Augusztus 20-a, nemzeti ünnepünk alkalmából kitüntetésben részesült a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola korábbi rektora,

Várnai Jakab OFM.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-magyar-erdemrend-tisztikeresztjevel-tuntettek-ki-varnai-jakabot

Évközi 21. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangéliuma 6. fejezetének végén a tanítványok kettős reakciójának vagyunk tanúi: Jézus szavai némelyikük számára okot jelentenek a megbotránkozásra és a vádra, mások számára viszont éppen ellenkezőleg, az Úr iránti új elköteleződésre ösztönöznek, alkalmat szolgáltatnak a Mester követésének megújult választására.

Ezek is, azok is tanítványok: akik távoznak, nem véletlenül odavetődött személyek, nem az őt alkalmanként hallgató sokaságról van szó. Ugyanazok a tanítványok ők, akik őt követték, akiket szavai és tettei vonzottak.

Két, egymással szembeállított képről van tehát szó, melyek mindegyikét néhány kulcskifejezés jellemzi.

Az első kép (Jn 6,59–66) az evangélista keserű kijelentésével zárul a tanítványok lemorzsolódásáról: „Attól fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé már nem jártak vele.” (Jn 6,66) Ebből a mondatból három olyan elemet emelünk ki, amelyek ellentétesek a rákövetkező tapasztalattal.

Az első az „attól fogva”, „attól, amiatt” kifejezésben rejlik: azt mondja, hogy ezeknek a tanítványoknak az életében ez a pillanat vízválasztó, és döntést kell hozniuk. Van egy új és lényeges kinyilatkoztatás, amelyet azonban ők nem képesek befogadni és sajátjukká tenni. Ez a kinyilatkoztatás, amelyben Jézus önmagát örök életet tápláló eledelként tárta fel, ahelyett, hogy megszilárdította volna, hogy az ő követését, annak akadálya lett.

Túl „keménynek” ítélték (Jn 6,60) és megálltak, mielőtt elfogadták volna. Ez pedig azt mondja számunkra, hogy a tanítvány útja soha nem örökre garantált út, sőt: a a mester követése melletti első elköteleződés után képesnek kell lenni arra, hogy örömmel fogadjuk Isten kinyilatkoztatását a történelemben. Ez olyan kinyilatkoztatás, amely soha nem vehető biztosra, és amely azt igényli, hogy engedjük átformálni szívünket. Jézus szavai csak e feltételek mellett nem megbotránkoztatóak.

A második elem, hogy a tanítványok „visszahúzódtak”: olyan kifejezés ez, amely elmond minden elbátortalanodást, csalódást, bukást. Ugyanezt a kifejezést megtaláljuk később János evangéliuma 20. fejezetében, amikor Péter és János, miután látták az üres sírt, visszahúzódtak, mert még nem értették az Írást (Jn 20,9–10). Ugyanez az emmauszi tanítványok tapasztalata vagy a gazdag ifjúé: mindnyájan olyan személyek, akik meghívást kaptak arra, hogy megtegyenek egy utat, hogy befogadjanak egy kinyilatkoztatást, hogy irányt válasszanak.

A János által használt „vissza, hátra” kifejezés ugyanaz, amelyet az evangélisták alkalmaznak a követés, Jézus követése megjelölésére. Itt azonban ez a szó nem Jézus követését jelenti, hanem egyszerűen visszahúzódást, olyan korábbi dolgok követését, amelyek „e pillanatot” megelőzően alakították a tanítványok életét.

A tanítványok elveszítettek egy lehetőséget, egy nem akármilyen alkalmat: ha ez a kenyér, amelyet Jézus kínál, az életre szolgál, akkor az ő visszahúzódásuk a halálra vezet.

A harmadik elem még drámaibb, mert azt mondja, hogy „többé már nem jártak vele”. Ha Jézus minden szava a vele való olyan meghittségre akart vezetni, mint amilyen meghittségben ő van az Atyával (Jn 6,56–57), akkor ezek a szavak olyan életről szólnak, amely többé nem az, mint amire meghívást kaptak: olyan élet, amely minden értelmét, szépségét és a benne rejlő hallatlan lehetőséget elvesztette.

Ezzel a drámai helyzettel ellentétes a Tizenkettőé (Jn 6,67–69), akiknek a többi tanítványhoz hasonlóan szintén döntést kell hozniuk.

Péter az, aki mindnyájuk nevében kifejezésre juttatja irányultságukat.

A Péter által használt kifejezés („kihez mehetnénk?”) azonos azzal, amely korábban más tanítványok vádját fejezte ki: vagyis számukra is kemény szavak ezek, számukra is botrány szembe találni magukat ezekkel, és akadály, amelyet le kell győzniük. Míg azonban az előbbiek a szavakkal szembesülve hátat fordítottak az Úrnak, ők éppen ellenkezőleg, Hozzá mennek. Ez a nagy különbség, itt erősödik, érlelődik a hit: Jézus szavai csak így válnak életadó szavakká.

A Tizenkető olyan úton jut el erre a felismerésre, amelyet két ige jellemez: hittünk és megismertük. Vagyis engedtünk a vonzásnak (Jn 6,43.65), bíztunk és megtapasztaltuk, hogy ez a bizalom életre vezet.

