Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Szent Ferenc Rend Királynője

Zatykó László cikke az Országút c. portálon a Pasaréti Madonnáról, Radnótiról, valamint más dolgokról.

https://orszagut.com/szepirodalom/madonna-sajtosdoboz-ruhaban-2857?fbclid=IwAR2eoP7rzo48gg31j0gguCMnm0IYRSw-aZovrOpQmgWcuxKBfvInKZDVp4U

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ahhoz, hogy a Szentháromság misztériumához közeledjünk, a liturgia János evangéliumának egy olyan szakaszát (Jn 16,12–15) kínálja segítségül, amelyben Jézus alapvetően a Szentlélekről beszél.

A Szentlélekről szólva azonban Jézus bepillantást enged a Szentháromságon belül élő kapcsolatokba. Tehát nemcsak a Lélekről szól, hanem önmagáról és az Atyáról is mond valamit.

E tekintetben az első, amit megtudunk, hogy a Lélek nem önmagától szól, hanem elmondja mindazt, amit hallott (Jn 16,13). Ez fontos utalás.

A szentháromságos kapcsolatokon belül így zajlik az élet: a Szentháromság személyei nem egyedülálló individuumok, akik mind önmaguk volnának saját horizontjuknak a középpontja. Ezért senki nem önmagáról és önmagától beszél, nem arról szól egyikük sem, amit maga elhatároz, gondol vagy akar.

Ellenkezőleg, mindegyikük azt osztja meg, azt ajándékozza, amit maga is kapott.

Nagyon szépnek kell lennie az ilyen életnek, amikor valaki képes arra, hogy ne önmagát adja elő, hanem valaki másról szóljon, hogy azt monda, amit a másik gondol, mond, akar, amire a másik vágyik, amit a másik megvalósít.

Ez a Szentháromság élete: olyan élet, amelyben senkinek sincs szüksége arra, hogy a maga érdekét érvényesítse, mert a másik cselekszik értem, hogy óvja és szavatolja létemet.

A második momentum az „enyém” birtokos névmásban fedezhető fel, amely többször is visszatér ebben a néhány versben.

Ez is érdekes utalás, mert úgy tűnik, Jézus azt mondja, hogy a Szentháromságon belül senki nem birtokol semmit végérvényesen. Nincs semmi, ami döntően az „enyém” vagy a „tiéd” volna.

Így Jézus azt mondja, hogy ami az Atyáé, az a Fiúé is, és ami a Fiúé, abból „vett” a Lélek, hogy mindenkié, a tanítványoké legyen.

János evangéliumában ez az elgondolás többször is megjelenik.

Például, amikor „Jézus így felelt: »Tanításom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem.«” (Jn 7,16); vagy később, amikor azt mondja, hogy „a szavak, amelyeket hallotok, nem az enyémek, hanem az Atyáéi, aki küldött engem” (Jn 14,24).

Gyakran megtaláljuk tehát ezt a kölcsönös egymáshoz tartozást, ezt a felcserélést, ami miatt mindig nehéz meghatározni, hogy mi az egyiké és mi a másiké.

Vagy helyesebben, Jézus szavaiból egyre világosabban tárul fel, hogy az Atya és a Fiú egyetlen életen, az embernek szóló üdvösség egyetlen tervén osztoznak.

Ezért juthat el egészen odáig Jézus, hogy azt mondja, aki őt látta, valójában az Atyát látta (Jn 14,9).

Mindez egyszerűen azt jelenti, hogy a Szentháromságon belüli élet lényegében nem más, mint a szeretet megélése.

A szeretetben pedig nincs olyan személyes tulajdon, amelyből a másik ki lenne zárva, nincs magántulajdon, ami az egyiket a másiknál gazdagabbá tenné. Különben nem volna szeretet.

Nem csak, hogy minden mindenkihez tartozik, de mindannyian egészen a másikhoz tartoznak és a másikból élnek.

A jó hír az, hogy ez az életstílus nem csak a Szentháromság belső élete: a Lélek ugyanilyen, szeretetben és kölcsönös ajándékozásban élt élet alapjaként akar bennünk élni, amelyben nincs szükség arra, hogy valamit birtokoljunk, mert mindnyájan egyenlően és végtelenül gazdagok vagyunk a másik ajándékozása által, abban, amit kapunk és abban, amit adunk.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Június 4-én Erdő Péter bíboros úr pappá szentelte Balázs Jeromos testvért, továbbá diakónussá szentelte Juhos Benjamin és Radványi Atanáz testvéreket!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, amelyet most, a húsvéti időt lezáró Pünkösd ünnepén olvasunk (Jn 14,15–16.23b–26), bepillantást enged az egyház életének néhány értékes részletébe, miután a feltámadt Úr felmegy a mennybe és visszatér az Atyához.

