenötödik születésnapját ünneplő Ferences Biciklitúra (FerBiT) idei zarándoklatának hetvenöt résztvevője. Július 24-én, vasárnap indultak Csíkszentsimonról, és július 30-án, szombaton érkeznek Csíksomlyóra, ahol részt vesznek a második alkalommal megszervezett Székelyföldi Kerékpáros Találkozón.

Hogy jó irányba induljunk el!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 12,13–21) egy ember azért lép oda Jézushoz, hogy megkérje, legyen közvetítő közte és fivére között úgy, hogy az atyai örökség egyenlően legyen szétosztva.

Jézus válaszában áthelyezi a hangsúlyt és messzebbre megy, a lényeghez: a két testvér kapcsolatának problémája nem akkor oldódik meg, ha majd az örökséget egyenlően osztják el, hanem ha mindegyikük szíve szabaddá válik a birtoklásvágytól és attól, hogy mindig többet akarjanak. Egyébként kapcsolatukat mindig fenyegetni fogja a sóvárgás és a kapzsiság, ami soha nem elégszik meg, aminek soha semmi nem elég.

Nem erkölcsi tanításról van szó, hogy szegények legyenek, szakadjanak el a javaktól és adják azokat másoknak, hogy jussanak egyességre, hogy legyenek jók. Az értelem kereséséről van szó, annak megértéséről, hogy mi az élet, mi az igazi gazdagság, mi nyújt biztonságot: birtokolhatunk mindent, de nem emiatt van életünk: „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha valaki bővelkedik is, élete nem attól függ, amit birtokol.” (Lk 12,15)

Ennek kifejtésére Jézus egy példázatot mond, amelyet azt az őt körülvevő sokaságnak címez, nem csak annak, aki hozzá fordult kérésével. Azért, mert nyilvánvalóan olyan problémáról van szó, ami nem csak egyvalakié: ez mindnyájunk problémája.

Van egy gazdag ember, aki túl azon, hogy gazdag, még szerencsés is a bő termés miatt.

Mi több, tehetséges és előrelátó: azt latolgatja, hogy mit tegyen, hogy ezt a gazdagságot megőrizze.

És azt teszi, amit valószínűleg mi is tennénk: helyeket épít, ahová mindent behord, ott gyűjti össze azt, amije van, és azt feltételezi, hogy azután majd örülhet javainak.

Jézus szemében ez az ember balga. Miért?

A válaszos zsoltárban van egy jellemzés a bölcs emberről:

„Taníts meg számba venni napjainkat úgy, hogy bölcsességgel telítsük szívünket.” (Zsolt 90,12).

A balga ember javait és gazdagságát számlálja, míg a bölcs ember az, aki napjait veszi számba, vagyis tudatában van annak, hogy napjai végesek, hogy az élet múlandó. Bölcs az, aki ismeri a határt, a kicsinységet, saját gyöngeségét.

Aki javait számon tartja, de napjait nem, ostoba, mint a példázat gazdag embere, aki miután akkora gazdagságot halmozott fel, úgy véli, hogy eltörölte a határt, eltávolította a halált. „Én lelkem! Van sok javad sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!” (Lk 12,19).

Természetesen, ez nem így van: a halál nem távozik el, a halál győz.

Sőt, aki attól az illúziótól vezetve halmoz fel javakat, hogy a halált távolabbra tolja, valamiképpen épp ahhoz közeledik: a példázat embere már végzett az élettel, csak önmagával beszél, behúzza az evezőket a bárkába, már nem fektet be semmit. Számára megállt az idő, többé már nem úton lévő ember.

De nem csupán nem kell felhalmozni: az olykor magától adódik.

Jézus néhány verssel később ellentmondásossá válik, amikor a 33. versben azt mondja, hogy adjanak el mindent, amijük van és adják oda adományként, hogy ráleljenek az igazi gazdagságra: a bizalom és az ajándékozás tere annak az igazi gazdagságnak a helye, ami örök életet ad.

Az egész evangéliumot két mozgás hatja át: azok mozgása, akik maguk tartják fenn magukat (a gazdag ember, a gazdag ifjú, Júdás…), ami mindig a halál mozgása. És azok mozgása, akik számolgatás nélkül adnak (a szegény özvegy, a bűnös asszony, aki bocsánatot nyert, Zákeus…), ami mindig az élet mozgása.

