231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Évközi 6. vasárnap

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog.” (Jer 17,7–8)

Évközi 5. vasárnap

Péter egyszerű, konkrét ember, aki hozzászokott a tenger illatához: érti, hogyan változik az időjárás. Kérges és érdes kezével mosogatja hálókat az igencsak igénybe vett családi bárkában. Figyel, és legbelül mosolyog. Ezek a szokásos történetek a jámbor rabbiktól és rajongó hívőktől, szép és haszontalan szavak, csupán szóvirágok a hétköznapi élet rabláncain. Szokásos szentbeszéd, amit magába kell, hogy szívjon, nehogy mások vadállatnak tartsák. Csak zavaró, szemet csípő füst egész.

Aztán mégis valami váratlan történik: Jézus azt kéri, hogy térjen vissza a tóra halászni. Ha fenntartással is, de belemegy, hogy ez az ács megtudja: a halak ma már vakációznak.

Isten mindig egy sikertelen nap végén ér el hozzánk, a legkevésbé sem misztikus pillanatban, amit el tudunk képzelni. Éjszakáink és rémálmaink végén jut el hozzánk, amikor fáradtak és kimerültek vagyunk. A bizalmunk gesztusát kéri tőlünk, nyilvánvalóan haszontalan dolgot, hogy a hálónkat életük gyenge oldalán dobjuk be, ne a saját erőnkre és képességeire hagyatkozzunk, hanem bízzunk benne. Péter ezt teszi és valami hallatlan történik: a háló megtelik hallal, a hajó szinte elsüllyed.

Paolo Curtaz

Évközi 4. vasárnap

Ma arról beszélünk, Isten hogyan jött el, hogy magáról beszéljen, és mi hogyan utasítjuk el, miközben hallgatjuk őt. Az elutasítás okai egyértelműek: Jézus egy hétköznapi messiás, nem túl látványos, még a megszokott próféta minimális kritériumainak sem felel meg.

Az egyháznak szüksége van próféciákra és prófétákra, kellemetlen és látszólag udvariatlan álláspontokra, hogy életben maradjon az evangélium gyümölcsöző karizmája.

Olyan szép, hogy még ma is vannak a keresztények között olyanok, akik olykor lehetnek szélsőségesek, de mégis csak úgy érzik, hogy az egyházhoz tartoznak, amikor a béke és az igazságosság mellett döntenek, és főleg a keresztényeket hívják következetes, áttetsző életre. Jajj annak, aki kioltja a prófétai szellemet!

Néha az egész egyháznak kellene prófétai jelnek lennie a világban, amikor például (végre!) elutasítjuk az erőszak és a háború minden formáját, még akkor is, ha azokat nemes célok motiválják (egyébként soha nem bizonyul teljes mértékben nemes vállalkozásnak).

Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a prófétákat a bajkeverőktől. Minden közösségben van vita, amikor valami prófétait érzünk, minden plébánián, amikor a pap, mondjuk erőteljesen kiáll valami mellett. A prófétáknak is körültekintőeknek kell lenniük, nem szabad az evangélium normái fölé helyezkedniük, ahogy Pál apostol is mondja. A szeretet, amely őszinte és olykor korhol, attól még mindig szeretet.

Paolo Curtaz

Évközi 3. vasárnap

„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”

Lukács az „Isten mai napjának” teológusa. Evangéliumában tizenkétszer találkozunk a „ma” megjelöléssel. Közülük ezek a legfontosabbak:

  • „ma” történt az angyalok kinyilatkoztatása Betlehemben (vö. Lk 2,11);
  • „ma” szólalt meg az égi hang Jézus megkeresztelkedésekor (vö. Lk 3,22);
  • „ma” teljesedett be Jézus programbeszéde (mostani evangéliumi szakaszunkban);
  • „ma” is úton van Jeruzsálem felé (vö. Lk 13,32–33);
  • Péter felé is elhangzik ez a szó árulása kapcsán (vö. Lk 22,34.61);
  • a jobb lator is megkapja az üdvösség ígéretét: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lk 23,43)

Ma újrakezdem a kereszténységem!

