Nem régen jelent meg Baranyi Béla szerkesztésében a Jöjjetek és lássátok! A budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a képek tükrében c. könyv  az Új Ember kiadványok sorozatban. A fényképeket Merényi Zita, Lambert Attila, Fábián Attila és Baranyi Béla készítették. A kiadvány 148 oldalon mutatja be a kongresszus legfontosabb eseményeit kevés szöveggel, de rengeteg képpel. Az ajánlót Erdő Péter bíboros úr írta a könyvhöz Avilai Nagy Szent Teréz ünnepén. Ajánlom olvasásra. Kamill testvér

1 korsó olaj

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai szakasz (Lk 16,1–13) közvetlenül követi és példázatos stílusával folytatja Lukács evangéliumának az irgalmasság múlt vasárnap hallott példabeszédeit is tartalmazó 15. fejezetét.

A mai részlet meglehetősen különös: Jézus egy intézőről beszél, aki tisztességtelen módon látja el feladatait; munkaadója ezt észreveszi, és a példázat nagyobb része azokról a fortélyokról szól, amelyeket az intéző kifundál, hogy ebből a kellemetlen helyzetből szabaduljon. És végül a gazda dicséri őt találékonyságáért.

A múlt vasárnapi példabeszédekkel összevetve látszólag úgy tűnik, hogy Jézus egészen más tárgyra tért. Azonban lehet, hogy mégsem.

Van néhány közös mozzanat, amelyeket próbáljunk meg észrevenni.

Az első a nehézség mozzanata: múlt vasárnap volt egy fiú, aki nehéz helyzetbe került, mert elhagyta otthonát, ma van egy intéző, akit mesterkedései közben rajtakaptak.

Mindkettő olyan bajban találja magát, amit voltaképpen kicsit magának keresett.

A nehézség mindkét esetben saját, emberi erőből megoldhatatlan, amint azt jól kifejezik az intéző szavai: „Mitévő legyek most, hogy uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek.” (Lk 16,3)

A mélyponton mindkettő összeszedi magát, hogy eldöntse, mit kell tennie.

Végül pedig egyik sem kíván mást, mint egy otthont, egy helyet, ahová visszatérhetnek miután megtapasztalták saját határukat, saját hibájukat, képtelenségüket arra, hogy elegek legyenek önmaguknak.

Tehát a mai példabeszédből ugyanazt az üzenetet sejtjük, mint a múlt hetiből.

Először is azt, hogy mindnyájan nélkülözők vagyunk: születésünktől fogva van egy adósságunk egyszerűen azért, mert az életet ajándékba kaptuk, ez az adósság pedig életünk során egyre növekszik.

Közülünk senki sehogyan nem tudja leróni ezt az adósságot: ez lehetetlen.

A példabeszédből az is következik, hogy ez nem nagy gond: a gazda nem támad haragosan az intézőre, nem számít arra, hogy azonnal megfizeti az adósságot. Sőt, időt ad neki, hogy valamiképpen rendezni tudja a dolgokat.

Ami fontos, az, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy ne maradjunk adósságunkba, félelmünkbe zárva: elmondhatjuk, hogy van út, de csak egyetlen út van, és ez az, hogy felismerjük, mi az igazi gazdagság, az igazi javunk.

Az intéző rájön, hogy az igazi gazdagság a barátság, a testvéri kapcsolat, és mindent megtesz, hogy ezt megszerezze.

Ezt úgy teszi meg, hogy felhagy azzal, hogy másokat használjon saját meggazdagodására, ehelyett az anyagi javakat kezdi arra használni, hogy barátságra leljen. Vagyis felhagy azzal, hogy a gazdagságban keressen otthont, és kezd a testvérek között otthonra lelni. Éppúgy, mint a múlt vasárnapi példabeszédben a fiatalabb fiú, aki felhagy azzal, hogy önmagában és saját szeszélyeiben keressen otthont, és így újra rátalál atyja házára.

Jézus, amikor befejezi a példabeszédet, hozzáfűz egy nagyon komoly intést a gazdagságot illetően (Lk 16,9–13), mert jól tudja, hogy a javak utáni fékezhetetlen sóvárgás elhomályosíthatja az ember látását és elhitetheti vele, hogy ezek a javak elegendőek az életéhez, az öröméhez.

