Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A szakasz (Lk 5,1–11) elején Jézust látjuk, amint két bárkához közeledik Tibériás tavánál. Az egyik bárka, amelybe Jézus beszáll, Péteré. Valamivel később, az 5. versben tudomásunkra jut, hogy ő és társai egész éjjel fáradoztak anélkül, hogy bármit is fogtak volna.

Jézus tehát közeledik és belép ennek a kis embercsoportnak az életébe, akik épp most tettek szert a megaláztatás, kudarc, bukás fájdalmas tapasztalatára.

A szakasz végén még mindig ott találjuk ezt az embercsoportot, ezúttal is üres kézzel. Viszont nem azért, mert nem fogtak semmit: ellenkezőleg, a szakasz elbeszéli, hogy közben bőséges fogásuk volt (Lk 5,6). Nem azért találjuk őket üres kézzel, mert munkájuk eredménytelen volt, hanem mert otthagytak mindent, amit fogtak.

Tehát bizonyos szempontból a kiinduló helyzethez hasonló szituációban találjuk őket, más szempontból viszont egészen más helyzetben.

Mi történt ezekkel a férfiakkal?

Úgy tűnik, hogy Péter és társai alapvető tapasztalatot szereztek a bizalomról.

Nem fogtak semmit, fáradtan és feltehetően elkeseredetten mentek el; és elfogadták, hogy újrakezdjék, újra próbálkozzanak, nem a ki tudja milyen új kedvező helyzet okán, amely garantálhatta volna erőfeszítéseik sikerét; ők egyszerűen annak a rabbinak, mesternek a szavában bíztak (Lk 5,5), aki épp ott, a közelükben tanított, aki ott, a közelükben üres bárkájukat szószékké alakította, ahonnan a sokaságot tanította.

Péter és társai megtapasztalták, hogy érdemes ebben a mesterben megbízni, aki tudja, mit beszél: az újabb halászat valóban olyan bőséges, hogy nem elég egy bárka, hogy az összes kifogott halat partra vigye (Lk 5,7).

Péter reakciója nagyon fontos. Felismeri, hogy valami rendkívüli, csodás dolog történt, ezért úgy véli, hogy valami különleges személy, egy próféta, Isten küldötte áll előtte; és éppen ezért határolódik el.

Azt teszi, amit mindenki tenne, amikor Isten közeledik hozzá: méltatlannak érzi, bűnösnek tartja magát, fél, nem tudja elképzelni, hogy Isten hozzá közeledne (Lk 5,8).

Ám épp itt történik a változás, mert ahol az ember megtapasztalja és felismeri távolságát Istentől, önnön méltatlanságát, Ő éppen ott érkezik.

Jézus megdönti az elkülönülés és távolság vallási logikáját, mely a két világot, a szentet és a profánt távol akarja tartani egymástól. Ő éppen azért jött, hogy ezt a távolságot megszüntesse, ezért nemcsak hogy nem távolodik el a bűnös Pétertől, hanem éppen azért, mert Péter bűnös, közeledik hozzá.

Péter pedig bízik ebben a szóba, ahogyan korábban bízott abban, amelyik küldte, hogy kezdje újra a halászás fáradtságos munkáját. Tudja, hogy ez a bizalom egy életre, egy teljes életre szól.

Aki életében átélte ezt, az mindent otthagy és az evangélium hirdetőjévé válik: valamit hirdetnie kell, valamit, amit korábban saját bőrén megtapasztalt; hirdetheti, hogy Isten elközelgett, hogy eltörölte a távolságokat, hogy azért jött, hogy minden bűnös emberrel találkozzon.

Ahogy Jézus beszállt Péter üres bárkájába, hogy mindenkinek szabadulást hirdessen, úgy Péter és társai éppen onnan indulnak, hogy megosszák az emberekkel az üdvösségnek ezt a hírét.

Mondhatjuk tehát, hogy Jézus közeledik Péterhez és társaihoz, és ez bennük átalakulást eredményez: sikertelen, bukott emberekből szabad emberekké lettek.