Enzo Bianchi, Comunità di Bose

 

Évközi 2. vasárnap

Az Izrael és Istene közötti házasság olyan, mint a mai evangéliumi szakasz korsói: kővé dermedt és tökéletlen. A mai vasárnapi szakaszban hat korsó szerepel. A hat a bibliai számszimbolikában a tökéletlenség száma, egyel kevesebb, mint a tökéletességet kifejező hetes szám. Ilyen Izrael vallásossága: megfáradt, felhígított, nem nyújt örömet és többé már ünnep. Az emberek olyan hitet élnek, amely nagyon hasonlít a mi mai vallásosságunkhoz: megfáradt és zavaros, ellentmondásokkal terhes és a mindennapi élet elsodorja. Mária, mint az első a tanítványok között, felismeri ezt és arra kéri Jézust, hogy lépjen közbe. A hűséges szolgák, az elbeszélés központi alakjai azok, akik működtetik az Izrael és Isten közötti házasságot, akik bár nehézséggel és megértés nélkül, de engedelmeskednek, kitartanak és nem adják fel. Még nem tudják, hogy hűséges munkavégzésük gyümölcsöt hoz és újra elevenné teszi az ünnepet. Kell a hűséged az új bor csodájához! Jézus, az emberiség vőlegénye az, aki a megszokás vizét átváltoztatja a szenvedély borává.
Paolo Curtaz

Urunk megkeresztelkedése

Rád is érvényes! Ha vétkeid özönéből és félelmed tengeréből az égre feltekintesz, feletted is megnyílik az ég. Szíved kitágul. Már nem kell magadat vétkeid felhánytorgatásával emészteni. A megnyílt égből Isten szavát hallod, amely feltétel nélküli létjogosultságot ígér neked: „Te vagy az én szeretett fiam, szeretett lányom. Benned kedvem telik. Nem kell magad igazolnod. Nem kell megvenned létjogosultságodat. Létezhetsz, mert szeretlek. Olyannak szeretlek, amilyen vagy.”
Anselm Grün OSB

Vízkereszt ünnepe

Babits Mihály: Csillag után
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
A napkeleti bölcsek alakjának értelmezéshez ajánljuk Xavér atya egyik írását: 

Szent család vasárnapja

Ma a szent családot ünnepeljük, amely bár nagyon is különbözik a mi családjainktól (gondoljunk csak arra, hogy van egy anya, aki szűz, egy nevelőapa és egy kisfiú, aki Isten!), érzelmi dinamikákban viszont mégis azonos családjainkkal.

Názáret arról árulkodik, hogy Isten eljött, hogy szállást vegyen lakásiankban, házainkban. Így a hétköznapjainkban és a gesztusaink állandó ismétlődésében megélhetjük Isten Országát, misztikus tapasztalatot szerezhetünk és növekedhetünk Isten ismeretében. Kidolgozhatnánk egy „pelenka”-teológiát (a legkomolyabban!), egyfajta misztikus traktátust a gyerekek feladatairól, a kölcsönösség lelkiségéről, amit meg kell fizetnünk. A kereszténység rendkívül újdonsága éppen abszolút normalitásában van. Isten úgy döntött, hogy lakást vesz hétköznapjainkba és teljesen bekapcsolódik abba.

Paolo Curtaz

 

Karácsony, Jézus születésének ünnepe

Csak egy őrült Isten vehette fejébe, hogy emberré válik. Mi bírhatta rá Istent arra, hogy feladja kiváltságos isteni létállapotát, hogy magára vegye a gyenge emberi létállapotot?

A hatalmasoknak minden korban az volt az álma, hogy istenek legyenek, mindenki fölé emelkedjenek (lásd például Iz 14,13–14: „Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat […] hasonló leszek a Magasságoshoz!”). Minden vallásos embernek is az volt a leghőbb vágya, hogy elérje Istent: felemelkedni, lelkivé válni, hogy misztikusan egyesülhessen a láthatatlan Istennel. A hatalmasok azáltal próbáltak felérni Istenhez és vele egyenrangúvá válni, hogy növelték uralkodói hatalmukat népeik felett; a vallásos emberek azáltal próbáltak eggyé válni Istennel, hogy növelték imáik és áldozataik számát, s a feddhetetlen, szent élet mintaképeivé akartak válni. Csakhogy minél inkább elkülönült az ember a többi embertől, hogy találkozzon Istennel, Isten annál inkább távolodni látszott, elérhetetlennek bizonyult.