Az első, aki ebbe a mozgásba belép, maga Jézus: ő a gazdag, aki szegénnyé lesz, aki kiüresíti önmagát (Fil 2), hogy mindent odaadjon, amije van. Az önkiüresítésnek ezt a mozgását egy örökkévaló név dicsősége követi, a halált legyőző „Úr” nevének dicsősége.

És ott újra megvalósul az igazi testvériség: nem az, amely megelégszik azzal az igazságossággal, hogy egyenlően osszák el javaikat, ahogy a Jézushoz forduló ember szerette volna; hanem az, amelyik ingyen ajándékozza az örök élethez vezető utat, mely mindenkinek adatott.

+ Pierbattista

fordította: Dr. Sz.Gy.

Szavazás a facebookon, minden like egy szavazat:

https://www.facebook.com/evhazapalyazat/photos/pcb.575627937303470/575623523970578/

Teljes cikk a Magyar Nemzet honlapján:

https://magyarnemzet.hu/belfold/2022/07/nem-mehet-el-mindenki-karpataljarol

Fénykép: Magyar Nemzet

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 11,1–13)

A Miatyánk, a ragaszkodó barát, a Lelket ajándékozó Atya jósága: e három szakasz mindegyikében, melyekben Jézus az imádságról beszél, egy ponton találunk valamit, aminek az éhséghez, vagyis valami ennivalóhoz van köze.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Lk 11,3), mondjuk a Miatyánkban.

„Adj nekem kölcsön három kenyeret” (Lk 11,5), mondja a barátjának az, akinek megvendégelendő éjszakai vendége érkezett.

„Ha a fiú halat kér […] vagy ha tojást kér” (Lk 11,11–12), mondja Jézus, hogy arról beszéljen, mennyire jó az Atya, mindig tudja, hogyan adjon jó dolgokat.

Eledelről van szó és valakiről, aki azt adja.

Az imádság tehát nem olyasvalami, amit elsősorban tenni kell, hanem valami, ami által engedjük, hogy tápláltak legyünk. Sőt, felfedezése valakinek, aki táplál. Felfedezése annak, ami igazán táplál, egy olyan kapcsolatnak, amely képes kielégíteni életszükségletünket.

A tanítványok kérik Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Látják őt, amint imádkozik, és megsejtik, hogy egy kapcsolatból táplálkozik; látják, hogy életének van egy rejtett forrása, amely igaz és termékeny életté teszi azt.

A tanítványság tapasztalata szükségszerűen keresztülmegy ezen a Jézusnak feltett kérdésen: taníts minket imádkozni. Alapvető kérés: egy ponton fel kell ismerni önmagunkban a vágyat egy életet tápláló kapcsolat iránt Istennel.

A tanítványok megsejtik, hogy Jézus imája valami új, különbözik Keresztelő Jánosétól és minden más imától, ez csak az övé, csak Ő adhatja meg. Érzik, hogy hiányzik nekik valami, és hogy éppen ez az, ami hiányzik; érzik az éhséget és kérnek. Ez már imádság.

Tehát ahhoz, hogy hagyjuk, hogy tápláltak legyünk, mindenekelőtt éhesnek kell lennünk.

Aki mindent tud, akinek megvan mindene, akinek mindent lehet, az elég önmagának, megelégedett és nem ismeri az éhséget: nincs szüksége arra, hogy bármit bárkitől kérjen. Ő nem imádkozik.

Ahogyan az sem imádkozik, akinek semmije nincs és nincs senkije, akitől valamit kérjen.

És az sem imádkozik, aki nem tudja, hogy van valaki, aki kész adni neki, aki kész betölteni az ő éhségét.

Az imádság, amelyre Jézus megtanítja övéit, az a tapasztalat, amely annak életében születik meg, aki ismeri önmaga igazságát és Isten igazságát.

Önmagunk igazsága az, hogy éhesek, szükséget szenvedők, nélkülözők, korlátokkal rendelkezők vagyunk: rászoruló lények, ami korántsem akadálya az imádságnak, hanem az erőssége.

