Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

További részletek a honlapon: http://www.hazassaghete.hu

A világválság előtt Kalmár Özséb atya nagyobbíttatta az iskolát, felújíttatta a templomot. Jelentős adósság maradt utána.¹ A városban élő magyarok is alig kaptak munkát, így kénytelenek voltak vidékre, farmerokhoz elszegődni munkára. Az adósság és kamatai nemhogy apadtak, de még növekedtek is.

https://mandadb.hu/dokumentum/965634/new_brunswick_szent_laszlo.pdf

Az 1938-as esztendő nagy jelentőségű volt a magyar egyház életében, hiszen Budapesten rendezték meg az Eucharisztikus Világkongresszust. Haza nem tudott jönni, bár buzdított mindenkit a hazalátogatásra. Májusban vacsorát rendezett káplánja, Tarzíciusz tiszteletére, s itt búcsúztatta el a Magyarországra induló híveit, akiket Takács József egyháztanácsos vezetett. Az otthon maradottaknak megszervezte a párhuzamos ünnepet. Meghívót küldött minden magyar plébániára, a helybeli lapokban meghirdette az ünnepet, a templomi értesítőben így toborozta híveit: „Mindenki, akiben csak szikrája pislog a magyar tűznek, vérnek, velünk lesz a riverside-i parkban. Kilenc órakor ünnepélyesen indul el az autósor, meg kell mutatni az idejövő híveknek, hogy milyen nagy, élő hit hatja át a brunswick-i magyar katolikusokat.” Pápai színekkel díszítette fel az autókat. Egész Brunswick láthatta a magyar ünneplést, ugyanis megnyerte a helyi hatóságot arra, hogy a városban kerülő utakat tehessenek. A hídon mentek át a Raritan folyó másik partján fekvő parkba. Itt Szaléz atya hatalmas oltárt állított föl. Az autók ezrei hozták az ünneplésre jövő nyolcezer magyart. Az óriási park kicsinek bizonyult.

Szaléz atya a jubileumi évkönyvében maga is említette: a New Jersey-i magyarságnak ilyen eredményes és nagyszabású ünnepe még nem volt. Gondoskodott megfelelő mennyiségű ételről, italról, s a kapott százalékból 1.800 dollár tiszta jövedelme volt az egyházközségnek, ami a depresszió idején rendkívüli eredmény volt.

Szeptember 24-én az egyházközség rendezvényt tartott, melyen Szaléz megtartotta „székfoglaló” beszédét.

1. Ebben bizalmat kért az egyházközség tagjaitól mind önmaga, mind az egész közösség számára,

2. mindannyian akarjunk Jézus misztikus teste, élő teste lenni,

3. legyünk sokan a litániákon: fiatalok és idősek, fiúk és férfiak is,

4. az egyleteken belül ne legyen széthúzás, az egyletek ne harcoljanak egymás ellen,

5. az egyházközségnek rendezett anyagi bázisra van szüksége: november 13-21 között nagybazárt kell tartani,

6. az egyletek rendszeresen tartsanak jótékonysági előadásokat, bálokat, vacsorákat, melyeknek bevételéből lehetne csökkenteni az adósságot,

7. október hónap folyamán családlátogatások,

8. szeressük egyházközségünk minden megmozdulását,

9. komoly nevelő szellemre van szükség a Divini magistri pápai enciklika szellemében,

10. kifogások vannak az iskola ellen is: erős „Mothers Club”–ra van szükség.¹

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A szakasz (Lk 5,1–11) elején Jézust látjuk, amint két bárkához közeledik Tibériás tavánál. Az egyik bárka, amelybe Jézus beszáll, Péteré. Valamivel később, az 5. versben tudomásunkra jut, hogy ő és társai egész éjjel fáradoztak anélkül, hogy bármit is fogtak volna.

Jézus tehát közeledik és belép ennek a kis embercsoportnak az életébe, akik épp most tettek szert a megaláztatás, kudarc, bukás fájdalmas tapasztalatára.

A szakasz végén még mindig ott találjuk ezt az embercsoportot, ezúttal is üres kézzel. Viszont nem azért, mert nem fogtak semmit: ellenkezőleg, a szakasz elbeszéli, hogy közben bőséges fogásuk volt (Lk 5,6). Nem azért találjuk őket üres kézzel, mert munkájuk eredménytelen volt, hanem mert otthagytak mindent, amit fogtak.

