Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai szakasz (Mk 12,38–44) háttere a Templom, ahol Jézus tanít. Emberek különféle csoportjaival találkozott itt és párbeszédbe lépett velük, ami időnként vitává fajult.

A 12. fejezet végén vagyunk. A 13. fejezetet az eszkatologikus beszéd tölti ki, a 14. fejezettel pedig kezdetét veszi a Passió elbeszélése.

Az az ikon tehát, amelyet ma szakaszunkban szemlélhetünk, záró ikon, az utolsó kép, amely számunkra a tanító Jézust örökíti meg, ezért különösen is fontos.

Valójában két, egymás mellé állított kép alkotja.

Az első képet (Mk 12,38–40) olyan személyek töltik ki, akik sok teret igényelnek önközpontú magatartásukkal: bennük minden arra irányul, hogy tiszteljék és csodálják őket, ezért arra törekszenek, hogy minél láthatóbbak legyenek.

A második személy egy szegény özvegyasszony, aki nem sok helyet foglal el, és akit Jézuson kívül senki nem lát meg (Mk 12,41–44).

Miben különbözik egymástól ez a kétféle személyiség?

Az értelmezés kulcsát a hely szolgáltathatja, ahol a kép kibontakozik: a Templom, vagyis az a hely, ahol kiváltképp találkozni lehet Istennel, ahová az ember azért megy, hogy lássa Őt.

Az írástudók mégsem látnak senkit, mert túlságosan leköti őket, hogy ők maguk láthatóak legyenek. Semmi, amit tesznek, még vallásos tevékenységük sem mutat túl önmagukon. Márk evangéliumában ők a tanítvány ellenpéldájának tökéletes ikonja.

Ezzel szemben az özvegy lát, és egyetlen dolgot lát. Istenre szegezett tekintete annyira valóságos és olyan konkrét, hogy mindenét rábízza, amije van, egész életét.

Annyira erőteljes gesztussal teszi ezt, hogy az már abszurdnak tűnik, legalább két okból:

Miért ad oda mindent és marad megélhetés nélkül? Kérhette ezt Isten? Miért teszi ezt a Templomban és a Templomért, hisz épp két verssel a mai szakasz után Jézus azt fogja mondani, hogy a Templomból kő kövön nem marad (Mk 13,2)?

Vagyis ez az asszony, aki már amúgy is szegény, ha mindent odaad, nem lesz még szegényebb?

Valójában nem. Amikor mindent odaad, ez az asszony gazdaggá válik. Mert ha valaki szeret és mindent odaad a másikért, abban a pillanatban, amikor ad, egyáltalán nem érzi magát elszegényedettnek. Épp ellenkezőleg, gazdagabbnak érzi magát azzal a kapcsolattal, amelybe egészen beleadta magát, teljes mértékben megtalálja magát az általa készített ajándékban. Amit adunk, az tesz minket gazdaggá.

Ez pedig olyasvalami, ami nem ér véget, ami nem múlik el. Véget ér a Templom, amelyet majd elpusztítanak; de megmarad az a kapcsolat, amelybe az asszony egész szeretetét beleadta, igaz kapcsolat, mert igaz kapcsolat csak úgy lehetséges, ha az egész életünkkel részt veszünk benne, ahogyan az asszony.

Az írástudók Istennel való kapcsolatukba csak látszatot visznek, az asszony a lényeget.

Ez egyszerűen az evangéliumi gondolkodásmód, mely szerint csak aki elveszíti életét, az találja meg igazán. Olyan logika ez, amit Márk evangéliuma lépésről lépésre ismertetett meg velünk, és amit most, néhány pillanatra a Passiótól, maga Jézus egy szegény özvegyasszonyban lát megtestesülni.

Az asszony jelenléte jelzi, hogy itt az idő, és arra készteti Jézust, hogy bizalommal lépjen be ebbe a halálos misztériumba, mert mindazt, amit szeretetből el fog veszíteni, egészen meg fogja találni újra.

Éppen ellenkező a helyzet az írástudókkal: aki arra fordítja jövedelmét, hogy csodálják, az a Templomhoz hasonlóan elhagyatott, haszontalan, élettelen lesz.

Végül feltehetjük a kérdést: mit látott az asszony, hogy ezt tette?