Olyan személyekből, akik nap mint nap megtapasztalják, hogy az élethez nem elég az emberi erőfeszítés, olyan személyekké, akik az igazi élettel találkoztak, ezért képesek mindent otthagyni, hogy az Úrral legyenek.

Mindkettőnek, a sikertelen embereknek és a szabad embereknek is üres a keze. Ám az utóbbiaknak azért, mert felhagytak azzal, hogy a haszon és a birtoklás logikáját kövessék, azért, hogy az ingyenesség és ajándék új nézőpontjába helyezkedjenek.

Azt is mondhatjuk, hogy bár nem tudjuk, miért, de úgy tűnik, az Úr megismerésére a legalkalmasabb pillanat a kudarc, a fáradozás, a megaláztatás pillanata: ott, ahol ellenállásunk, gőgünk megtörik, az Úr ott tud hozzánk közeledni és elmondani nekünk, hogy ez a közelsége ingyenes ajándék, amely ott jut el hozzánk, ahol irgalomban részesíthet bennünket.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Szent II. János Pál pápa 1997. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén megalapította a megszentelt élet világnapját. Tekintsünk vissza arra a történetre, amikor az első testvérek csatlakoztak a rendalapító Assisi Szent Ferenchez.

„Mostantól veled akarunk lenni, és azt akarjuk csinálni, amit te csinálsz” – Két testvér, aki Boldog Ferencet elsőként követte

https://www.magyarkurir.hu/hirek/barna-gabor-neprajztudos-es-varnai-jakab-ofm-kapta-2021-evi-fraknoi-vilmos-dijat

1938. szeptemberétől plébános is, bár ezt a feladatkört sem szerette volna. A provinciális ígéretének megfelelően arra számított, hogy szeptembertől hazamehet, hiszen csak egy missziós körutat vállalt el. Másik ok pedig az, hogy nem igazán szeretett világi és jogi ügyek intézésével foglalkozni. Igazán a tanítást, a lelkigyakorlatokat, a növendékek nevelését szerette, azonban mégis elvállalta a plébánia vezetését. Azonban még nem tudott angolul. A lelkigyakorlatok között buszon utazva folyamatosan tanult, el is beszélgetett az emberekkel angolul, de prédikációt, lelkigyakorlatot nem tartott. Fájlalta azt, hogy e hiányossága miatt nem tud szólni a harmadik generációs magyarokhoz, fiatalokhoz. Medveczky Medárdtól azt kérte, hogy kaphasson egy angolul jól tudó pátert is.

(P. Villányi Quirin albumából)

