231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Évközi 22. vasárnap

A mai példabeszéd végén Jézus azt mondja a farizeusnak, hogy ne barátait, rokonait vagy gazdag szomszédjait hívja meg lakomára, hanem inkább a szegény és kitaszított embereket, akik nem tudják viszonozni a meghívást (Vö. Lk 14,13-14), hogy az ajándék ingyenes legyen. Az igazi jutalom végső soron Isten adja, aki „a világot kormányozza. Mi csak neki szolgálunk, amennyire képesek vagyunk rá, s amennyire Ő erőt ad nekünk hozzá.” (Deus Caritas est 35.) Tekintsünk újra Krisztusra, az alázatosság és az ingyenes ajándékozás példájára; tanuljunk Tőle türelmet a kísértésben, szelídséget a bántásokban, Istennek való engedelmességet a szenvedésben, abban a reményben, hogy aki meghívott minket, egykor majd ezt mondja nekünk: „Barátom, menj följebb!” (Vö. Lk 14,10) Valójában az igazi jó annyit jelent, mint közel lenni Hozzá.

XVI. Benedek pápa

Évközi 21. vasárnap

Nem elég kijelenteni, hogy Krisztus „barátai” vagyunk, hamis érdemekkel dicsekedni: „Veled ettünk és ittunk, a mi utcáinkban tanítottál.” (Lk 13,26)

A Jézussal való igazi barátság az életmódban mutatkozik meg: a jószívűségben, az alázatban, a szelídségben és irgalmasságban, az igazságosság és igazság iránti szeretetben, az őszinte és becsületes elköteleződésben a béke és kiengesztelődés mellett.

 

Évközi 20. vasárnap

Miközben Jeruzsálem felé haladt, ahol a kereszthalál várt Rá, e szavakkal fordult tanítványaihoz: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”

Bárki, aki ismeri Krisztus evangéliumát – még ha felszínesen is – tudja, hogy az par excellence, a béke üzenete, ahogy Szent Pál írja, Jézus a „mi békességünk” (Ef 2,14), aki meghalt és feltámadt, hogy lerombolja az ellenségeskedés falát és elhozza Isten országát, amely szeretet, öröm és béke.

Hogyan magyarázhatjuk Jézus szavait? Mire gondolt az Úr, amikor azt mondta, Ő azért jött – Szent Lukács változata szerint, hogy „megosztottságot”, Szent Máté szerint pedig, hogy „kardot” hozzon a földre (Mt 10,34)?

Az a béke, amit Krisztus hoz nekünk nem a konfliktusok hiányának szinonimája. Ellenkezőleg, Jézus békessége a gonosz elleni állandó harc gyümölcse. Jézus harca nem emberi személyek, hatalmak, hanem a Sátán – Isten és ember ellensége – ellen irányul.

Annak, aki ellen akar állni ennek az ellenségnek és hűséges kíván maradni Istenhez és a jóhoz, szükségszerűen konfrontálódnia kell meg-nemértéssel és olykor valós üldözésekkel.

Aki Jézust szándékozik követni és megalkuvás nélkül elkötelezi magát az igazságnak, tudnia kell, hogy szembesülni fog ellenállással és a megosztottság jele lesz az emberek között, még talán saját családjában is. A szülő iránti szeretet parancsa szent, de az soha nem előzheti meg az Isten és a Krisztus iránti szeretetet.

Az Úr Jézus lábnyomában járni, Assisi Szent Ferenc ismert szavai szerint azt jelenti, hogy a keresztény a „béke eszköze” lesz, nem a következetlen és látszólagos békének, hanem az igazi békének, amelyet bátorsággal és kitartóan kell követni azáltal, hogy naponta elkötelezzük magunkat arra, hogy a gonoszt a jóval győzzük le (Vö. Róm 12,21).

Szűz Mária, a Béke Királynője, osztozott Fiának vértanúságában, aki megvívta harcát a gonosszal. Kérjük, hogy az ő anyai közbenjárása segítsen minket, hogy Krisztus békéjének tanúi lehessünk és soha ne süllyedjünk olyan mélyre, hogy kompromisszumot kötünk a gonosszal.

XVI. Benedek pápa

 

Évközi 19. vasárnap

A virrasztó szolgákról szóló példabeszédet és a váratlan időben érkező tolvajról szóló mondást tartalmazza a mai evangélium. A két példázat mondanivalója hasonló.

A várakozó szolgák és az éjszakai őrségben lévő emberek bizonyára az őrségváltást várják a legjobban, amikor szolgálatuk befejeztével végre pihenni mehetnek, de a példázatban nem ez a lényeg. Az őrök azt várják, hogy hazaérjen az úr, a ház gazdája. Tudják, hogy kire várnak, és azt is, hogy gazdájuk biztosan meg fog érkezni. A jézusi példabeszédekre jellemző fordulatot jelen esetben az hozza, hogy a hazatérő úr megvendégeli a szolgákat és azokat, akik várták őt. A gazda felcseréli a szerepeket, akik korábban szolgáltak, most kiszolgáltakká válnak. A várakozás önmagában is izgalmas, meglepetést hozhat. Valami olyat, ami nem várható, s főként nem elvárható. A várakozás meglepően nagy jót hozhat nekünk. És itt értjük meg, hogy a várakozás miért nem elpazarolt idő. Vannak, akik azt gondolják, hogy nem érdemes várakozással tengetni az időt. De talán jobban járnak azok, akik úgy gondolják, hogy a várakozás percei, órái, napjai meghozzák gyümölcsüket. Miközben Istenre várakozunk, az ő Lelke tevékenykedik bennünk csendesen, szinte észrevétlenül.