Jézus itt úgy nyilatkozik meg, mint aki egyaránt otthon van a mennyben és a földön (Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? – Jn 6,62). Ő mindkettőnek polgára. És az Ige testté lett, ez a test és ez a vér pedig az út az Ige benső életéhez. A test egyedül nem használ semmit, amint a 63. vers mondja. Azonban amikor a testben Istennek, az Isten-Igének élete lakozik, akkor érdemes úgy beszélni róla, ahogyan Jézus tette. Jézus arra buzdítja követőit, hogy menjenek messzebbre az anyagi megértésénél annak, amit kinyilatkoztatott, fogadják Lélek szerint kijelentését.

A fejezet elején – rögtön a kenyérszaporítás elbeszélése után, de az élet kenyeréről szóló hosszú párbeszéd előtt – van egy részlet, amelyet a vasárnapi liturgia kihagy, de amely talán az egész szakasz megértésének a nyitja. Ez pedig az átkelés a háborgó Tibériás-tavon (Jn 6,16–21).

A hithez és felismeréshez vezető út valóban hasonló egy viharos átkeléshez, egy halálközeli tapasztalathoz, amelyben be kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk egyedül elérni a másik partot.

Ott jut el hozzánk az Úr, oly módon, amire nem számítottunk, és amely kifejezi az Úr hatalmát a gonoszság és a halál felett; és ha nem hagyjuk, hogy a félelem vagy a csüggedés legyőzzön bennünket, akkor életünk visszanyeri értelmét és teljességét.

Mondhatnánk, hogy az Úr követését elhagyó tanítványok nem értek át a túlsó partra, átkelésüket nem vitték véghez.

A Tizenkettő igen, nem saját érdemén, hanem mert továbbra is hallgatták azokat a szavakat, amelyek azt mondják: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20).

+ Pierbattista

Fordította. Dr. Sz. Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium Szűz Mária mennybevételének ünnepe alkalmából ismét a Magnificat himnuszát állítja elénk.

Ennél az éneknél szeretnék kicsit elidőzni és két szempontot kiemelni.

Az első a Magnificat és a Názáretben történtek kapcsolatát érinti. Mária énekét nem lehet megérteni másként, csak meghívása mozzanatának részeként.

Názáretben Mária egészen elérhetővé tette önmagát Isten működése számára, bízott benne. Bízni ebben az esetben azt jelenti, hogy egész életünket Valaki Másnak a Szavára bízzuk. Nincs más tervünk, nincs más életünk, kizárólag az, amelyet Isten alakít.

Mária ott volt, hitt, Istennek ehhez a művéhez kötötte életét, ezt választotta, felelősséget vállalt érte és minden mást feladott.

Mária tehát elindul Názáretből, megérkezik rokonához, Erzsébethez és azonnal megerősítést kap, hogy ez a bizalom valamiképpen „működik”, hogy Isten műve igaz, és Isten valóban tevékeny.

És innen fakad fel Mária Magnificatja. A dicsőítés imája, az élet mint dicsőítés nem egyszerűen annak kimondása, hogy Isten jó, hűséges, irgalmas. A dicsőítés nem egy költemény.

A dicsőítés teljes ráhagyatkozás Isten akaratára, mély együttműködés az Ő művével, összhang Vele.

A dicsőítés a szabadítás húsba vágó élményéből születik: a dicsőítő zsoltárok többnyire egy drámai eseményt követően születnek meg, amikor bíztunk és megtapasztaltuk, hogy az Úr valóban közbelépett az érdekünkben és kihúzott minket egy olyan helyzetből, amelyből csupán a saját erőnkre hagyatkozva sohasem lettünk volna képesek kijutni…

Konkrétan tehát akkor születik a dicséret, amikor valaki egyszerűen tudatára ébred Isten jelenlétének és működésének önmagában.

A másik szempont a Magnificat tartalmát érinti, ami Isten művének a tartalma, a mód, ahogyan cselekszik. Ha egyetlen szóban szeretnénk összefoglalni, akkor használhatjuk a „felfordít” igét.

Mária látja, hogy amikor Isten belép a történetbe, „felfordítja” az életet: aki magasban áll, a mélyben végzi, aki mélyen van, felemelkedik. Aki gazdag, szegénnyé lesz, és aki szegény, gazdaggá válik. A kicsik naggyá lesznek, a nagyok pedig kicsivé. A meddők szülnek, a vakok látnak és így tovább.

Olyan szöveg, amely mélyen visszhangzik az Újszövetség más szakaszaiban (túl a sok ószövetségi szakaszon), mint például a Boldogságokban, vagy gondoljunk akár Lukács evangéliumának negyedik fejezetére, amikor Jézus a názáreti zsinagógában Izajás prófétát olvassa, és azt mondja, hogy éppen ezért küldetett: hogy megfordítsa a történelem menetét.

Az Úr egyszerűen azért teszi ezt, mert elsőként Ő maga a saját helyzetét fordítja fel, és az ember mellé áll. Sőt, mi több, a szegény ember mellé, a kicsinyek mellé áll. Ő, aki Isten, emberré lesz.