Úgy vélem, mondhatjuk, hogy ez az asszony meglátta Isten lényegét. Vagyis meglátta, hogy Isten a végsőkig önmagát adó ajándék: végtelen, veszteségre kész, számítgatás nélküli, ingyenes önajándékozás. Akivel egyetlen módon lehet találkozni: úgy, ha Neki ajándékozzuk önmagunkat, ha Benne elveszünk. Ez az egyetlen csere, ami a Templomban megengedett, az egyetlen, ami a Templomnak létjogosultságot ad, és ami maradéktalanul teljessé az új templomban, vagyis az Úr mindenkiért adott testében lesz.

A tekintetek egy játéka fedezhető fel a mai evangéliumban: Jézus arra hív, hogy óvakodjunk azoktól [ti. ne azokra tekintsünk] (Mk 12,38), akik a tekintetünket keresik; viszont meghív, hogy nézzük azokat (Mk 12,41.43), akik csak Isten tekintetét keresik, mert ők az igazi mesterek, akik az élet útjára tanítanak.

Új és gyógyult szemre van szükségünk, mint Bartimeusnak (Mk 10,46–52), különben félő, hogy egoizmustól beteggé lett tekintetünk nem látja és nem érti meg a szeretet logikáját, és emberi szempontjaink alapján abszurd ítéletet alkot róla.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap Jerikó kijáratánál láttuk Jézust, ahol találkozott Bartímeussal és meggyógyította, aki azután végig követte őt az úton (Mk 10,46–52).

A mai evangéliumi szakasz szövegkörnyezete egészen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és bement a Templomba (Mk 11,1–11). Itt írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival találkozik, akik kérdéseket tesznek föl neki, és abból viták születnek.

Amelyet ma hallunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó vetette fel, aki a többi résztvevőtől eltérően igaz hitű embernek tűnik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy bajba sodorja, hanem hogy párbeszédre lépjen vele: egy férfi, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltesz Jézusnak, alapvető, a találkozás pedig nagyon emlékeztet arra, amelyet néhány héttel ezelőtt láttunk Jézus és a gazdag ember között, aki a legfőbb Törvényt, az élet lényegét kereste (Mk 10,17–22). A kérdés pedig ez: a vallás világát alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi mozzanat közül melyik a legfontosabb? Melyik olyan lényeges, hogy nélküle nem mondhatod el, hogy találkoztál az Úrral?

Jézus válasza épp olyan egyszerű és közvetlen, amilyen egyszerű és közvetlen volt a kérdés.

Mindenekelőtt Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen csak idézi az Írást, mert az élettel kapcsolatos kérdésre már megvan a válasz. Nem kell kitalálni, nem mi teremtjük meg, csak az Igében kell keresni, fel kell ismerni: Jézus is az Atyától kapja.

Ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás.

Jézus idézi az alapvető héber imádság, a S^ema (MTörv 6,4) szavait, és azt teszi az Istennel való hiteles kapcsolat alapjává, mintha csak azt mondaná, hogy semmiféle kapcsolat nem élhető meg Istennel, semmiféle lehetőség sincs teljes és hiteles életre meghallgatás nélkül. A meghallgatás az a kapu, amely nélkül nem lehet a házba belépni, ez a követés alapja.

Mert a meghallgatás azt jelenti, hogy kapcsolatban gondolkodunk önmagunkról és megnyílunk a másik felé; kilépés individualista magatartásunkból, korlátolt gondolkodásmódunkból és belépés abba a perspektívába, amely szerint azt, ami megszabadít, csak más adhatja meg nekem. Azt jelenti, hogy elsőbbséget adok valaki másnak, aki nem én vagyok. A meghallgatás elfogadása annak az ajándéknak, ami nem az enyém, ami hiányzik ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit hall.

A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha valaki meghallgat, felfedezi, hogy egyetlen dolog szükséges, felfedezi, hogy az Úr egy, egyedülálló, és rábízza egész életét.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának utolsó szakaszán találkoztunk: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” nevezte őt (Mk 10,17), ám azután szomorúan ment útjára, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Éppen itt van a hit problémája: minden azon múlik, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyetlen jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen javunk. Csak ezután kezdjük el követni őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egyetlen, lényegében egyetlen dolgot mond, tudniillik azt, hogy az élet a szeretet. Hogy a Vele való kapcsolat semmi más, mint ez; nem szolgálatról, kötelességről, áldozatokról van szó, csak és kizárólag erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az Isten iránti szeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában ez két egymástól távoli szakasz: az elsőt a Második törvénykönyvben (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18) találjuk. Jézus közel hozza ezeket egymáshoz, és egy érdekes műveletet hajt végre.