Ez így van a történelem kezdetétől: a bűnös hajlam, amelyet Isten Káin szívében kuporogni lát (Ter 4,7), nem más, mint az a kielégíthetetlen sóvárgás, aminek a csillapításáért bármit megtenne az ember.

Valójában Jézus kijelenti, hogy az anyagi javak, még ha sok van is belőlük, kevesek, és tisztességtelenek (Lk 16,11–12): kevesek, mert nem elegendőek ahhoz, hogy életet adjanak; tisztességtelenek, mert életet ígérnek, még ha képtelenek is betartani az ígéretet.

Mégis, aki ebben a kevés és tisztességtelen dologban hűséges lesz, használja anélkül, hogy úgy vélné, ez minden, és úgy él, mint azok a nélkülözők, akik megosztják másokkal, amijük van, akkor végül ebben az osztozásban megtalálja az igazi gazdagságot.

Olyan gazdagságot, amely képes elcsitítani a sóvárgást, és segít olyan otthonra találni, ahol végre élhet.

+ Pierbattista

Forgdította: dr. Sz.Gy.

Kedves Testvérek!

A mindennapok forgatagában a léleknek szüksége van a csendre, Istent másképp nem hallhatjuk
meg. Erre kiváló alkalmat kínálnak lelkigyakorlataink. A jelentkezéseket e-mailben és telefonon is
fogadjuk az info@szentkut.hu -n és a 0632/471559-as telefonszámon.

·         Ferences lelkiség lelkigyakorlat Takács Klarissza nővér vezetésével
o   2022.11.10-13
·         Márton napi jótékonysági vacsora
o   2022.11.12
·         Adventi lelkigyakorlat Julián atyával
o   2022.12.09-11
·         Karácsony Szentkúton
o   2022.12.23-27
·         Szilveszter Szentkúton
o   2022.12.31

Forrás: https://kaposvar.egyhazmegye.hu/index.php/hirek/item/1005-eletbevago-kerdesek-eletre-valo-valaszok-orszagos-eletvedo-napot-szerveznek-kaposvaron

Regisztráció: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSfvxe_uxRqWcwVn90bzhhrSkdw747ibCIOgBO78ODEqp0hPGA/viewform

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A drachma

A mai evangéliumi szakaszt (Lk 15,1–32) értelmezhetjük az első vers fényében: „A vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák.”

A szakasz tehát azzal a képpel indul, amelyben azt látjuk, hogy ahol Jézus van, ott vannak vámosok és bűnösök is, akik azért közelednek hozzá, hogy hallgathassák.

A versen belül egy névmásnál időzünk el, amely azon személyek csoportjára vonatkozik, akiket az evangélista „vámosoknak és bűnösöknek” nevez, amikor azt mondja, hogy ők mindnyájan Jézushoz közeledtek: „mindnyájan”.

Azt mondhatjuk, hogy éppen ez a „mindnyájan” botránkoztatja meg személyek egy másik jelenlevő csoportját, melyet farizeusok és írástudók alkotnak: ami megbotránkoztatja őket, az pontosan ez, vagyis az, hogy Jézus fogadja a bűnösöket is, tehát az, hogy Jézus mindenkit elfogad.

A Jézus által elmondott három példabeszéd többek között e mennyiségjelzők körül forog.

Az elsőben egy emberrel találkozunk, akinek száz báránya van, és abból egyet elveszít. Ezért otthagy kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egyetlenegy elveszettet. Megtalálja, hazaviszi, visszavezeti a többihez; úgy tűnik, hogy nem nyugszik, amíg újra nincs meg mind.

A másik egy asszonyról szól, akinek tíz drachmája van, elveszt belőle egyet. Ő is keres, és nem nyugszik, amíg újra nincs tíz, amíg nincs meg újra mind.

A harmadikban van egy apa. Ennek az apának két fia van, egyikük messzire megy. Majd miután sok rossz fát tett a tűzre, hazatér. Ekkor a másik vonul el, nem akar otthon maradni most hazatért fivérével. Ennek a két fiúnak az apja nem lel nyugalmat, amíg mindkét fiú újra vele nem lesz.