Amikor pedig belép a történetbe, rendszerint megfordítja a helyzetet, és ezt teszi egészen Húsvétig, amikor a halál uralma is megdől, amikor a bűnös igazzá lesz, amikor a halálból élet fakad…

Ez a szakasz mindenekelőtt arra tanít bennünket, hogy az élet útja – Mária útjának fényében – elgondolható egy Názáretből Ein Karembe vezető útként.

Az egész életünk meghívott arra, hogy ehhez hasonló himnusszá váljon. Nem a szó költői értelmében, hanem – mint mondtuk – úgy, hogy a mindennapi életben hangoljuk érzéseinket Krisztus érzéseihez az – időnként drámai, a kereszt élményével jellemezett – ráhagyatkozásban az Atya akaratára. Ez az élet az, amelyik Istent dicséri.

Arra is tanít bennünket, engedjük magunkat „felborítani”.

Az Úr mindenkivel így cselekszik: belép és megfordít. Használja korlátainkat, gyöngeségeinkben vesz lakást, a legsötétebb területeket választja, hogy új életet fakasszon, és így tovább… Ára van annak, hogy „hagyjuk magunkat felborítani”, hogy engedjük, hogy cselekedjen velünk, engedjük, hogy átalakítson. Sokkal könnyebb tökéletes megfigyelővé válni, mint olyan személlyé, aki engedi, hogy az Úr „felborítsa”, vagyis szabad személlyé. Sokkal könnyebb olyan embernek lenni, akinek sikerül, aki megcsinálja, mint olyannak, aki hagyja, hogy alakítsák. Erre a szabadságra csak akkor tudunk másokat tanítani, ha előbb bennünk él.

Szűz Mária mennybevételének ünnepe Isten e terve beteljesedésének az ünnepe, melyet Mária személyében elővételezett. Názeretben kimondott igenjétől Ein Karemben felhangzó dicséretéig, sőt, a keresztig, majd azután a Feltámadottal való találkozásig Mária a húsvéti Életben való teljes részesedés első tanúja. Ő előképe az Egyháznak, amely megőrzi és dicsőítve ünnepeli Isten Művét, az üdvösséget, és a világban tanúságot tesz Isten fiainak, vagyis a „felborult”, mégis boldog embereknek a szabadságáról.

Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy Máriához hasonlóan megtegyük a Názáretből Ein Karembe vezető utat, és utunk során lépésről lépésre növekedjen létezésünk jelentette dicséretünk és szabadságunk!

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk a sokaság reakcióját a kenyerek csodájával szemben, ahogyan azt János evangéliuma 6. fejezete elbeszéli.

A tömeg Jézust keresi, ő azonban azt kéri, hogy tegyék világossá ennek a keresésnek a motivációját: mit keresnek? Milyen éhség készteti őket?

És ahogyan korábban a samariai asszony szomjával tett, úgy tesz most velük is: ahogyan létezik olyan élő víz, amely örökre elveszi a szomjúságot (Jn 4,14), úgy létezik olyan igazi kenyér, amely az örök élet utáni éhséget táplálja.

Tehát annak megértéséről lesz szó, hogy mi ez a kenyér, honnan ered, ki ajándékozza azt nekünk, és hogyan táplálhat minket.

Az első kijelentést, amelynél elidőzünk ma, a 49. versben találjuk: „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak.”

A „halál” szó éppen úgy, ahogyan az „élet” kifejezés, többször visszatér ezekben a versekben. Ezek a szavak segítenek megértenünk, hogy hol van a probléma, miről beszél Jézus. Jézus az ember alapvető problémájáról, vagyis az élet és a halál problémájáról beszél.

Izrael pusztai vándorlása során nagyszerű tapasztalatra tett szert, a manna tapasztalatára: Isten elkötelezte magát, hogy sok-sok éven át táplálja népét olyan kenyérrel, amely minden nap csillapítja az éhséget.

Nem akármilyen kenyér volt, a mennyből jött és jele volt annak, hogy Isten jelen van népe életében.

Persze, megdöbbentő csoda volt, ám mégsem volt elég ahhoz, hogy aki abból eszik, ne haljon meg. Ettek belőle, mégis meghaltak. Olyan kenyér volt, amely halálra szánt életet táplált.

Azért esszük, hogy éljünk; mégis, az a kenyér, amink van, olyan, ami nem kerüli el a halált.

Van olyan kenyér, amely az életre táplál? Az örök élet kenyere? Hogyan lehet ilyen kenyerünk?

A mai evangélium azt mondja nekünk, hogy erre a kérdésre semmiféle választ nem tudunk adni, csak akkor, ha engedjük, hogy az Atya önmagához vonzzon bennünket (Jn 6,44).

Az, hogy ezt a kenyeret megismerjük, nem emberi tett – amint azt már többször elmondtuk –, hanem Isten ajándéka. Az ember egyedül nem képes megérteni ennek a kenyérnek a nagy botrányát, nagy paradoxonát, amit Jézus a ma olvasott szakasz utolsó versében foglal össze: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

Ami megbotránkoztat, az az, hogy Jézus testében, az ő törékeny emberi életében Isten egész élete kenyérré, egy igazi élet táplálékává lett az emberek számára.