Roebling: 1937.02.22-25.; Alpha: 1937.II. 28-III.07; New Brunswick: 1937.III.7-III. 14; New York: 1937. III. 14-21; Bridgeport: 1937.03.28-04.01, egy-egy hét férfiaknak-nőknek; Bridgeport – Fairfield: 1937. IV. 1-4.; Bridgeport: 1937. IV. 4-18.; South Norwalk: 1937. V. 16-23.; Allentown, Szentségimádás: 1937. V. 27-30.; South Norwolk: Szentségimádás: 1937. V. 31-VI. 1.; New Brunswick: Görög Katolikus templom: 1937.06.10-12; Arrochar Nővéreknek: 1937. VI. 20.,; Arrochar Jelöltek: 1937. VI. 23.; New York Nővérek: 1937. VI. 23.; South Norvalk: 1937. VI. 27.: Szent László templom; Arrochar: Lelkigyakorlat az Isteni Szeretet Leányainak: 1937. VI. 27-VII. 6.; Arrochar 1937. VII. 7.; 10; 14; New York-i Nővérek: 1937. VII. 17-23.; Arrochar, 1937.07.24-25; New York-Szent Anna: 1937.07.25-26; New Yorki Nővérek: 1937. 07.30; Arrochar, 1937. 08.01. Pünkösd utáni XI. vasárnap; Toledo, 1937.08.08, Pünkösd utáni XII. vasárnap; Cary, 1937. VIII. 15. Magyar búcsúsokhoz, magyar zarándoklat vezetése; Bridgeport. VIII. 21-22. Sz. István, gyóntatás és mise; New Yorki Nővérek: 1937.08.27; Arrochar, nővérek: beöltözés és fogadalom VIII. 26-29; Trenton: 1937. VI. 4.; Arrochar: jelölteknek; New York-i nővérek: 1937. VI. 11.; Arochar: Kápolna: 1937. VI. 13.; Arochar: jelölteknek: 1937. VI. 16.; New York-i Nővérek: 1937. VI. 18.; New Brunswick diákmise, majd nagymise; délután a bridgeporti Oltáregylet: lelkigyakorlat: 1937. 09.12; New Brunswick diákmise, majd nagymise; délután: Passic: Szt. István Iskola szentelése; este Fairfid-ben templomi prédikáció: 1937. 09. 19.; New-Brunswick: iskolásokhoz; Mothers Club: Bingo est: 1937. IX. 21.; Mária Congregatio: 1937. IX. 23.; Egyházközségi gyűlés: 1937. IX. 24.; Carteret, 1937.XI.28-XII.05; New Bruswick: 40 órás szentségimádás: 1937. XII. 5.; South River 8 napos misszió; South Norwalk 8 napos misszió: 1938.III.10; New York: magyar ünnepség: .1938.III.18; Morthamptoni Missió: 1938. III. 20. – III. 27.; Passaic-i Missió: 1938. IV. 3-10.; New-Brunswick, 40. órai Szentségimádás: 1938. V. 29-30.; New Brunswick, Szent Antal kilenced: 1938. VI. 5-13.; Arrachi nővéreknek 8 napos lelkigyakorlat: Franciska anya élete és jelleme: 1941. 06.25-07.03; 1941. Június-július a passic-i plébánost helyettesítette (3 hét)

Szaléz atya amerikai működése

1937. januárjában vonattal utazott Franciaországba, majd La Havre kikötőjében szállt hajóra. A Sematizmus szerint Szaléz New-Brunswick-ba kerül, mint hitszónok, népmisszionárius, a Jézus Legszentebb Neve egyesület és a Mothers Club vezetője. Tehát nem plébániát kap, nem lelkigyakorlatos házat vezet, hanem szinte állandóan úton van. Lelkigyakorlatokat tart a különböző magyar nyelvű közösségeknek: plébániákon, lelkigyakorlatos házakban, nővérközösségek rendházaiban. Az elhelyezést elfogadta, de lelkében szomorúság és fájdalom volt. Otthon szeretett volna maradni.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Hogy el tudjuk fogadni az ajándékot!

Múlt vasárnap Jézus nyilvános működésének kezdetét láttuk úgy, ahogyan Lukács evangéliuma közli, a vigasztalás jelével megpecsételt kezdetet (Lk 4,14–21): a vigasztalás, amelyet a próféták hirdettek, és amelyet minden nép várt, az Úr Jézus életében teljesedik be, létében, melyet az Atya arra szentelt, hogy mindenkihez elvigye a kegyelem hírét.

Ma annak igazolását látjuk, hogy ez a vigasztalás igaz, bizonyos, biztos és mindenkinek szól.

Ez abból a tényből következik, hogy Jézus hajlandó maga megfizetni az árat.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 4,21–30), amely közvetlen folytatása a múlt hetinek, a zsinagógai igehirdetésre adott emberi reakciót beszéli el. Jézus Názáretben van, rokonok és ismerősök között, és elsőként számukra hirdeti, hogy Vele beteljesedik Isten ígérete, melyet népe számára adott.

Ám éppen ott Jézus azonnal megtapasztalja az ellenállást és elutasítást. Tehát nem távolról, ellenségektől, pogányoktól, hanem a legközelebb állóktól, övéitől, otthonából.