Az evangéliumi szakasz néhány elemét emeljük ki.

Az első elemet a 26. versben találjuk, ahol Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy a Lélek majd megtanítja őket mindenre, és emlékezteti őket mindarra, amit Ő mondott nekik.

A Szentlélek tehát tanító, de úgy tűnik, Jézus azt mondja, hogy nem olyan tanító, mint a többi.

Milyen értelemben?

Elsősorban olyan tanító, aki mindig velünk marad (Jn 14,16).

Bármely más tanító, miután mindent megtanított tanítványának, amit tud, útjára engedi őt. A Szentlélek esetében azonban nem így van.

A Szentlélek mindig marad, mivel jellemzője, hogy olyan kapcsolatra tanít, melynek Ő maga a lehetősége és garanciája.

Nem bizonyos dolgokat kell megtanítania nekünk, hanem meg kell tanítania minket élni, az Atya és a Fiú jelenlétének kell lennie bennünk.

A Szentlélek marad, mert ez a maradás az a mód, ahogyan szeret bennünket.

Valóban, Jézus azzal folytatja, hogy aki befogadja a Szószólót, aki örökre velünk marad, az a Lélek és az Atya lakhelyévé válik (Jn 14,23).

A Lélek feladata tehát az, hogy képessé tegyen minket arra, hogy Isten lakhelyévé váljunk.

Önmagunktól nem tudjuk megtenni, nem a mi képességeinken és erőnkön múlik.

Minél inkább teret engedünk önmagunkban a Lélek működésének, annál inkább szállást vesz bennünk Isten, megszentel bennünket, vagyis önmagához hasonlóvá alakít.

A Lélek egyéb okból is különbözik minden más tanítótól.

Miközben minden tanító ismereteket, eszméket tanít, a Lélek másfajta műveletet hajt végre.

Tanít, de oly módon, hogy amit már tudunk, sajátunkká legyen, életté, bensővé váljon számunkra.

Mert nem elég tudni, hogy Jézus meghalt; hinni kell, hogy Jézus értem halt meg.

Nem elég tudni, hogy Isten szeretet; hinni kell, hogy Isten pontosan úgy szeret engem, ahogy vagyok.

Ez a Lélek műve, aki nem kívülről tanít, hanem belülről fakadóan győz meg minket, a Szót tapasztalattá alakítja.

Ez is olyan művelet, amelyet nem tudunk egyedül véghezvinni.

Érdekes azután az a tény is, hogy Jézus azt mondja, hogy a Lélek emlékezteti az embert valamire, amit az ember már tud.

Az ember már tudja, hogy mi az a jó és szép élet, amelyre teremtetett: a bűn azonban elfeledtette ezt vele és arra késztette, hogy más tanítókra hallgasson, más utakat kövessen, amelyek a halál útjainak bizonyultak.

Az Atya által nekünk adott Léleknek a feladata, hogy mindig emlékeztessen minket, hogy milyen reményre kaptunk meghívást, azért, hogy feledékenységből nehogy ne éljük meg a meghívásunkban rejlő szépséget.

Végül fontos azt hangsúlyozni, hogy Jézus könyörög értünk az Atyához, hogy az Atya elküldje nekünk a Lelket (Jn 14,16).

A Szentlélek jelenléte bennünk mélyen kötődik Krisztus imádságának, mély vágyának misztériumához, ahhoz a jóhoz, amit nekünk szán.

Olyasmi ez, ami a mi imádságunkhoz, őfelé való megnyílásunkhoz is kötődik.

Egy keresztény élete olyan élet, mely szüntelenül kéri a Lelket; azoknak az élete ez, akik felfedezték, hogy életük értelmét és teljességét csak a Lélek adhatja meg.

Ezért a Lelket kérni a legmagasabb rendű imádság, a Lélek pedig az a „jó dolog”, amit az Atya ad azoknak, akik kérik őt (vö. Lk 11,13).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/romaban-vehette-at-magyar-allami-kitunteteset-harsanyi-otto-pal-ferences-szerzetes

Interjú a Vatikáni Rádióban:

https://www.vaticannews.va/hu/podcast/a-vatican-news-magyar-musora/2022/05/a-vatikani-radio-magyar-m-sora-20-05-2022.html?_ga=2.107137988.752798216.1654157158-781563889.1626699397

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma az Úr mennybemenetelét ünnepeljük, és Lukács evangéliumának utolsó verseit olvassuk (Lk 24,46–53).