A megbotránkoztató az, hogy a mennyei kenyér egy ember életévé, az ő testévé változik: Isten élete nem másutt van, mint az ember Jézus testében, aki úgy döntött, hogy ezt a testet táplálékként nekünk ajándékozza. Mindezt azért, hogy az ember végre olyan életet élhessen, amely felülmúlja a halált. Aki eszi ezt a kenyeret, annak valóban örök élete van (Jn 6,51).

Ezért igazi kenyér (Jn 6,32) és élő kenyér: csak az, ami élő, csak az táplálhat minket örök élettel. A manna múlandó, földi élettel táplált, Krisztus teste az Atya életével táplál minket, aki nem hal meg.

Ennek megértéséhez nincs szükségünk másra, csak arra, hogy belépjünk a hit tapasztalatába, ami vonzás, nem pedig emberi erőfeszítés kérdése: annak a műnek befogadása, amit titokzatos módon Isten visz véghez az emberekben.

Minden emberben, mert Isten mindenkit magához vonz majd, mindenkit tanítani fog (Jn 6,45), senki nincs kizárva.

A vonzás nem kényszerítés: senki nincs arra kényszerítve, hogy ezt a kenyeret egye. Csak az eszi, aki törődik saját éhségével, aki kész elfogadni a felülről jövő ajándékot, aki nem megelégedett, aki tovább keres.

Amikor ez nem történik meg, a lehetőség a zúgolódás (Jn 6,41.43), éppen ahogy az izraeliták tesznek azzal a kijelentéssel szemben, amellyel Jézus az igazi mennyei kenyérként hirdeti önmagát.

Az élet kenyerével állnak szemben, de nem engednek a vonzásnak, mert feladták a keresést, mert nem fogadják el, hogy meglepődhetnek.

A zúgolódás refrénszerűen kíséri Izraelt a pusztában, amikor nem emlékeznek, hogy Isten gondot visel rájuk, és amikor engedik, hogy a halálfélelem vegyen erőt rajtuk. Ez pedig az ember próbálkozása, hogy meghallgatás nélkül értsen, hogy attól, ami igaz a látszat felé forduljon; ellenállás Isten vonzásával szemben.

Tehát Isten mindenkit vonz; és aki átengedi magát ennek a vonzásnak, eszik és él.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Minden ajándék kérdéseket vet fel.

Amikor valami olyasmit tartunk a kezünkben, amit megvásároltunk, az nem vált ki meglepetést és nem ébreszt kérdéseket: mi vettük, tudjuk, honnan van, mennyit ér, mire szolgál…

Amikor azonban valaki megajándékoz bennünket, kérdezni kezdünk. Még inkább akkor, amikor az ajándék nem várt, ingyenes, amikor még időnk sem volt arra, hogy vágyakozzunk utána.

Minden ajándék utal valami másra, utal arra, aki azt nekünk ajándékozta: miért tette? Ki ő? Mit akar nekem mondani?

Múlt vasárnap láttuk Jézus ajándékát a sokaságnak, amelyet kenyerével jóllakatott. Még maradt is belőle.

János evangéliuma 6. fejezetének egész további része azokat a kérdéseket gyűjti össze, amelyeket ez az ajándék vetett fel. Ezeken keresztül közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy mit jelent ez az ajándék, ki ez a Kenyér.

Általában úgy emlegetik ezt a fejezetet mint Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott „beszédét”. Valójában nem beszéd, hanem olyan párbeszéd, amely a tömegben a kenyér okán felvetődött kérdésekből születik. Nem monológ, mert Isten soha nem monologizál.

Az evangélium más részeiben Jézus panaszkodik, amikor a sokaság nem tesz fel kérdéseket, nem reagál és olyan, mint az a nemzedék, amelynek furulyáznak, de nem táncol; amelynek siratót énekelnek, de nem sír (vö. Lk 7,31–35).

Meg kell tehát tanulnunk kérdéseket feltenni, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ne tegyünk fel rossz kérdéseket, ahogyan azt a mai evangéliumban látjuk.

Közvetlenül a kenyérszaporítást követően a tanítványok hajóba szállnak és a másik parthoz eveznek. Jézus nem megy azonnal velük, hanem éjjel éri utol őket a viharos tavon, a vízen járva (Jn 6,16–21).

A tömeg csodálkozik a történteken: ha nem szállt be a bárkába, hogyan jutott a túlsó partra?

Ez az első kérdés, amely vall az ámulatról ezzel a csodás és titokzatos mesterrel, ezzel a menekülő, tünékeny mesterrel szemben: Jézus elmenekül azok elől, akik királlyá akarják tenni (Jn 6,15), de elmenekül az elől az igény elől is, hogy mindent tudjanak róla, hogy uralják, ellenőrizzék őt.

Nos, Jézus azt mondja, hogy nem ez a helyes kérdés, mert nem azért keresik őt, hogy megismerjék, hanem, hogy uralkodjanak fölötte. Hogy biztosítsák annak a prófétának a jelenlétét, aki képes megszüntetni éhségüket.