Azonban ha csak rászorultságunk mélységét ismernénk, de Isten jóságát nem, ha nem tudnánk, hogy éhségünk érdekel valakit, akkor életünk reménytelen volna.

Jézus pedig válaszol a tanítványoknak, feltárja és megosztja velük azt, ami az ő életét táplálja: az Atyát.

Az „Atya-”isten az alap: az imádság és az élet alapja.

Jézus pedig megmutatja, hogyan táplál bennünket az Atya az életnek azon az útján, amelynek az Atya az eredete és célja.

A Miatyánk öt kérést tartalmaz: a középpontban éppen a mindennapi kenyérre vonatkozó kérés áll.

A másik négy elmondja, milyen íze van Isten kenyerének, milyen kenyérrel táplál minket az Atya, mire van szükségünk az élethez.

Szükségünk van arra, hogy Isten neve megszentelt legyen (Lk 11,2). Isten nevében maga Isten van: ám ki merészelne tisztátalan ajakkal hirdetni egy szent Nevet? Az ószövetségi utalást Ez 36,23-ban találjuk, ahol Isten maga gondoskodik arról, hogy az emberek között meggyalázott nevét a szeretet többletével szentelje meg, hogy ez a Név ne maradjon elérhetetlen, csak a tiszták által hirdetett. Ezt pedig úgy teszi, hogy új szívet ad nekünk, olyan szívet, amely képes magában hordozni az Ő nevét. Megszenteli Nevét, hogy mindenki számára a szentség forrása legyen.

Szükségünk van arra, hogy eljöjjön az Ő országa (Lk 11,2): mert a mi országaink / uralmaink, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, azok, amelyek halált és erőszakot szülnek. Az Atya országa az, ahol életet adnak egymásnak.

Szükségünk van megbocsátásra, arra, amelyben részesülünk és amelyet megosztunk (Lk 11,4), vagyis szükségünk van arra, hogy Isten megvitassa velünk az élet egyik alapvető kérdését, a gonosz jelenlétét. Új módon kell szembenéznünk vele, oly módon, ami táplálja az életet. És ez a mód a megbocsátás.

Végül szükségünk van arra, hogy Isten oltalmazza az életünket, hogy az életben ne essünk kísértésbe. Érdekes, hogy Jézus megkísértésének elbeszélésében (Lk 4,1–13) is megjelenik a kenyér témája: ha éhesek vagyunk, ha nincs kenyerünk, akkor annak kísértésébe eshetünk, hogy az Atyával való kapcsolaton kívül, magunk keressük a kenyeret. Csak azok tudják Tőle várni, akik tudják, hogy Isten Atya.

Ezért Jézus elbeszéli a ragaszkodó barát példabeszédét, és folytatja azzal a kéréssel, hogy legyünk kitartóak a kérésben.

Mintha arra akart volna hívni, hogy ne elégedjünk meg akármilyen kenyérrel, hanem ragaszkodjunk ahhoz, hogy a jó kenyeret keressük. A kitartás elfogadása annak, hogy egészen addig megmaradunk az éhségben, amíg Isten kenyere nem táplál bennünket. Ez azok hitaktusa, akik az Atya hallgatásával szemben sem adják fel, mert tudják, hogy az Atya biztosan életet ad úgy és akkor ahogyan és amikor Ő a legjobbnak tartja számunkra.

Ott, a várakozásban fejlődik a kapcsolat, valóban táplálóvá válik. Ha nem, akkor mágia.

Jézus tehát neveli vágyunkat, ízlelésünket, hogy képes legyen felismerni az igazi kenyér ízét, hogy tudja kérni, hogy tudjon rá várni. Nem akármilyen kenyér táplál minket, hanem csak az, amelynek íze az Atya neve szentségének, az Ő országának az íze, annak a megbocsátásnak az íze, amely Tőle várja az üdvösséget.

+ Pierbattista

Frodította: Dr. Sz.Gy.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/eletetek-vegeig-novekedjetek-szeretetben-varga-laszlo-eloadasa-szentegati-cserkesztaborban

Szerző: Bodnár Dániel

Fotós: Lambert Attila

Magyar Kurír

https://www.magyarkurir.hu/hirek/ahol-nem-vilag-diktalja-ritmust-beszelgetes-magyar-cserkeszszovetseg-uj-elnokevel

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 19-i számában jelent meg.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/krisztus-baratsaga-erosit-es-vezet-benneteket-felfoldi-laszlo-szentmiseje-cserkesztaborban

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Nehéz a Bibliában olyan testvérpárt találni, akiknek a kapcsolata ne volna nehéz, konfliktusokkal terhelt.