Jézussal megértettük ennek az okát. Karácsonykor, Jézus születésével Isten emberré válik, minden más teremtmény szintjére ereszkedik le. Egyedül „Isten balgasága” (1Kor 1,25) késztethette a Magasságost nemcsak arra, hogy emberré váljon, hanem hogy az is maradjon: „Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, az emberekhez vált hasonlóvá” (Fil 2,7). Sosem lehetett hallani korábban olyan Teremtőről, aki teremtményeinek szintjére ereszkedett volna!

Istenünk megtette ezt, a teremtett ember, az emberiség iránti szeretetből. Jézus születése óta Isten már nem ugyanaz, aki volt, és az ember sem. Teljesen megváltozott Istennek az emberekkel, és az embereknek az egymással való kapcsolata. Jézus óta Istent nem keresnünk, hanem befogadnunk kell. Az embernek nem kell felemelkednie, hogy rátaláljon Istenre, hanem le kell ereszkednie a többi ember felé, mert Jézusban Isten emberré, mélyen emberivé lett, és nem kéri azt, hogy szolgáljuk őt, hanem ő maga állt minden ember szolgálatába.

Ezért az, hogy valaki közösségben van-e Istennel, nem abból látszik, hogy mit hisz, hanem abból, ahogyan szeret, nem abból, hogy mennyit imádkozik, hanem abból, hogy mennyi figyelmet szentel a többiek szükségleteinek, nem abból, hogy mennyi áldozatot mutat be Istennek, hanem abból, hogy tud-e áldozatot hozni embertársai javáért.

Ez a karácsonynak, Jézus születésének csodálatos meglepetése: minél emberibbé válik az ember, annál inkább felfedezi és felszabadítja a magában lévő istenit, azt az Istent, aki nem elszívja az ember energiáit, hanem közli vele a sajátját, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy az ember őérte éljen, hanem azt, hogy belőle, vele és úgy éljen, mint ő, szeretetet árasztva és együttérzést tanúsítva minden teremtmény felé, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy engedelmeskedjünk egy szentnek tartott könyvnek, hanem azt, hogy szentnek tartsunk mindent teremtményt.

Alberto Maggi (olasz katolikus szentírástudós, szervita szerzetes)

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk minden olvasónknak és honlapunk követőjének!

Advent negyedik vasárnapja

A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Ez az a szakasz, amellyel belépünk Karácsony hetébe, ezért hallgassuk különös figyelemmel és engedjük, hogy ez az Ige elkísérjen minket, hogy üdvözöljük életünkben az Urat, aki mindig érkezik.

Ez az az epizód, amely közvetlenül az angyali üdvözlet elbeszélését követi: ez fontos részlet, mivel azonnal mondhatjuk, hogy az angyali üdvözlet a vizitáció előfeltétele. Előzménye és ígérete annak: a találkozás az Úrral előfeltétele annak, hogy az ember elébe menjen a másiknak, hogy a másikkal igazi találkozásokat és kapcsolatokat éljen át. Aki fogadta az Úr látogatását, az megnyílik, kivirul, útra kel, többé nem fél: annak bizonyosságában él, hogy az Úr ott van vele. És ez az, ami átalakítja az életet.

Az angyali üdvözlet elbeszélése ellenpontja a Zakariásnak adott születés-hírüladásnak. Zakariás nem hisz és jeleket kér, hogy bízni tudjon: nos, mintegy ennek a magatartásnak a következményeként Zakariás néma, érzéketlen, önmagába zárt marad. Mária számára viszont éppen ellenkezőleg, új életmód veszi kezdetét, amit a 39. versben olvasható határozói igenév foglal magába: sietve.

