Az alázat vizében kimostam lelkem kendőjét,

és most hófehér. Már nem emelem büszkén a

Fejemet. Tudom, más többet ér.

Tieid voltak az utak, amiket léptem,

s legmesszebb veled járva értem.

Tied volt, mit mondtam a szók.

Amit kaptam értük, tied volt a bók.

Oly jó észrevétlen maradni. Magamat

kifosztva csak egyre adni.

Lelkem kendőjét Uram elédbe

kibontom, s belehímzem, hogy megismerd

Alázatom a monogramomon.”

Puszta Sándor: Alázat