Ezzel az értelmezési kulccsal tehát világossá válik, hogy a probléma épp itt van, ebben a mindegyikben.

Egyrészről ott van Isten, aki szívében hordja a mindenkinek szánt üdvösség utáni vágyat.

Lukács evangéliuma első lapjaitól kezdve hallottuk újra meg újra: amikor Jézust néhány nappal születése után szülei bemutatják a templomban, egy Szentlélekkel eltelt idős ember látja őt és felismeri benne azt az ajándékot, amit Isten ad az emberiségnek minden nemzet üdvösségére (Lk 2,31).

Másrészt ott van az ember két, csak látszólag ellentétes hajlam között: van az elveszett ember, mint a kisebb fiú és van a méltatlankodó ember, aki elutasítja, hogy elveszettként tekintsenek rá. Ők azok, akik úgy vélik, hogy méltók az üdvösségre, mint a farizeusok, akikkel az 1. versben találkozunk.

Mindkettő téved, hibás a látásuk, téves a nézőpontjuk.

Az előbbiek azt hiszik, hogy nincs többé joguk, hogy hazatérjenek; az utóbbiak úgy vélik, csak nekik van joguk ehhez. Mindkettő téved, mert egyiküknek sincs joga rá, hanem ez az otthonlét mindenki számára kegyelem és élet.

Az Isten üdvössége utáni vágy tehát olyan úton valósulhat meg, amely során az ember visszatér egy testvéri élethez, amiből senki sincs kizárva, olyan úton valósulhat meg, amely során az ember lemond arról, hogy ő határozza meg, ki üdvözül és ki nem.

Jézus ezért megszüntet minden kategóriát: számára nincsenek farizeusok, vámosok, bűnösök, mindnyájan egyaránt elveszett és megtalált fiak, akik arra kaptak meghívást, hogy testvérek legyenek, hogy együtt alkossák azt az új családot, amelyben mindenkinek helye van.

Jeruzsálem felé tartó útján ma Jézus még egy lépést tesz, ismét megvilágítja útja értelmét: Jeruzsálemben Jézus odaadja életét mindenkiért, hogy az elveszett és megosztott emberiség újra egy legyen egyetlen, megosztottságok, osztályozások és megkülönböztetések nélküli családban.

Azonban ennek a megbotránkoztató újdonságnak az elfogadása a szoros kapu, amelyen át be lehet lépni a házba: amint az elmúlt vasárnapokon láttuk (vö. C év 21. vasárnap), nem az marad kívül, aki hibázott, hanem az, aki úgy gondolja, hogy előbbre való másoknál, hogy többet érdemel, aki féltékeny arra a testvérre, akit az Atya ingyenesen és örvendezve fogadott haza.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

Tájékoztatjuk azokat az egykori tanítványokat, barátokat, akik személyesen nem tudnak részt venni a szertartáson, hogy József atya temetése élőben is közvetítve lesz a ferencesek YouTube-csatornáján:

https://www.youtube.com/channel/UC4kcszDESGY4kN6M6hV3afA

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,25–32) kivezet minket a vendéglátó farizeus házából (Lk 14,1.12), és ismét útnak indít.

Az úton lét témája, mint már többször említettük, fontos és mindig szem előtt kell tartani, mert Jézus ezen útjának pontos célja van: Jeruzsálem.

Az út célja ma is értékes értelmezési kulcsokkal szolgálhat számunkra.

A mai szakaszban háromszor ismétlődnek olyan szavak, melyek a célról, a beteljesedésről szólnak (Lk 14,28.29): Jézus megállt, az őt követő sokasághoz fordult, és utal arra, hogy komolyan kell venniük ezt a követést, hogy az tökéletesedhessen, hogy teljessé válhasson.

Nos, ezek a beteljesedésre vonatkozó szavak nagyon fontosak és gyakoriak Lukács evangéliumában.

Megjelennek Jézus nyilvános működésének kezdetén, amikor a názáreti zsinagógában Jézus felkel, olvas néhány verset Izajás prófétától, és kijelenti, hogy ott, abban a pillanatban beteljesedett az üdvösségnek ez az Igéje (Lk 4,21).