Az egyházi igehirdetés visszatérő eleme ezzel a szövegrésszel kapcsolatban, hogy a keresztény embernek szüntelenül várakoznia kell az Úr érkezésére, Krisztus második eljövetelére. Ennek mikéntje és ideje azonban teljesen bizonytalan. Abban biztosak lehetünk, hogy egyszer be fog következni, de azt senki ember nem tudhatja előre, hogy mikor. Időről időre (talán az elmúlt években túl sokszor is) megjelennek olyan híresztelések, miszerint hamarosan bekövetkezik az Úr jövetele. Egyesek még a napot is tudni vélik, aztán ha mégsem következik be az előre bejelentett időpontban a nagy érkezés, akkor nagy mentegetőzések közepette újabb dátumot jelölnek meg. A Szentírást és Jézus szavait jól ismerő keresztény ember pedig csak azt kérdezi magában, hogy mi értelme van ilyen felesleges kijelentésekkel lázban tartani az embereket, s miért kell riadalmat kelteni? Érkezésének idejére vonatkozóan Jézus egyértelmű kijelentést tesz: „Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). Aki azt állítja, hogy ő mégis tudja, az biztosan hamis próféta, akinek nem érdemes hinnünk.

Az éjszaka leple alatt érkező tolvajról szóló mondás szintén az Úr érkezésének bizonytalan, előre nem tudható idejére utal. Miként egy ház tulajdonosa sem tudja előre megmondani, hogy mikor akarnak betörni házába, ugyanúgy senki nem tudhatja előre Krisztus jövetelének időpontját. Készenlétre, fokozott figyelemre, a türelmes várakozásra ösztönöz minket a példabeszéd. Annak érdekében, hogy ne érhessen minket váratlanul Urunk jövetele, lelkünk legyen mindig készen a vele való találkozásra!

 

Évközi 17. vasárnap

A mai vasárnapi evangélium bemutatja az imádságba elmerülő Jézust.  Amikor befejezte imádságát, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1) Jézus nem tiltakozott, de nem is kezdett beszélni különös dolgokról vagy beavatottaknak szóló formulákról, hanem egyszerűen ezt mondta: „Amikor imádkoztok, mondjátok: Atyánk…” és megtanította a Miatyánkot (Vö. Lk 11,2-4), vagyis, hogy Hozzá hasonlóan úgy forduljunk Istenhez, mint Atyához. Lukács rövidebb formában írja le a Miatyánkot, mint ahogy azt Szent Máténál találjuk, s amely általánosan használt forma lett. Előttünk állnak ma azok a Bibliában található szavak, amelyeket elsőként tanultunk meg gyermekkorunkban. E szavak belevésődtek memóriánkba, formálják életünket és kísérnek utolsó leheletünkig. Feltárják, hogy „Istennek nem kész gyermekei vagyunk, hanem a Jézussal való mélyülő közösségünk által egyre inkább azzá kell lennünk. A gyermeki lét azonos lesz Krisztus követésével.”

XVI. Benedek pápa

 

Évközi 16. vasárnap

A mai vasárnapi evangéliumi szakaszban Szent Lukács elbeszéli, hogy Jézus meglátogatja Mártát és Máriát (Lk 10,38-42).

Márta és Mária testvérek, de van egy fiútestvérük is, Lázár, aki ez alkalommal nem jelenik meg. Jézus átkel a falun és, s ahogy mondja a szöveg, Márta befogadja Őt a házába (Vö. 10,38). Ebből a kis részletből megtudjuk, hogy Márta az idősebb, a ház feje. Jézus jól érzi magát. Mária leül lábaihoz és hallgatja, míg Márta teljesen elmerül a feladatokban, mivel tudja, hogy különleges Vendége van.

Szinte látjuk a jelenetet: az egyik testvér tevékenyen sürög-forog, a másikat elragadtatja a Mester jelenlétében és tanítása. Egy kis idő múlva Márta, aki nyilvánvalóan neheztel, nem tudja megállni, hogy ne panaszkodjon. Azt érezzük, hogy még az Urat is kritizálja: „Mester, nem törődsz azzal, hogy egyedül szolgálok. Szólj testvéremnek, segítsen!” Márta, mintha a Tanítót tanítaná! Jézus csöndesen válaszol neki: „Márta! Márta! – a név kettős említése kifejezi iránta való szeretetét – sok mindennel törődsz, sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges! Mária a jobbik részt választotta, s nem is veszíti el soha.” (10,41-42) Krisztus szavai egyértelműek: nem nézi le a tevékeny életet, sem a nagylelkű vendéglátást, inkább emlékeztet arra, hogy csak egy a szükséges, figyelni az Úr szavaira, amikor ott van, az Ő jelenlétére! Minden más elmúlik, minden mást elveszítünk, de Isten Igéje örök és ez ad értelmet mindennapi tetteinknek.