Azt mondja, hogy Isten valóban egyetlen, azonban nem elegendő Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, Jézus viszont azt válaszolja, hogy nincs első parancs a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, tisztelet hiteles módja a testvérek szeretete.

Azonban azt is mondja, hogy nem lehet a felebarátot szeretni, ha előbb nem szeretjük Istent, és ezt nem egész valónkkal tesszük. Ez a mi hitünk alapigazsága.

Nos, úgy tűnk, az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, azonban ez nem elég. Hiszen Jézus megdicséri, de azt mondja, hogy még valami hiányzik. Nincs messze Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik?

Hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye azt, amire a gazdag ember meghívást kapott: hagyjon el mindent azért, hogy az egyetlen „javat” kövesse. Nem elég ugyanis megérteni: annyi mindent megértünk, ám az élet nem változik.

Ehelyett megváltozik akkor, ha engedelmeskedünk annak, amit egyedül szükségesnek ismerünk el, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

A Magyar Kurír cikke: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) vers- és novellaíró pályázatot hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel. Napról napra bemutatjuk a díjazott alkotásokat. Az alábbiakban Lengyel Dorottya A bögre című novelláját olvashatják.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/lengyel-dorottya-bogre?fbclid=IwAR3l_6ULA3ble86763qLHVRiBvPe6eHRDhEhv1WCRPmMkaIg8esJmEOC3UE

Gratulálunk!

Forrás: múlt-kor

„Ne sírj, édesanya, hazajön édesapa”- ezen a címen jelent október 3-án Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója, melyet férje bebörtönzésének idején kezdett el írni: hazatérve, legalább így részese lehessen kislányuk Margitka és a család mindennapjainak.

Brusznyai Árpád (Derekegyház, 1924. június 27. – Budapest, 1958. január 9.) görög-magyar történelem szakos középiskolai tanár volt. 1956-ban Veszprémben dolgozott, október 23-án beválasztották a Veszprém megyei forradalmi tanácsba, majd a tanács elnöke lett. Tevékenysége arra is kiterjedt, hogy sok ÁVH-s és más gyűlölt pártembereket megmentett a lincseléstől. A forradalom leverése után a rezsim vad gyűlölettel fordult ellene, hiszen Árpád hitvalló keresztény katolikus volt, tehát a párt ellensége! Koncepciós perben a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével és népellenes bűncselekmények elkövetésével vádolták meg és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Pap János – későbbi Veszprém megyei párttitkár, majd belügyminiszter – kérvényezte a halálra ítélést, melyet 1958. január 9-én hajtottak végre. A rendszerváltozás után rehabilitálták.

A naplóban megörökítésre került Brusznyai Margitka, az akkor négy éves kislány egyik tette: Egy alkalommal nagy komolyan a Postán felveszi a kagylót és a felnőtteket utánozva telefonál: Édesapa gyere haza, hagyd ott azt a sötét börtönt! Ugye hazajössz húsvétra! fr. Kamill

Bartimeus és Jézus

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A Teremtés könyvének Ádám és Éva bűnét elbeszélő epizódjában (Ter 3) a látásunkra vonatkozó, fontos hely az 5. vers: a kígyó megígéri Évának, hogy „szemeik megnyílnak”. Éva rögtön ezután látja, hogy a gyümölcs jó, vesz belőle és megeszi (Ter 3,6). A szemeik valóban megnyílnak, ám azért, hogy meglássák mezítelenségüket és szégyent érezzenek (Ter 3,7). Szemeik megnyíltak, de látásuk torz, mindent önmagukból kiindulva látnak, nem pedig az Úrral való kapcsolat felől. Tehát részlegesen látnak, nem látják többé a valóságot a maga teljességében. Az Úrral való kapcsolat megsérült, és amikor Ő érkezik, az ember elrejtőzik: nem képes többé Őt látni, felismerni, a jelenlétében maradni.

Érdekes, hogy a feltámadást követően a feltámadt Jézus találkozásaiban éppen ellenkezőleg történik. Pontosan a szemek mutatnak érdeklődést elsőként: sok epizódban találunk olyan kifejezést, hogy „megnyíltak szemeik és felismerték őt” (vö. Lk 24,31). Ott a tekintet gyógyul: a tanítványok megtanulják újra látni az Urat és a maga teljességében látni a valóságot, mert a teljes valóság a Húsvét, a halál és a feltámadás misztériuma.