Találkozunk szép baráti kapcsolatokkal (vö. Dávid és Jonatán), vannak erős apa-fiú, férj-feleség kapcsolatok, sőt sikeres anyós-meny viszonyra is akad példa (vö. Rút könyve).

Viszont a testvéri köteléket úgy tűnik, már kezdettől bizonyos erőszak jellemzi (vö. Káin és Ábel), és az egész további történelem is ezt támasztja alá.

A mai evangélium két nővérről szól, akiknek nem sikerül magukat megkímélni attól, hogy szembesüljenek ezzel a dinamikával. Jézus belép egy házba, két nővér fogadja. Egyikük leül, hogy hallgassa, a másik pedig a háztartási feladatoknak szenteli magát, de azután panaszkodik Jézusnak: „Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40)

Hogy a mai Igét megértsük, két további evangéliumi szakaszt hívunk segítségül.

Az elsőt Lukács közli e betániai epizód után két fejezettel. Egy ember odaférkőzik Jézushoz, és arra kéri, hogy legyen bíró közte és fivére között (Lk 12,13–21). Nagyon hasonló szavakat használ, mint most Márta: „Valaki a tömegből azt mondta neki: »Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!«” (Lk 12,13). Két szakasz sok közös elemmel. Mindkettőben egy testvérpár szerepel. Mindkettőben döntőbírónak kérik fel Jézust (pontosan ugyanazokkal a szavakkal: „mondd a fivéremnek!”, „mondd a húgomnak!”). És mindkettő azzal ér véget, amit el fognak veszíteni vagy épp nem fognak elveszíteni: Mária a jobbik részt választotta, amit nem fog elveszíteni; a fivérnek pedig, aki követeli az örökrészét, Jézus elbeszéli az ostoba gazdag példázatát, akitől miután annyit gyűjtögetett (ami nagyon emlékeztet Márta kemény munkájára), az életét kérik (veszik el).

A második részlet egy viharos pillanat a tó közepén. A tanítványok féltik az életüket, miközben Jézus hátul alszik egy vánkoson. „Ők felkeltették és azt mondták neki: »Mester! Nem törődsz vele, hogy meghalunk?«” (Mk 4,38).

Márta szavaiban ugyanaz a kifejezés köszön vissza: Nem törődsz vele? Mintha Mártának nemcsak az volna a problémája, hogy egyedül marad a kiszolgálásban, hanem az is, hogy Jézusnak ez nem számít.

Talán itt, ezekben a felhívásokban rejlik egyik-másik nehézség, amelyek problematikussá teszik a testvéri együttélést.

A probléma az, hogy a testvérek, mert testvérek, meghívottak arra, hogy megosztozzanak egymással sok mindenen: otthon a téren, a szülők érzelmein, a jogokon és a kötelességeken, végül az örökségen… („mondd a fivéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!”)

Ezen vitatkoznak, és vitatkoznak azon, hogy hogyan igazságos elosztani a dolgokat, hogy mi illeti egyiküket és másikukat.

Probléma a jogok, a javak elosztása, de talán még inkább probléma a kötelességek megosztása: kinek kell ezt vagy azt megtenni? Ez Márta gondja: „szólj már neki, hogy segítsen nekem a kiszolgálásban”.

Mivel az én kötelességem éppen úgy, mint a másik joga az én szememben olyasmit képvisel, amit elvettek tőlem, az élet egy részét, amiről le kell mondanom, hogy a másiknak abból előnye származzon… Mintha az élet nem volna mindenkinek elég.

És minden alkalommal, amikor elvesznek tőlünk valamit (vagy nekünk úgy tűnik), akár a legkevesebbet is, számunkra drámai eseménnyé válik, mert valamiképpen eszünkbe juttatja azt az utolsó pillanatot, amikor mindent elvesznek tőlünk, amikor elveszítjük az életet. Arra emlékeztet minket, hogy halandók vagyunk, és ez az élet drámája.