A „sietve” húsvéti határozói igenév, amely sietséget fejez ki, az élet kirobbanását, ami azzal történik meg, aki felismeri, hogy megváltott. Az a felugrás, szökkenés, amely Jánost Erzsébet méhében éri el (Lk 1,41), ebben gyökerezik, Máriának ebben a sietségében, amellyel saját üdvtapasztalatából elindul, hogy a másikkal találkozzon.

Mária, akit elér és átalakít a kegyelem, találkozik Erzsébettel, aki ugyanazt a tapasztalatot élte át. Milyen tapasztalatot? Tapasztalatot egy olyan Istenről, aki termékennyé tette méhüket úgy, ahogyan csak Ő képes rá. Ez az üdvösség.

Amikor valaki megtapasztalta így az üdvösséget, azt felismerjük anélkül, hogy túl sok szóra, túl sok magyarázatra volna szükség: Mária nem mond semmi mást, csak egy egyszerű köszöntést (Lk 1,40), de Erzsébet már önmagában hordozza azokat a szempontokat, amelyekkel Mária életét olvassa.

A szöveg azt mondja, hogy eltelt Szentlélekkel, így szavai egy próféta szavai, aki képes értelmezni Isten jelenlétének jeleit Máriában. Soha nem nevezi őt nevén, hanem három olyan címmel illeti, amelyek mindig Istennel hozzák őt kapcsolatba, azzal, amit Isten cselekszik benne: ez a hívők új szemlélete és az az új mód, ahogyan ők egymással találkoznak.

Mindenekelőtt azt mondja, hogy Mária áldott (Lk 1,42): a Bibliában az áldás mindig az élet ajándékához kapcsolódik; Isten éppen azért áld, hogy életet adjon, az életet növelje, oltalmazza, és mindezt hatékony, teremtő Szava által teszi. Erzsébet Máriát Istennek e tevékenységén belül látja, ezen az áldáson belül, amely a világ teremtésével kezdődött és soha nem szűnt meg.

Azután „az én Uram anyja” névvel illeti (Lk 1,43): Mária többé nem csak egy asszony, többé már nem csak a saját nevét viseli. A Mária név, az ő személyazonossága mostantól kezdve azt jelenti, hogy anya legyen: így ismeri fel és így azonosítja őt Erzsébet próféciájában. Nem akármilyen anya, hanem „az én Uram” anyja, így Erzsébet az első, aki az evangéliumban a küriosz szót visszhangozza. Az Úr címet a Feltámadott viseli, Aki legyőzte a halált. Mi több, nem egyszerűen az Úr anyja, hanem az én Uram anyja: annak az Istennek az anyja, aki megszabadított engem, aki elvette szégyenemet, aki irgalmasságot gyakorolt velem.

Végül úgy említi Máriát, mint „aki hitt” (Lk 1,45). Isten tette, hogy áld és megszabadít. Az ember műve, hogy higgyen az áldó és szabadító Istenben. Amikor ez megtörténik, az ember boldog, vagyis teljességében éli meg a maga emberségét. Mária pontosan ez, új asszony, aki először bízott és hitte, hogy Isten műve benne áldás, élet volt.

A mai szakasz itt ér véget, de az evangélium folytatódik a magnificat énekével: Mária, akit nagynénje, Erzsébet megerősített, énekel. Énekel Isten cselekvéséről a történelemben, ami húsvéti tett, paradox esemény, csak a hívő számára látható. Aki hisz, már ezt az új világot látja, pontosan úgy, ahogyan Erzsébet látja a rejtett, Mária méhében jelen levő Jézust.

Már a küszöbön áll a Karácsony: megadatott nekünk a lehetőség, hogy úgy fogadjuk, mint ahogy Erzsébet fogadta Máriát, hívő tekintetével, amely lehetővé tette számára, hogy meglássa újra Isten áldását a történelmet eljövetelével alakító tettében. Ahogyan Erzsébetnek, úgy számunkra is ez az eljövetel csodálkozás és öröm forrása.

Pierbattista Pizzaballa, Jeruzsálem püspöke

 

Erzsébet és Mária találkozása. Ain Karem, a Vizitáció templomkertjében