Nem Jézust keresik, hanem a kenyeret; pontosabban nem keresik Jézust, mert csak a kenyeret keresik. Vagyis megelégszenek a kenyérrel anélkül, hogy annál tovább mennének.

Az igazi kérdés tehát nem a sokaság kérdése: „Mester, hogyan jöttél ide?” (Jn 6,25). Az igazi kérdés Jézus válaszának sorai között rejlik: „Nem azért kerestek, mert láttátok a jeleket, hanem mert ettetek” (Jn 6,26). Az igazi kérdés az, hogy mit keresünk, amikor Jézust keressük.

Ez az a kérdés, amely végigkíséri János evangéliumát az elejétől a végéig. Jézus először Keresztelő János tanítványaihoz fordul ezzel a kérdéssel, akik otthagyják korábbi mesterüket, hogy őt kövessék (Jn 1,38), és ismét felteszi Magdalai Máriának, aki sírva keresi őt a holtak között (Jn 20,15).

Az ember azonban nem tudja, hogy mit keres és gyakran azt sem tudja, hogy van valami a kenyéren túl, vagyis önmagán túl.

Jézus azonban éppen oda szeretne elvezetni bennünket.

Ezért Jézus beszélgetőtársaiban új éhséget ébreszt és meghívja őket egy olyan eledel keresésére, amely halhatatlan életet táplál: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27).

Melyik ez a kenyér? Az, „amelyet az Emberfia ad majd nektek” (Jn 6,27).

Azt mondhatjuk, hogy az a kenyér, amely az örök életet táplálja, az önmagát ajándékozó Istennek az élete: minket Isten ajándéka táplál, és ez az ajándék magának Jézusnak az élete. Ő az igazi „élet kenyere” (Jn 6,35).

Beszélgetőpartnerei között azonnal akad, aki arra gondol, hogy ezért a kenyérért tenni kell valamit (Jn 6,28), de ez nem így van: néhány verssel később többször visszatér, szinte bombáz bennünket az „ajándék” kifejezés. Csak az tud igazán táplálni, ami ajándék, és az a kenyér, amelyet Jézus megszaporított, arról vall, hogy Isten maga ajándék, és csak akkor élhetünk igazán, ha az ő ajándéka táplál minket.

Vele táplálkozni az egyetlen tett, amelyet tőlünk kér, és ez a tett hitet kíván (Jn 6,29); arról van szó „csupán”, hogy higgyünk Benne, menjünk Hozzá, bízzunk abban, hogy ez az ajándék képes az élet és szeretet utáni éhségünket mélységesen táplálni. Arról van szó csupán, hogy szemléljük az életet új módon, Isten országa optikáján keresztül, amely optikában az élet ingyenes ajándék.

Ez János evangéliuma 6. fejezetének első szakasza, amelyben Jézus másfajta kenyérről, másfajta éhségről kezd beszélni: olyan kenyérről, amely kizárólag ajándék és olyan éhségről, amely csak az élet befogadásával elégíthető ki.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mostani, 17. évközi vasárnapon Márk evangéliumának hallgatása megszakad, és átadja a helyet János evangéliumának.

A múlt vasárnapi szakaszt követő részben Márk elbeszéli a kenyerek és halak megsokasításának történetét (Mk 6,34­­–44); a mai liturgia ugyanezt a csodát állítja elénk, azonban úgy, ahogyan az a negyedik evangéliumban jelenik meg, amelynek teljes hatodik fejezetét – Jézus hosszú elmélkedését az élet kenyerének témájáról – meghallgatjuk a következő vasárnapokon.

A mai szakaszt két részre oszthatjuk: az egyik a kenyerek és halak megsokasításának csodája, azonban nem ez foglalja el a nagyobb helyet. Jóval terjedelmesebb a Jézus és Fülöp között zajló párbeszéd, amely azért fontos, mert abban Jézus felkínálja annak keretét, amit tesz, átnyújtja gesztusának jelentését.

Így azonnal megértjük, hogy nem csak az a fontos, hogy együk ezt a kenyeret: az is fontos lesz, hogy megértsük, mit is eszünk, megértsük, hogy honnan származik ez a kenyér és milyen élettel táplál.

Ennek a keretnek az első eleme a Pászkából, a Húsvétból adódik.

Az ünnepet kifejezetten a negyedik vers említi, de az egész szakasz alapját képezi: Jézus tettei nyilvánvalóan utalnak Mózes alakjára és Izrael negyven évére a pusztában.

Amint Mózes felmegy a hegyre és átadja Izraelnek a Törvényt, amely élteti őket, úgy Jézus is felmegy a hegyre, leül (Jn 6,3) és éltető táplálékot ad a sokaságnak.

Amint a kivonulás idején, úgy itt is sokaság van úton; mint akkor, úgy most is felmerül a kenyér kérdése: kenyér nélkül nem lehet menni és nem lehet élni.

A kenyér kérdése az egész pusztai vándorlást végigkíséri, Egyiptomtól kezdve egészen a belépésig a szabadság földjére: tudja-e táplálni Isten a népét? És hogyan tudja azt egy ilyen kopár földön megtenni?