Az a dráma, amiért az ostoba gazdag annyi mindent összegyűjt azt remélve, hogy azok a dolgok megalapozzák az életet. Az élet azonban nem ott van.

Nos, elfogadni a testvér jelenlétét, igényeit soha nem kiszámítható, felvethet néhány kérdést (elég lesz-e mindkettőnknek amink van?), akár gyanút is (a másik nem nyerészkedik-e, nem veszi-e el az én részemet is? A másik élete nem vezet-e végül az én halálomhoz?).

A testvérrel való kapcsolat szorosan kapcsolódik az élethez és a halálhoz, és különösen a halálfélelemhez, ahhoz a félelemhez, hogy a másik fenyegetést jelenthet az én életemre.

Amikor pedig a testvér fenyegetésnek tűnik, akkor az egyetlen megoldás, hogy megsemmisítjük… Ez Káin megoldása és sokaké őutána, sokak – ha ugyan nem mindenki – számára pedig előbb vagy utóbb kísértés…

Márta nagysága (szemben Káinnal) abban áll, hogy képes erről a drámáról közvetlenül Jézussal beszélni. Ez az első lépés ahhoz, hogy a kapcsolat evangéliumi legyen.

Minden testvéri kapcsolatnak (testvérek között, törzsek, etnikumok között, népek, nemzetek között…) szüksége van arra, hogy átjárja az evangélium (evangelizált legyen), egyébként csak a másiktól való félelem élteti.

Evangéliumtól átjárt, vagyis ahhoz a lényegihez visszavezetett legyen, amit Mária választott.

Mit választott Mária?

Mária egyszerűen azt választotta, hogy hisz, éppen úgy, ahogyan Ábrahám az olvasmányban: hinni, hogy amikor Isten érkezik, nem azért jön, hogy elvegye az életet, hanem azért, hogy életet adjon, és hinni, hogy ez az élet elég mindenkinek.

Az az élet, amelyet Isten ajándékoz, elég mindenkinek, éppen azért, mert legyőzte a halált, és ezért nem lehet elvenni már.

Mária ezt az életet választotta, és annak szabadságát éli, aki biztos abban, hogy az Úr törődik életünkkel. Tehát nem kell valamit megtennünk Neki, hanem elég leülni és befogadni őt.

Ez a magatartás a meghallgatásból születik, abból, hogy ülve maradunk a Mester lábainál. És ez a magatartás megszabadít a csupán jogokra és kötelességekre, a mi az igazságos, mi illet engem kérdésekre, összehasonlítgatásra és szembeállításra alapozott testvéri működésmódtól.

És mivel ez a lényegi nem veszíthető el, Máriának nem kell megszereznie és nem fél, hogy elveszíti.

Ezért Jn 12-ben Mária olyan gesztussal él, amelyben félelem nélkül mindent elveszít, amelyben pazarol, amelyben két kézzel meríti az életet és odaajándékozza. Olyan gesztus, mely a halálfélelemtől való teljes szabadságot mondja el.

Az igazi szeretet gesztusa csak ott lehetséges, ahol legyőzik a halálfélelmet.

Mit kér hát Jézus Mártától? Nem azt, hogy hagyja abba a házimunkát, sem azt, hogy ne zavarja őt a sok tennivaló. Nem kéri, hogy panasz nélkül végezze, nem kéri, hogy áldozza fel magát mindenkiért.

Azt mondja, hogy ha hallgatja, akkor ő, Jézus életté formálja halálát, ahogyan húgával, Máriával tette, és ahogyan fivérével, Lázárral fogja tenni.

És ez az egyetlen út ahhoz, hogy ismét rátaláljon testvéreire.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

A ferences források letölthetők innen:

http://www.forrasok.ferences.eu/?_ga=2.266184648.674023910.1657353978-1720743106.1652430768

Ferences források:

Assisi Szent Ferenc művei

Celanoi Tamás életrajzai Szent Ferencről

Szent Klára művei és életének forrásai

A három társ legendája

Assisi Szent Ferenc Perugiai Legendája

Assisi Szent Ferenc virágos kertje: Fioretti

Boldogságos Ferenc Atyánk megtalált életrajza

Szent Bonaventura: Legenda Major