Ezért különösen fontos, hogy Jézus utolsó csodája, melyet Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán visz véghez, amikor már a Szent Város közel van, egy vak meggyógyítása.

Ő a csodák egyetlen olyan részese, akinek a nevét éppúgy ismerjük, mint a Jézus által választott tizenkét tanítványét. Talán azért, mert Bartimeus a tanítvány figurája, és a rá vonatkozó néhány versben ott van az egész út, amit a tanítványnak meg kell tennie ahhoz, hogy láthasson.

Elsősorban Bartimeus hall (Mk 10,47): úgy jellemzi a történet, mint útszélen ülő koldust, vagyis mint olyan embert, aki minden méltóságnak híján van, de aki él, aki még akar élni, aki még remél.

És mivel hall, tud kiáltani, kiáltása pedig imádság: Márk evangéliumában Bartimeus az egyetlen, aki megszólító esettel (vocativus) fordul Jézushoz, ami bizalmat, biztos várakozást fejez ki.

Majd pedig vágyat fogalmaz meg Bartimeus, és Jézus az, aki kérdésével („Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” Mk 10,51) arra készteti, hogy felidézze legőszintébb vágyát és lehetőséget kínál számára, hogy kifejezze azt: „hogy újra lássak”. Jézus szavaiban nyilvánvaló utalás van a múlt vasárnapi szakaszra, amely az evangéliumban közvetlenül a mai elbeszélés előtt szerepel: Jakab és János arra kérik Jézust, hogy tegye meg, amit ők szeretnének, ám Jézus rámutat, hogy valójában nem tudják, hogy mit akarnak igazán. Bartimeus viszont tudja, bizalommal kéri és a tanítványoktól eltérően, követelőzés nélkül kéri azt.

Olyan kapcsolatban kéri, amely fokozatosan egyre meghittebbé válik, míg végül „rabbuninak”, „mesteremnek” szólítja Jézust. Olyan kifejezés ez, amelyet a négy evangéliumban összesen kétszer találunk meg: itt, valamint Jn 20,16-ban a magdalai Mária ajkáról…

Tehát a bizalom, vágy, meghittség és imádság ezen útján haladva Bartimeus visszanyeri látását. Látja azt, amit egyre jobban szeretne látni: annak arcát, aki meggyógyította őt.

Az út azonban még nem ért véget, sőt, most kezdődik. Bartimeus, aki cél és követendő példa nélkül ült az útszélen, útra kel Jézust követve. Márk a követés igéjét használja itt: Bartimeus azzá válik, aki egész úton követi Jézust (Mk 10,52). Tanítvánnyá lesz.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani ezt a – mint mondtuk, utolsó – csodát azzal, amelyet elsőként beszélt el Márk. Márk evangéliuma első fejezetében vagyunk (Mk 1,21–28), a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus tisztátalan lélektől szabadít meg egy embert: a tisztátalan lélek nyugodtan időz a zsinagógában, és csak akkor érzi fenyegetve magát, amikor Jézus belép, mert semmiféle kapcsolat nem lehetséges a szent és a tisztátalan között. Ahogyan a koldus, úgy a tisztátalan lélek is kiált, de az utóbbi nem azért, hogy meggyógyuljon. Megmondja, hogy kicsoda Jézus, de túl gyorsan, mint aki nem az igazat mondja. Nem látja az igazságot, mert a teljes igazság csak Húsvét után lesz látható, amikor látszik, hogy Jézus a kereszt árán a Krisztus.

Ott, a kereszt alatt Márk bemutat még egy személyt, aki lát: a századost, aki mikor látja, hogy Jézus így hal meg (Mk 15,38), felismeri, hogy ez az ember az Isten Fia. Olyan Istent lát, aki szentségét nem elkülönülésként, hanem osztozásként éli meg, mint tisztátalanságunk felvállalását, hogy mi megváltottak lehessünk.

Tehát ez az utolsó csoda annak szimbóluma, ami Jeruzsálemben fog történni: annak a gyógyításnak a szimbóluma, ami ott kínáltatik fel nekünk, és ami számunkra ajándékká válik a keresztség szentsége, a világosság és megvilágosodás szentsége, a gyógyulás azon szentsége által, mely meggyógyít abból a bűnből, ami abban gátol minket, hogy meglássuk a kereszt dicsőségét és a szeretetből fakadó életet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Szerzetesi összefogás idősgondozás terén – Konferenciát tartottak Pasaréten

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szerzetesi-osszefogas-az-idosgondozas-teren-konferenciat-tartottak-pasareten