Tehát bizonyos szempontból a kiinduló helyzethez hasonló szituációban találjuk őket, más szempontból viszont egészen más helyzetben.

Mi történt ezekkel a férfiakkal?

Úgy tűnik, hogy Péter és társai alapvető tapasztalatot szereztek a bizalomról.

Nem fogtak semmit, fáradtan és feltehetően elkeseredetten mentek el; és elfogadták, hogy újrakezdjék, újra próbálkozzanak, nem a ki tudja milyen új kedvező helyzet okán, amely garantálhatta volna erőfeszítéseik sikerét; ők egyszerűen annak a rabbinak, mesternek a szavában bíztak (Lk 5,5), aki épp ott, a közelükben tanított, aki ott, a közelükben üres bárkájukat szószékké alakította, ahonnan a sokaságot tanította.

Péter és társai megtapasztalták, hogy érdemes ebben a mesterben megbízni, aki tudja, mit beszél: az újabb halászat valóban olyan bőséges, hogy nem elég egy bárka, hogy az összes kifogott halat partra vigye (Lk 5,7).

Péter reakciója nagyon fontos. Felismeri, hogy valami rendkívüli, csodás dolog történt, ezért úgy véli, hogy valami különleges személy, egy próféta, Isten küldötte áll előtte; és éppen ezért határolódik el.

Azt teszi, amit mindenki tenne, amikor Isten közeledik hozzá: méltatlannak érzi, bűnösnek tartja magát, fél, nem tudja elképzelni, hogy Isten hozzá közeledne (Lk 5,8).

Ám épp itt történik a változás, mert ahol az ember megtapasztalja és felismeri távolságát Istentől, önnön méltatlanságát, Ő éppen ott érkezik.

Jézus megdönti az elkülönülés és távolság vallási logikáját, mely a két világot, a szentet és a profánt távol akarja tartani egymástól. Ő éppen azért jött, hogy ezt a távolságot megszüntesse, ezért nemcsak hogy nem távolodik el a bűnös Pétertől, hanem éppen azért, mert Péter bűnös, közeledik hozzá.

Péter pedig bízik ebben a szóba, ahogyan korábban bízott abban, amelyik küldte, hogy kezdje újra a halászás fáradtságos munkáját. Tudja, hogy ez a bizalom egy életre, egy teljes életre szól.

Aki életében átélte ezt, az mindent otthagy és az evangélium hirdetőjévé válik: valamit hirdetnie kell, valamit, amit korábban saját bőrén megtapasztalt; hirdetheti, hogy Isten elközelgett, hogy eltörölte a távolságokat, hogy azért jött, hogy minden bűnös emberrel találkozzon.

Ahogy Jézus beszállt Péter üres bárkájába, hogy mindenkinek szabadulást hirdessen, úgy Péter és társai éppen onnan indulnak, hogy megosszák az emberekkel az üdvösségnek ezt a hírét.

Mondhatjuk tehát, hogy Jézus közeledik Péterhez és társaihoz, és ez bennük átalakulást eredményez: sikertelen, bukott emberekből szabad emberekké lettek.

Olyan személyekből, akik nap mint nap megtapasztalják, hogy az élethez nem elég az emberi erőfeszítés, olyan személyekké, akik az igazi élettel találkoztak, ezért képesek mindent otthagyni, hogy az Úrral legyenek.

Mindkettőnek, a sikertelen embereknek és a szabad embereknek is üres a keze. Ám az utóbbiaknak azért, mert felhagytak azzal, hogy a haszon és a birtoklás logikáját kövessék, azért, hogy az ingyenesség és ajándék új nézőpontjába helyezkedjenek.

Azt is mondhatjuk, hogy bár nem tudjuk, miért, de úgy tűnik, az Úr megismerésére a legalkalmasabb pillanat a kudarc, a fáradozás, a megaláztatás pillanata: ott, ahol ellenállásunk, gőgünk megtörik, az Úr ott tud hozzánk közeledni és elmondani nekünk, hogy ez a közelsége ingyenes ajándék, amely ott jut el hozzánk, ahol irgalomban részesíthet bennünket.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Szent II. János Pál pápa 1997. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén megalapította a megszentelt élet világnapját. Tekintsünk vissza arra a történetre, amikor az első testvérek csatlakoztak a rendalapító Assisi Szent Ferenchez.

„Mostantól veled akarunk lenni, és azt akarjuk csinálni, amit te csinálsz” – Két testvér, aki Boldog Ferencet elsőként követte