Visszatérnek egy stratégiai szempontból fontos helyen, az evangélium közepén, amikor kezdetét veszi Jézus Jeruzsálem felé tartó útja: „amikor beteljesedésükhöz közeledtek felemeltetésének napjai, elhatározta, hogy útra kel Jeruzsálem felé” (Lk 9,51).

És végül visszatérnek a szenvedést megelőzően, az utolsó vacsora alkalmával ötször (Lk 21,22.24; 22,16.37.38), majd a feltámadást követően, amikor a Feltámadott magyarázza övéinek, hogy valóban meg kellett történnie mindannak, amit megjövendölt, hogy beteljesülhessen az Atyától ajándékozott üdvösség (Lk 24,44).

Jézus úton van élete beteljesedése felé és figyelmezteti tanítványait az ő életük beteljesedésére. Jézus életének beteljesedése dicsőséges, feltámadt teste: de ez a mi célunk is, nincs más célunk, ez az a cél, ami felé törekszünk.

Mivel épp az ő életének beteljesedése teszi lehetővé a mi életünk beteljesedését, ami nem más, mint az ő élete beteljesedésének elfogadása és részesedés abban.

Azok a figyelmezetések, amelyeket a mai evangéliumban ad az Úr, annak az útját, módját jelzik, ahogyan ebbe a beteljesedésbe beléphetünk.

Úgy tűnik, hogy mind egy irányba tartanak, a felé a szabadság felé, ami egy új életstílust, a szeretet új mértékét teszi lehetővé.

Azt a szabadságot, amiről Jézus beszél, három lényeges területen kell keresni: szabadság a családi kötelékektől, önmaguktól és az anyagi javaktól.

Mindenekelőtt szabadság a családi kötelékektől, amelyekkel kapcsolatban Jézus nagyon erőteljes kifejezéseket használ, amikor azt mondja, hogy gyűlölni kell apjukat, anyjukat, feleségüket, fivéreiket és nővéreiket (Lk 14,26). Ezeknek a súlyos kijelentéseknek kettős jelentése van.

Az első, hogy az új élet nem a családból ered, hanem kegyelemből fakad: mindnyájan meghívottak vagyunk egy halálra, átmenetre, elszakadásra mindattól, amit a vér által örököltünk, amit az esendőség, a bűn jellemez, azért, hogy új életre keljünk, ami Isten élete bennünk. Csak ez az élet juthat el a tökéletes beteljesedésre.

A második, hogy ezeknek a kötelékeknek megvan az a kockázata, hogy olyan védett hellyé válnak, amelyekből biztonságot és életet nyerünk, így a múlthoz, a régihez horgonyoznak bennünket és megakadályoznak abban, hogy merjünk egészen az Úrban bízni.

Ez az, amit gyűlölni kell, vagyis el kell utasítani, felismerve, hogy ez olyan út, ami a halálba vezet.

Ám ez nem elég: ugyanabban a versben Jézus azt mondja, hogy önmagunkat is gyűlölnünk kell éppen úgy, ahogyan családunkat. E mögött ugyanazt a logikát látjuk, mely által abban a pillanatban, amikor önmagunkban és saját erőnkben keressük az életet és a biztonságot, végül a halál egyik útján találjuk magunkat.

Paradox módon csak a kereszt útja az élet útja: olyan út, amelyen megnyitjuk magunkat önmagunk teljes odaajándékozására anélkül, hogy saját érdekeinkre, saját sikerünkre gondolnánk.

Végül ott a meghívás az anyagi javaktól, az emberi, e világi biztonságtól való szabadságra. Ezt két példázaton keresztül látjuk, a torony és a háborúra készülő király példázatán keresztül (Lk 14,28–33). Két olyan példázat, melyek egy paradoxonra alapozottak, miszerint nem az valósítja meg művét, akinek több eszköze van, hanem éppen ellenkezőleg, az, akinek semmije nincs.

A követés ezt jelenti: elhagyni mindent, ami nem ad életet, legfeljebb annak látszatát, azért, hogy bennünk legyen Isten élete, és úgy szeressünk, ahogyan Ő.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.