A mai szakaszban is van egy kérdés, amelyet Jézus tesz fel Fülöpnek: ez pedig alapvető kérdés. Jézus azt kérdezi Fülöptől, hogy honnan lehetne azt a kenyeret venni, amely képes ekkora tömeget jóllakatni (Jn 6,5).

A „honnan” olyan kérdőszó, amelyet János evangélista gyakran alkalmaz: amikor pedig használja, mindig attól eltérő eredetet jelöl, mint amit első pillantásra vélnénk. A „honnan” mindig magának Jézusnak az eredetét, vagyis az Atyát jelöli.

Ezt a kérdőszót megtaláljuk például a 2. fejezetben, amikor Kánában a násznagy nem tudja, hogy honnan való a bor; a 3. fejezetben, amikor Jézus Nikodémusnak az élet leheletéről beszél, amelyről nem tudni, honnan jön és hová megy; majd a 4. fejezetben, amikor a samariai asszony kérdezi Jézust, hogy honnan veszi az élő vizet.

Jézus és a nép elöljárói közötti vitában az utóbbiak gyakran kérdezgetik, hogy honnan való Jézus; ha kérdezik is őt, mégis inkább úgy vélik, hogy tudják, honnan való (Jn 7,27).

A kánai násznagy, Nikodémus és a samariai asszony egységben vannak a „nem tudás” által: közülük senki nem tudja, hogy honnan való az az ajándék, ami most ott van előttük; ez azért van így, mert az ember nem tudja, hogy honnan ered az élet, nem birtokolja, nem teremtette és egyedül nem képes azt ajándékozni sem.

Éppen ezek azok a pillanatok, amelyekben Jézus akként nyilatkoztatja ki önmagát, aki az Atyától jön és elhozza az Atya életét.

Ahol viszont az ember úgy véli, hogy ismeri őt, éppen ez által bezárul az ajándék előtt, ahogyan a nép elöljárói, akik már mindent tudnak és nincs mit elfogadniuk.

A mai evangéliumban Fülöp az, aki „nem tudja” honnan vegyék a kenyeret. Fülöp egyetlen dolgot tud, ami alapvető: Fülöp tudja, hogy amije van, nem elegendő ahhoz, hogy megszerezze (Jn 6,7).

Mondhatnánk úgy is, hogy Fülöp tudja, hogy ez a kenyér nem megvehető, nem lehet pénzen megszerezni.

A kenyér, amelyet Jézus ad, az a kenyér, amely az Atyától származik, nem megvehető, de megszerezhető. Ahhoz, hogy részesedjünk belőle, az ingyenes ajándék optikáján át kell szemlélnünk.

Azonban ahhoz, hogy ez megtörténhessen, hogy az ajándék útja újra megnyílhasson az emberek útján, két dolog szükséges.

Mindenekelőtt egy gyermekre van szükség (Jn 6,9), aki rendelkezésre bocsátja azt a keveset, amije van, azt a kicsit, ami az ő élete: igaz, hogy az ajándék Istentől ered, de nem érhet el hozzánk, csak azon belül, akik vagyunk, és amink van. Ez a megtestesülés logikája.

Azután, arra is szükség van, hogy ez a „kevés” Jézus kezébe kerüljön: olyan kezekbe, amelyek nem azért nyúlnak, hogy elvegyenek, és hogy birtokoljanak, olyan kezekbe, amelyek nem tartanak vissza.

Ádám és Éva azért nyújtották ki a kezüket, hogy elvegyenek, Jézus éppen ellenkezőleg, a felajánlás gesztusaként nyújtja ki kezét.

A különbség teljes egészében az Eucharisztia szavában rejlik: hálaadás. Jézus így ajándékként veszi az életet, amelyet meg kell köszönni és meg kell osztani a testvérekkel.

Ezért az ő kenyere elegendő mindenkinek és mindenkit bőségesen táplálhat.

+ Pierbattista

fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz mondhatni „kényelmetlen” szakasz: kényelmetlen a tanítványok számára, akik feltételezhetően fáradtan térnek vissza küldetésükből, és Jézus kis pihenésre szóló meghívása ellenére még inkább emberektől körülvéve találják magukat.

Kényelmetlen „megérteni” is: hogyan egyeztethető össze a tanítványok igénye a sokaságéval? Miért kínálja fel Jézus övéinek a meghittség egy idejét, és mégsem tesz azután semmit azért, hogy megmentse őket és önmagát a tömeg rohamától? Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog?

Ha figyelmesen hallgatjuk, valójában ez a két kérdés közelről érinti a mi életünket, a mi igényeinket, vágyainkat. Ezek a kérdések pedig visszavezetnek minket az Úr vágyához, oda, hogy szükségünk van arra, hogy együtt lehessünk vele, ami soha nem teljesül teljes mértékben, és ami mindenekelőtt valamiképpen mindig arra szolgál, hogy megnyíljunk a másik felé.

Nincs olyan igazi találkozás az Úrral, ami ne adna még inkább teret a testvér szükségletének.