Úgy tűnik, mintha Jézus azt mondaná, hogy még ez is meg van írva, ez is része a kinyilatkoztatásnak: vagyis titokzatos módon a kegyelem üzenete mindig visszautasítással, ellenállással találkozik, és éppen azok részéről, akik elsőként kapnak meghívást arra, hogy meghallják és elfogadják ezt az üzenetet. A kegyelemnek része a visszautasítottság azért, hogy igazán kegyelem legyen, hogy igazán csak kegyelem legyen, mert a visszautasítás drámai tapasztalata megerősíti, hogy ez a kegyelem mindenkinek szól, és senkit nem kényszerít.

Éppen ott nyer megerősítést, hogy ez a kegyelem megbízható, ahol visszautasítják, mert felülmúlja a visszautasítást, keresztülmegy rajta, ahogyan Jézus keresztülmegy Názáret lakói között, akik körülfogják őt, hogy letaszítsák a hegyről (Lk 4,30). A kegyelem nem a mi elfogadásunktól függ, hanem mindig és mindenkinek adatott. Egyébként nem volna kegyelem.

Egy fontos kérdés, amelyet fel kell tennünk, a visszautasítás okára vonatkozik: Jézus földijei miért nem fogadják el őt? Miért pattan ki azonnal olyan ellenállás, amely egészen odáig megy, hogy meg akarják ölni? Miért válik a csodálkozás ilyen gyorsan értetlenséggé?

Nincs más komoly ok, amely igazolná a názáretiek magatartását, csak a szívnek az a betegsége, amely ellenáll minden lehetséges újdonságnak, minden szépségnek, minden ajándéknak. És az ajándék minél közvetlenebb, minél nagylelkűbb, annál jobban nő a szív elutasítása; mégis, egyedül csak az ennyire ingyenes kegyelem gyógyíthatja ezt a fájdalmat, ezt a betegséget.

A názáretiek, éppúgy, mint a farizeusok és sokan mások az evangéliumban, nem képesek felismerni a Jézus személyében rejlő újdonságot. Szívük be van zárva az újdonság előtt. A messiásra vonatkozó elképzeléseik értékesebbek számukra annál a személynél, aki előttük áll. Így nem teszik lehetővé, hogy a Lélek működjön bennük, hogy egészen új módon lássák meg az életet. Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, hogy őt a maga igazságában meglássuk, kicsivé, szegénnyé kell lennünk. Nekik hirdetik az örömhírt (Lk 4,18: azért küldettem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek). Ők az evangélium szegényei, akik előítéletek nélkül képesek teret engedni az újdonságnak. A kicsik, a szegények a kiváltságosok, mert ők képesek engedni, hogy meggyógyítottak legyenek, ahogyan Galilea Jézust befogadó falvainak lakói, szemben Názáret lakosságával.

A názáretiek viselkedése megbotránkoztathat bennünket.

Azonban legyünk óvatosak, mert egyszerűen csak arról vall, ami ott él minden ember szívében, a miénkben is; arról beszél, hogy mennyi erőfeszítést kíván, hogy meg tudjuk engedni, hogy boldoggá tegyenek minket. Ezerszer jobban szeretünk kiérdemelni, hódítani, megszerezni, mint ajándékot elfogadni.

Mégis, Jézus ezért jött; azért, hogy meggyógyítsa az Atya szeretetének hinni képtelen embernek ezt a bűnét. Ezért van olyan nagy szükségünk arra, hogy Jézus személyesen fizesse meg azt a kegyelmet, amelyet nekünk ajándékoz, hogy észrevegyük mennyit ér életünk az ő szemében.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Fénykép: Majnek Antal születésnapi köszöntése a Budai Rendházban (fr. Weisz Rókus, Weithaus Domonkos és Lengyel Donát társaságában.)

https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-elfogadta-majnek-antal-munkacsi-megyespuspok-lemondasat

