https://pannonpilgrim.hu/utazas/2026-06-assisi-ferences-rendtartomany-jubileumi-buszos-zarandoklata/

Kedves Tagtársaim!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Jn 14,23–29) Jézus azon hosszú beszédének a része, amelyet tanítványaihoz intéz az utolsó vacsora során, miután megmosta lábukat.

Ez egy búcsúbeszéd, amelyben Jézus tanítványai zavarodottságát követi nyomon, amit közeli távozásának híre vált ki és azok a szavak, amelyek a történéseket értelmezik, amelyek feltárják annak az életnek az értelmét, amelyet az Úr készül odaadni.

Ebben a beszédben refrénként tér vissza néhány mondat, Jézus néhány sejtése, szavak, amelyek egy tanítvány életének a középpontját jelentik.

Két vonást szeretnék kiemelni.

Az első, hogy Jézus készül elhagyni övéit. Ez az elindulás azonban megnyitja visszatérése lehetőségét, ami abszolút új, gazdagabb és szebb annál a valóságnál, amit e világi életében az őt követő tanítványok megtanultak vele megélni.

Jézus többször elmondja ebben a 14. fejezetben, hogy hamarosan elmegy és visszatér az Atyához, és magával viszi emberségünket. Ennek az emberiségnek készül egy olyan lakhely, ahol mindenki helyet találhat.

Jézus tehát elmegy, de azért, hogy ismét visszatérjen (Jn 14,3). Jézus nem egyedül tér vissza, hanem az Atyával és a Lélekkel együtt: „elmegyünk hozzá” (Jn 14,23), mondja Jézus, miközben önmagáról és az Atyáról beszél. Az Atya pedig elküldi majd a Lelket (Jn 14,26), aki Isten élete lesz bennünk.

Tehát Krisztus eljövetele húsvét után újdonságot hoz. Nem szimpla visszatérés a korábbi dolgokhoz, mintha semmi sem változott volna. János evangélista azt mondja, hogy Krisztus új eljövetelével az életünk többé nem csak a miénk, hanem olyan élet, amelyben Isten vesz lakást, olyan élet, amely lényegében a Szentháromság személyei közötti szeretetkapcsolat és közösség.

Jézus eljön, hogy a mi igazi otthonunkban éljen, vagyis az Atya szeretetében. Az üdvösség húsvétban megkezdődött műve ebben az eljövetelben teljesedik be.

A második vonás, hogy mindez egy feltételhez kötődik: a mai szakasz egy „ha” szócskával kezdődik: „Ha valaki szeret engem…” (Jn 14,23).

Az életközösség Istennel csak akkor lehetséges, ha abban az otthonban élünk, amely számunkra készült, vagyis a szeretetben, annak a szeretetnek a befogadásában, ami Istenben él irántunk, és amit a húsvét eseményei a maga teljességében föltártak.

Ha ebben az elfogadásban, ebben a szeretetben élünk, annak a gyümölcse az engedelmesség: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat” (Jn 14,23).

A Jézus szavának való engedelmesség az új élet gyümölcse, de ugyanakkor indikátor is: Jézus számára a szeretet nem csupán egy érzés, hanem meghallgatásban és engedelmességben élt élet.

Ő volt az első, aki az Atyára irányuló életet élt, nem keresett semmi mást, csak hogy megtegye az Ő akaratát: János evangéliuma tele van azokkal a szavakkal, amelyekben Jézus erről, az Atyának való engedelmességről beszél (Jn 4,34; 5,30; 8,28–29…)

Maga az élet tanította engedelmességre, drámai helyzetbe hozta a Getszemáni-kertben, hogy ne a maga, hanem az Atya akaratát válassza.

Jézus bízott és megtapasztalta, hogy ez az engedelmesség valójában az az út, ami az életre vezet, ami az egyetlen út, hogy megmaradjunk a szeretetben. Ezért, mielőtt visszatérne az Atyához, megmutatja ezt az utat tanítványainak.

Tudja, hogy nem kell mindent egyedül csinálniuk: a Lélek alakítja bennünk a gyermekek életét, az engedelmes életet. Ő megtanít majd mindent és emlékeztetni fogja a tanítványokat Jézus szavaira, hogy meg tudjanak maradni az engedelmességben (Jn 14,26).

Végül pedig azt mondja, hogy aki mindezt éli, az nem fogja nélkülözni a békét („Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” – Jn 14,27). A béke annak az állapota, aki megtalálta az utat, aki tudja, hová megy, és tudja, hogy nincs egyedül az úton. Ezt a békét Jézus adja, ez az ő békéje, és csak ő adhatja.

Az evangéliumokban sehol nem találunk beszédeket vagy megfontolásokat a békéről. A béke nem valami absztrakció, sem pedig emberi kezdeményezés következménye vagy morális, szociális magatartás gyümölcse („nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” – Jn 14,27). Az evangéliumban a béke abból a tapasztalatból születik, amit az jelent, hogy valaki Krisztus szeretetében él. Később, ugyanebben a beszédben Jézus valóban hozzáteszi: „Maradjatok meg szeretetemben!” (Jn 15,9)

Nem arra utal, hogy ne törődjünk a békével, hanem meghív, hogy azt a húsvét tapasztalatából építsük fel, ahol minden, beleértve az árulásainkat is, befogadást nyert az üdvözítő Szeretet szívébe.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz. Gy.