Jézus tehát fogadja küldetésükből visszatérő tanítványait. Úgy fogadja, hogy közben meghívja őket a meghittség megtapasztalására. Márk evangélista két szót használ ennek a meghittségnek a kifejezésére.

Az első a „félrehúzódik, elvonul” (Mk 6,31), ami Márk evangéliumában többször visszatérő kifejezés: Jézus félrehúzódik, amikor övéinek magyarázza a példabeszédek jelentését (Mk 4,34); amikor felviszi Pétert, Jakabot és Jánost a Tábor-hegyre (Mk 9,2); amikor övéinek nehéz kérdést kell feltenniük és nem akarják ezt mindenki előtt tenni (Mk 9,28; 13,3). Abban a személyes és meghitt kapcsolatban jelenik meg ez a „félrevonul”, amely Jézust övéihez köti. Ez az „elvonulás” az a tér, amelyben a barátság táplálkozik és elmélyül, ez a meghallgatás és a megosztás tere, a kölcsönös megismerés tere. A „félrehúzódik, elvonul” kifejezés tehát annak a kinyilatkoztatásnak a tapasztalatához kötődik, amelyet az Úr önmagáról ad tanítványainak.

A másik kifejezés a „puszta” (Mk 6,31): az elvonulás helye, ahová Jézus vezeti őket pusztaság, sivatag, magányos hely. Nos, a pusztaság sohasem volt a pihenés, a relaxáció helye, hanem a küzdelem, a szomjúság és éhség, a kísértés és úton lét helye: az a hely, amelyet Isten választott, hogy népe megtanulja a bizalom és megosztás igényes művészetét.

Nos, ami meglep, ami kényelmetlenséget okoz, hogy ez a puszta és félreeső hely nem olyan elszigetelt, hogy elérhetetlen legyen. Sőt, épp ellenkezőleg: azzá a hellyé válik, ahol a sokaság még könnyebben közeledhet hozzájuk, olyannyira, hogy (Márk evangéliumában egyetlen alkalommal) egyenesen megelőzték őket (Mk 6,33): a sokaság tudja, hogy éppen ott találhat rájuk, azon az elszigetelt és félreeső helyen.

És itt történik, hogy Jézus és a tanítványok egyszerűen arra kapnak meghívást, hogy észrevegyék, érezzék a sokaság éhségét és magukra vállalják a sokaság életre törekvését. Meghívottak arra, hogy pihenésre leljenek nem annyira a nyugodt magányban, mint inkább a másik terhet jelentő elfogadásában.

A pusztában, a félrevonulásban tehát nem lazulni, relaxálni kell, hanem megnyílni a sajátunknál mélyebb szomjúságra és éhségre: ez a tapasztalat ad értelmet, erőt, lendületet az életnek. Ezt a tapasztalatot nevezik együttérzésnek, részvétnek (Mk 6,34).

Tehát: igaz Jézus vágya, hogy övéivel legyen; és igaz Jézus sejtése, hogy övéinek egy kis nyugalomra volna szükségük.

Ám igaz az is, hogy Jézus tudja, ez a vágy csak akkor teljesülhet, ha teret ad a sokaságnak, az ő éhségüknek is. Csak ez pihentet igazán.

Mindenféle menekülés a valóság elől nemcsak, hogy nem a pihenés forrása, hanem épp ellenkezőleg, a fáradtság, idegesség, feszültség forrása. Ki tudja, hogy fáradtságunk milyen nagy részét a pihenés nem evangéliumi kajtatása, az Úrral való kapcsolat helytelen keresése okozza.

Az a küzdelem, amelyre a tanítványok meghívást kaptak, hogy megvívják a pusztában éppen ez a lépés, ez a megnyílás, hogy helyet adjanak egy olyan Úrnak, aki csak akkor tartozik hozzájuk, ha megosztja velük saját, ember iránti mély szenvedélyét.

Az „elvonuláshoz, félrehúzódáshoz” kötődő kinyilatkoztatás ezúttal nem az Úrra, inkább a tanítványok küldetésére vonatkozik: útra keltek és visszatértek, de visszatérésük nem azt jelenti, hogy a küldetés véget ért vagy szünetelhet; amint az ember éhsége nem szünetel, nem szünetel Isten vágya sem, hogy országa közel legyen.

+ Pierbattista

Fordítptta: Dr. Sz.Gy.

Évközi 15. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

„Aki engem látott, látta az Atyát”: János evangéliumának szavai (14,9) tömören megfogalmazzák Jézus emberek közötti küldetését. Olyan szavak, amelyek azt mondják, hogy Jézus nem azért jött, hogy önmagát hirdesse, hogy valamilyen, az ő személyére koncentráló, új és érdekes hírt vigyen mindenkinek.

Jézus azért jött, hogy valami önmagánál „többet” hozzon az embereknek: az Atyát.

Hogyan tehette ezt?

Jézus olyannyira egységben van Vele, olyan mély kapcsolatban áll az Atyával, annyira engedelmes és az Atya életét élő, hogy ha valaki őt látta, nem csak Jézust látta: látta az Atya szeretetét, gyöngédségét, irgalmát; rátalált az Ő országára, amely közelivé lett (Mk 1,15).