A húszas években Kovács Kálmán meeckesport-i plébános rendszeresen támogatta a Kapisztrán Szent János Rendtartományt adományokkal, sőt biztatta Tamás Alajos tartományfőnököt, küldjön ki embereket hosszabb-rövidebb misszióra az amerikai magyarokhoz. P. Peéri Bonaventúra 1922 szeptemberében érkezett New Yorkba, ahol P. Mathis Faust a holy Name Provinciálisa fogadta, akit a rend római generálisa jelölt ki támogatóul. Még ugyanebben a hónapban Hayes bíboros megbízta Peérit, hogy vegye át – a magyar rendtartomány definitóriumának jóváhagyásával – a New York városban lévő Szent István Király Plébániát. 1923-ban P. Dr. Kalmár Özséb is amerikai dispositiot kapott, akire a trentoni püspök New Brunswick magyar plébániáját bízta (1924-1928).¹ New York és New Brunswick után 1929-ben átvesszük a plébániát Woodbridge-ben.² Ugyancsak 1929-ben komisszariátussá alakul a testvérek közössége. A továbbiakban nem függenek a Holy Name Provinciától, hanem a Kapisztrán Rendtartomány tartományfőnökétől, a Komisszárius provinciális P. Peéri Bonaventúra lesz. Maga mellé két konzulánst is kap: P. Hugolint és P. Benvenuntot, akikkel negyedévente tanácskoznia kellett, és a tanácskozások jegyzőkönyveit Budapestre kellett küldeni.³ 1931-ben alapítottuk az arrochar plébániát, 1933-ban a roeblingit (P. Peéri), és az alphait (P. Jászai), 1939-ben Carteret-et (P. Hajós). Néhány növendéket Magyarországra küldtek a magyar nyelv teljes elsajátítására⁴ és magyar növendékeket pedig Amerikába küldenek az angol nyelv és kultúra megismerésére.⁵ Rendtartományunk tagjai mellett a Mariánus Rendtartomány és a Szent István Király Rendtartomány tagjai is vállaltak szolgálatot Amerikában. Stefaniták 1922-ben vették át a clevelandi plébániát, ahol az első ferences P. Bíró Lőrinc volt, 1924-ben Barbeton-ban is szolgálnak, továbbá 1927-től Noll Fort Wayne, South Bend, 1930-től Portage, 1931-től Youngstown, 1932-től Firefild, 1935-től Farrel. A Mariánus Rendtartomány tagjai 1927-től vállalnak missziókat: Clevelandben, később Kanadában: Montreál-ban, Welland-ban, emellett sokfelé kisegítenek más plébániákon.

Szaléz 1936. november 30-án délelőtt érkezett meg a rendházba. A rendi életben egy hónap telik el addig, amíg az ember elkezdi a beilleszkedést egy adott rendház életébe, a plébániai életben egy- másfél év szükséges ehhez. Szaléz bő egy hónapot tartózkodott ebben a rendházban. Talán elég volt arra, hogy bekapcsolódjon a rendház életébe, megismerje az ottani testvéreket. Megkapta szolgálatait, miséket, gyóntatási időket, közösségek vezetését. Igyekezett megismerni P. Vilmos addigi feladatkörét. December 3-án az Oltáregylet havi gyűlése volt, melyet Szaléz tartott meg. 7-én Ceredre ment, hogy ott 8-án az évi szentségimádás alkalmával szentmisét és szentbeszédet tartson. Karácsony előtt a plébániai hívek gyóntatása mellett a környékbeli falvakban is gyóntatott. Az ünnep másnapján, december 26-án kezdődött Szaléz atya háromnapos missziója a bányatelepeken: Ötszázhután, Fiskálishután és Hasznoshután. Január 7-én megkezdődtek a házszentelések, melyekből ő is jelentősen kivette a részét. 9-én az esti „Frontharcos” előadáson P. Szaléz képviselte a rendházat.

„01.16 P. Kiss Szalézt körünkből eldisponálta a P. Provinciális. Felajánlotta neki az amerikai missziót, amit elfogadott, és hamarosan megy New Yorkba. Tisztelői és barátai szűkkörű vacsora keretében búcsúztak tőle. Itt volt Királyfalvi Kraft Aladár bányatitkár, dr. Vilman Gyula v. tiszti főorvos, dr. Figy Béla városi jegyző, Körmöczi György iskolai igazgató és Koltai Imre tisztviselő.”¹ 17-én a reggeli vonattal utazott Budapestre.