Számos jellegzetes eleme van a szakasznak, melyekből néhányat most kiemelünk.

Mindenekelőtt a szakasz két részre tagolódik: az első rész (46–49. versek) az apostoloknak szóló egyik megjelenés zárlatát beszéli el, azt, amikor a feltámadt Úr eljön a vacsora termébe, miután az emmauszi tanítványok visszatértek és beszámolnak Vele való találkozásukról, melyben útjuk során volt részük (Lk 24,33).

A továbbiakban (47–50. versek) Jézus kivezeti övéit Betánia felé, és ott felmegy az Atyához.

Lukács evangéliumában, amikor Jézus megjelenik, a tanítványok értelme mindig megnyílik az Írások megértésére. Nem magyarázza feltámadását, nem mond semmit arról, ami vele történt, kivéve, ami Isten tervére vonatkozik, mert – mint mondja – ez a terv beteljesedett.

Így tesz az angyal is Húsvét reggelén az asszonyokkal (Lk 24,7).

Jézus az Atyának engedelmeskedve beteljesíti az üdvtörténetet, melyet Isten évszázadokon át ígért Izrael népének.

Miféle terv? Milyen ígéret?

Az ígéret az új szövetség ígérete volt, amit a próféták az egyetlen lehetőségnek láttak arra, hogy az Isten és népe közötti kapcsolat valódivá és megvalósíthatóvá váljon.

Ez többé már nem egy törvény megtartásához kötődött, hanem az élet olyan újdonságához, amit Isten ajándékozott. Ez volt az a szövetség, amelyről Jeremiás beszélt (Jer 31,31–34), amely a szívekbe van írva.

Nos, Jézus azt mondja, hogy szenvedésének köszönhetően ez a szövetség beteljesedett. Az evangéliumi szakaszban, amely Jézus tanítványaival elköltött utolsó vacsoráját beszéli el, egyedül Lukács használja „az új szövetség az én véremben” (Lk 22,20) kifejezést, mert az új szövetség az ő vére, az ő élete, mely kiáradt ránk, értünk és bennünk odaadatott.

Ha mindez igaz, akkor most Jézus visszatérhet az Atyához. Nemcsak azért, mert beteljesítette küldetését az emberek között, hanem azért is, mert miután eltávozik, tanítványai életében itt marad ebben a világban. Most az Ország logikája övéi kezébe, övéi új szívébe adatik, a szövetség az egyház életének követelményévé és értelmévé válik.

Jeremiás fentebb idézett szakasza így folytatódik: „Nem kell többé így tanítani egymást: »Ismerjétek meg az Urat!«, mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig” (Jer 31,34). A törvény bensővé válása beteljesedett, és mindenki saját testében hordozza az Urat. Jézus most már visszatérhet oda, ahonnan jött.

Egy másik mozzanat, amely a mai szakaszt ehhez a beteljesedésről szóló diskurzushoz köti, a megbocsátásra vonatkozik.

Térjünk vissza ismét Jer 31,34-hez. Miért fognak mindnyájan ismerni? „Mert megbocsátom bűnüket, és vétkükre nem emlékezem többé.”

Az új szövetség Jézus vérében szorosan kötődik ahhoz a megbocsátáshoz, amit Isten gyakorol övéi irányában. Azt mondhatjuk, hogy az új szövetség az embernek adott lehetőség, hogy engedje, hogy végtelen megbocsátásban legyen része.

Mit kell tehát a tanítványoknak Jeruzsálemből indulva hirdetniük?

Alapvetően „a megtérést és a bűnök bocsánatát” (Lk 24,47).

Nem azért, mert tanulták vagy valahonnan hallották, hanem azért, mert annak tanúi (Lk 24,48), vagyis átélték és elsőként megtapasztalták. Elsőként árulásaikban, megfutamodásaikban megbocsátást nyerve szeretettek voltak.

Nem önmaguktól, saját erejükből teszik majd ezt, hanem a magasságból eredő erőbe öltöznek majd (Lk 24,49) a Lélek által, aki emlékeztetni fogja őket mindarra, amit életükért Isten tett.

Szép tehát, hogy mindezek után Jézus felmegy a mennybe, miközben megáldja őket (Lk 24,50), mert az áldás nem más, mint az Úrnak ez az új jelenléte övéi között. Van egy elszakadás (Lk 24,53), ami azonban nem hiány, mert valójában Jézus nem távozhat el abszolút értelemben. Elmegy és marad, bensőleg és mélyen az egyház életéhez kötve, a világ szívében.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.