Ha Jézus nem jött volna el, az ember megalkothatta volna az igazsághoz többé-kevésbé közelítő saját elképzelését Istenről: azonban sohasem találkozott volna vele. Jézusban viszont Isten lehetővé tette a találkozást önmagával.

Ez a bevezető segíti belépésünket a mai evangéliumba.

Jézus misszióba küldi tanítványait, vagyis pontosan azt kell tenniük, amit Ő tett: elérhetővé kell tenni az Atyát, mindenhová el kell vinni az ő uralmát / Országát.

Márk már elbeszélte meghívásukat: Mk 13,3-ban azt mondta, hogy Jézus felment egy hegyre, magához hívta övéit és megalapította a Tizenkettő csoportját. Két okból tette ezt: az első ok, hogy tanítványai Vele legyenek; a második, hogy elmenjenek prédikálni azzal a hatalommal, amely kiűzi a gonoszt.

Íme, a keresztény élet középpontjában a maradni, majd elmenni dinamikája áll.

A tanítvány Urával van, meghittséget és az Ő ismeretét éli meg. Nem felszínes ismeretet, mint azok a názáretiek, akiket múlt vasárnap láttunk, hanem „lényegi” ismeretet, ami a megváltottak életében valósul meg, akik sebeik által tanulták meg, hogy az Úrba vethetik bizalmukat.

Majd amikor a tanítvány küldetésben részesül, hogy másoknak hirdesse az evangéliumot, nem önmagát viszi, hanem Őt, azt a kapcsolatot, ami őt élteti: aki a tanítványt látja, valamiféleképpen lát valamit az Úrból, aki őt küldte.

Értelmét vesztené az a tanítványság, amely csak az első mozzanatot – az Úrral való együttlétet ­– éli meg. Más vallási és filozófiai iskoláktól eltérően Krisztus követésének célja nem a mester házának biztonságába vezet, nem zár be a vele való kapcsolatba.

Épp ellenkezőleg: megnyit a küldetésre, nyitottá tesz a másik irányában, a világ felé, vagyis a bizonytalanságra és az ideiglenességre.

De az olyan tanítvány élete is értelmetlen volna, aki csak a második mozzanatot éli: aki anélkül indul el, hogy előbb „lenne”, előbb az Úr felé fordulna a szíve, az csak önmagát vinné, és senkit nem szabadítana meg, mert nem öltötte magára az Úr tekintélyét.

Aki tehát azt választja, hogy az Urat hirdeti, nehéz próbáknak, bizonytalanságoknak, meg nem értésnek teszi ki magát.

Semmit nem kell tenni azért, hogy ezeket keressük, sem azért, hogy ezeket elkerüljük. Ezért Jézus arra törekszik, hogy övéinek csak olyan utasításokat adjon, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit ne vigyenek magukkal, mire nem lesz szükségük: mert ha a vele való kapcsolatból élnek, nem lesz szükségük semmi másra. Jézus bizonytalan helyzetben hagyja őket, hogy amikor útra kelnek, elsőként tapasztalhassák meg annak gondviselését, aki őket kíséri.

Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy több bibliamagyarázó szerint a mai szakasszal veszi kezdetét Márk evangéliumának az a része, melyet „a kenyerek” szakaszának neveznek azért, mert a kenyér témája többször visszatér ezekben a fejezetekben. Első alkalommal éppen itt jelenik meg, amikor Jézus misszióba küldi a tanítványokat. Hiányként tűnik fel, olyanként, amit nem kell a tanítványoknak magukkal vinniük. Jóllehet a következő fejezetekben bőségben lesz a kenyér, Jézus kétszer szaporít kenyeret, és ezt mindenkiért, zsidókért és pogányokért egyaránt teszi.

Aki kenyér nélkül indul el, felfedezi, hogy ez a kenyér nem fog hiányozni, amint nem fog hiányozni a menedék és az Úr segítsége sem.

A tanítványok így képesek lesznek hirdetni, hogy a Jézusban közel jövő Isten gondviselő, kenyeret ajándékozó Isten. Nem csupán szavakkal hirdetik, hanem szükséget szenvedő és bizonytalanságban való létük által, azzal a magatartással, amely önmagában vall Arról, akibe bizalmukat vetették.

Jézus útmutatásai tehát, hogy ne vigyenek magukkal se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt, nem egyszerűen aszketikus gesztus és nem a szegénység választása. Azoknak a természetes és következetes életstílusa, akik az Úrban bíznak és ezért nem törekednek minden lehetséges módon egyedül biztosítani az életüket: életük ajándék.

Az Atyától kapták, de igehirdetésük címzettjeitől is, akik befogadják őket otthonukba és megosztják velük kenyerüket: az életnek ez a kölcsönös megosztása az, amiben az evangélium hirdetése teljesülhet.

Végül pedig Jézus kettesével küldi a tanítványokat: azért, mert a misszionárius nem magányos hős, hanem közösségi ember. Az Ország /uralom hirdetése nem egyéni, hanem testvéri és közösségi cselekedet, azt az új életet tanúsítja, amely csak közösségben létezik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.