XVI. Benedek pápa

Évközi 15. vasárnap

A mai vasárnapi evangélium az írástudó kérdésével kezdődik: „Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”(Lk 10,25) Jézus tudta, hogy az illető férfi jártas az Írásokban, ezért azt kéri, hogy ő maga fogalmazza meg a választ, mire az írástudó idézi a két fő parancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” Akkor az írástudó, hogy igazolja önmagát, megkérdezte: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29) Jézus erre a kérdésre válaszol az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel és rámutat, hogy nekünk kell felebaráttá lennünk minden szükségben lévő számára. Valójában a szamaritánus idegenből felebarátjává lesz annak, akit a rablók félholtan az útszélen hagytak, míg a pap és a levita elmentek mellette azt gondolva, hogy beszennyezik magukat, ha a sebesült érintése közben véresek lesznek. A példabeszéd arra indít, hogy gondolkodjunk Krisztus logikájával, a szeretet logikájával: Isten a szeretet, s Őt imádni azt jelenti, hogy őszinte és nagylelkű szeretettel szolgáljuk testvéreinket!

Az evangéliumi beszámoló mércéje az egyetemes szeretetet a rászorulóval szemben, akivel „véletlenül” találkozunk, bárki legyen is az. Az egyetemes parancs mellett van egy sajátosan Egyház számára szóló követelmény: „Az Egyház családjában nem lehet szükséget szenvedő”. A keresztény ember programja Jézus programja, a „látó szív”, amely látja, hol van szükség szeretetre, s ennek megfelelően cselekszik!  (XVI. Benedek pápa)

Sarlós Boldogasszony (Templombúcsú)

„Boldog vagy, Szűz Mária, mert hittél.”

„Dalolj Sion leánya, örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya… Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!”

Máriának, Jeruzsálem leányának kell örvendeznie, mivel Isten, testet öltve szűzi méhében, különleges módon jelen van benne. Isten Fia általa lesz hatalmas Üdvözítő, aki azért jön, hogy meglátogassa és megváltsa népét, megvilágosítsa és lépteit a béke útjára igazítsa. Jézus Mária által teszi meg első látogatását, azonnal a megtestesülés után, amikor Mária útnak indul és a hegyekbe siet. Meg akarta látogatni idős rokonát, akinek csodálatos anyaságáról az angyaltól szerzett tudomást. Mária megkezdi küldetését. Krisztust viszi a világba. Sietve indul, tétovázás nélkül, attól a benső erőtől hajtva, ami az Üdvözítőre váró egész emberiség felé viszi. Az út hegyes területen vitt keresztül. Máriát nem nyugtalanítják az utazás fáradalmai.

Egy napon Jézus majd személyesen megy Keresztelő Jánoshoz a Jordán partjára, s ő az Isten Fia azt kéri majd, hogy az előfutár, a teremtmény keresztelje meg. Mária elővételezi Fiának alázatos magatartását, s ő az Isten Anyja indul Keresztelő János anyjához. Nem azért látogatja meg, hogy nagy méltóságában őt szolgálják, hanem, hogy ő szolgáljon. A Máriában élő Jézus vezeti anyját az alázatnak és szolgálatnak azon az útján, amelyen majd ő is járni fog, és amit az embereknek mutat.

Isten tetszését leli Máriában, aki hitével és alázatával befogadta a szívébe és testébe az örök Igét. Máriában Isten megújítja az emberekkel kötött szeretetszövetségét. A Szentlélektől megvilágosítva Erzsébet felismeri Máriában az Üdvözítő anyját és dicsérő énekbe tör ki: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” Mária nem tiltakozik a dicsérő szavak ellen. Tudja, hogy nem őt illetik, hanem Istent és mindjárt Őfelé irányítja a figyelmet.

„Te, Erzsébet, magasztalod az Úr anyját – mondja a Szűz -, de az én lelkem az Urat magasztalja. Te azt állítod, hogy hangomra a te fiad örömtől ujjongott méhedben, az én lelkem viszont Istenemben, Üdvözítőmben ujjong. Te boldognak mondod azt, aki hitt, az én hitemnek és boldogságomnak viszont az az oka, hogy az isteni jóság rám irányította tekintetét. minden nemzedék boldognak mond engem, mivel Isten rátekintett szolgálója alázatára és kicsinységére.” (Szt. Bernát)

A Magnificat nem más, mint Mária válasza Erzsébet dicséretére. Válasz, amely Isten felé irányít minden dicséretet. Mária szinte eltűnik az énekben. Egyedül Istent magasztalja és dicséri, ő maga megmarad a szolgáló alázatos helyzetében. Mint az énekben, éppen úgy az életben is. Az Erzsébetnél töltött három hónap idején és egész élete során Mária alázatosan és rejtetten tesz másoknak szolgálatot. Fia ügyét szolgálja, ő maga szinte eltűnik szemeink elől.