Neve: Kis Szalez

Születési év és hely: 1904. Magyarország, Szeged

A letartóztatásakori lakcím: Magyarország, Gyöngyös

A letartóztatásakori munkahelye és beosztása (foglalkozása): kolostori lelkész

Mikor és mely szervezet ítélte el (szankcionálta): 1946. július 12-én tartóztatták le, 1946. szeptember 10-14. között ítélte el a központi hadseregcsoport katonai bírósága.

Az ítélet minősítése és az (alap és kiegészítő) büntetés mértéke: Az OszSzSzk Büntető törvénykönyv 49. §. alapján az Az OszSzSzk Büntető törvénykönyve 58-2, 58-8, 58-11 §. szerint a legsúlyosabb büntetéssel, főbelövéssel súlytották. Az ítéletet 1946. december 10-én végrehajtották.

Kis Szalézt rehabilitálták az Oroszországi Föderációnak „A politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációjá” –ról szóló, 1991. október 18-án elfogadott törvény 3. és 5. paragrafusa alapján.

Az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészének munkatársa: G. F. Vesznovszkaja.

Körpecsét: Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége, olvashatatlan aláírás

1993. május 25. Száma: 13-1024-89

„Egy reggel két börtönőr kivezette a cellából, s már menet közben véresre verték. „Megdöglesz, te szemét csuhás.” Az „egészségügyi” körzetbe vitték, ahol tovább tartott a kínzás. Amikor elájult, fellocsolták, és egy üres fecskendőbe tűt szúrtak bele. Lefektették egy priccsre, és karjába – vénájába – engedték a levegőt, amitől néhány másodperc alatt meghalt – mesélte egy el Kiss Szaléz ferences utolsó óráit a Sopronkőhidán szolgáló – akkor tizenéves- börtönőr, Halmos Endre nyugdíjas. – „Ma már elmondhatom, hogyan történt. Nekem máig szörnyű emlék, amit ott tapasztaltam. Nemcsak a ferences atya halála, hanem az a sok száz gyilkosság. Sokszor ébredek fel ma is… borzasztó volt.”¹

Az elítélteket Sopronkőhidáról a lembergi elosztó és gyűjtőtáborba szállították. Innen azután vitték tovább az ország belsejében lévő lágerekbe. Sokan közülük soha nem térhettek haza: Antal József, Lukács Pelbárt, Fehér Endre, Berényi Illés, Huszár József, Tamás Pál, Pócsi Frigyes. A többiek 7-10 év letöltése után az ötvenes évek derekán tértek haza. De hazatértükben sem volt sok köszönet. Megfélemlítették őket: ha bármit is elmondanak, akkor visszakerülnek. Folyamatos rendőri zaklatásnak voltak kitéve, bár azt mondták nekik, hogy semmilyen következménye nem lesz elítélésüknek. Volt, hogy munkahelyükről elbocsájtották őket. Még a rendszerváltozással sem tudtak megnyugodni. Sokukról a kívülállók nem is tudták, hogy miken mentek keresztül.

Az ítéletek kihirdetése után heteken át őrizték a rabokat a Conti utcai fogházban, mielőtt átszállították volna őket Sopronkőhidára az elosztóhelyre. Szaléz atya a falban lévő kályhacső nyílásán keresztül gyóntatott meg mindenkit. Bocsánatot kért mindenkitől. Az egyik szobában volt egy közülük való besúgó, Pók László, akinek elmondása szerint a bent lévő küblivel agyon akarták ütni, de Szaléz atya felszólítására nem tették meg. Valamikor november elején szállították őket Sopronkőhidára. Egy cellába került a kamaraerdei per két vádlottja: Ditz László orvostanhallgató és Udem Miklós műszaki egyetemi hallgató, a négy gyöngyösi: Szaléz, Kizmann, Bodnár, Kiss, valamint egy hat éves kislány megerőszakolásáért elítélt orosz tiszt. Az orosz tiszt elmondása szerint október 11-én végezték ki a hat embert. A kivégzések késő éjjel, illetve hajnalban történtek. Egyenként hívatták az elítélteket, le kellett vetkőzni orvosi vizsgálat miatt, majd zuhanyozni küldték őket, előtte azonban injekciót adtak be az áldozatoknak. Ez lehetett strichin vagy légbuborék. Sejtelmük sem volt, hogy őket megölik, mert golyó általi kivégzésre voltak felkészülve. A halottakat teherkocsin vitték a temetőbe, mindegyiket tarkón lőtték, majd jeltelen sírba temették őket.¹

Szaléz rehabilitációs igazolásán ezt olvassuk: „Az OSZSZK Büntető Törvénykönyv 49. §. alapján az OSZSZK Büntető Törvénykönyve 58-2, 58-8, 58-11. § szerint a legsúlyosabb büntetéssel, főbelövéssel sújtották. Az ítéletet 1946. december 10-én végrehajtották.”²