231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Advent 3. vasárnapja (B év)

Jn 1,6–8.19–28

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, melyet ma hallottunk, két különálló részből állt: az első három vers János evangéliumának ünnepélyes Prológusából származott (Jn 1,6–8), amely azután a Prológust követő elbeszélő rész egy részletével (Jn 1,19–28) folytatódott.

Az első részben az evangélista mutatja be Keresztelő János alakját. A második részben ő maga mutatkozik be. Erre a jeruzsálemi küldöttek (Jn 1,19) kérdései ösztönzik, akik azt szeretnék megtudni, hogy ki ez az ember, aki felébresztette Izrael várakozását, aki utat készített a pusztában.

Az evangélista négy lényeges dolgot mond a Keresztelőről: a nevét – „János”; az eredetét – „Istentől küldött”; a küldetése tartalmát – „tanúskodjon a világosságról”; és küldetése célját – „hogy mindenki higgyen általa”.

A küldetés igen hangsúlyos: a tanú / tanúságtétel kifejezés a két versben (Jn 1,7–8) háromszor ismétlődik.

Keresztelő János Jézus első tanúja abban az evangéliumban, amelyben a tanúságtétel alapvető fontosságú. Elég a kifejezés gyakoriságára tekintenünk (több, mint negyvenszer szerepel az evangéliumban), hogy belássuk, milyen fontos a tanú alakja.

Tekinthetjük úgy János evangéliumát, mint egy hosszú utat, amelynek során lépésről lépésre egyre jobban megismerhetjük Jézus személyét, és az út folyamán tanúkat hallhatunk (Kána, a szamáriai asszony, a vakon született és még sokan mások).

A tanúk sorából ketten kiemelkednek: az egyik éppen Keresztelő János, a másik pedig a szeretett tanítvány.

Mindketten ugyanazt teszik: tanúsítják Jézus Atyához fűződő kapcsolatát, Istentől való jövetelét, hogy azután visszatérjen hozzá.

Egyetlen szándék vezérli őket: amint a Keresztelővel kapcsolatban, úgy a szeretett tanítványról is meg van írva, hogy tanúságtételük egyetlen célja a tanítványok hite. A 19. fejezetben, Jézus halála után, amikor az egyik katona átszúrta az oldalát és onnan víz és vér jött ki, az evangélista elmondhatja: „Aki ezt látta, tanúságot tesz róla, és igaz az ő tanúsága; ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (Jn 19,35)

A tanúságtétel célja a hit, hogy mindenkinek, aki hisz, élete és üdvössége legyen.

Ki tehát a tanú? A joggyakorlatban is az a tanú, aki maga látta a történteket. Nem egyszerűen olyasvalaki, aki halott róla beszélni, hanem olyan valaki, aki jelen volt, aki azáltal ismeri a dolgokat, hogy átélte azokat.

Valóban, valamivel a ma felolvasott versek után Keresztelő János azt mondja, hogy saját szemével látott: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32–34)

Ezen a ponton elmondhatjuk, hogy a tanú nem csupán olyasvalaki, aki saját szemével látott, hanem olyan valaki, aki elsőként hitt: hallotta az őt küldő Atya Szavát és felismerte, hogy ez az esemény Jézus személyében valósult meg. Hitt Benne.

Hogy miként válik Keresztelő János élete tanúságtétellé, azt a mai evangélium második részéből látjuk, abból, amelyben ő maga mutatkozik be.

János elsősorban úgy mutatkozik be, hogy tagadja, hogy az volna, akinek mások várnák: azt mondja, hogy ő nem Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta. (Jn 1,20–21)

A többi evangélista őt Illés prófétával azonosítja, vagy legalábbis azzal a prófétával, aki közvetlenül a Messiás előtt jönne el, jelezve annak közeli érkezését. Ezzel a szinoptikus evangéliumok felidézik a korabeli, Ószövetségre alapozott (Mal 3,23) várakozást.

Ezért ésszerű, hogy a küldöttek nógatják: „Mondd meg nekünk, ki vagy!” (vö. Jn 1,22) Azonban Keresztelő János ez alakalommal sem túl pontos és részletező. Önmagáról szólva János egyszerűen egy ószövetségi idézettel él: „A pusztában kiáltónak hangja vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját, amint Izajás próféta mondta.” (Jn 1,23)

A Keresztelő két útmutatást ad.

Mindenekelőtt úgy tűnik, Keresztelő János számára nem fontos, hogy a figyelem rá irányuljon. Ami számára fontos, az, hogy „köztetek áll az, akit ti nem ismertek.” (Jn 1,26)

Van valaki, akit ismerni kell, de az nem a Keresztelő: az ő szerepe csupán az, hogy rámutasson, ki az, akit ismerni kell. János számára világos, hogy csak akkor lehet a felé fordulni, Akit igazán várnak, ha nem önmagára irányítja a figyelmet; és csak, ha visszahúzódik, teljesíti küldetését és tanúsítja a Messiás jelenlétét az emberek között. Később egyértelműen kimondja: „Neki növekednie kell; nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30)

A második útmutatás Izajás idézetéhez kapcsolódik. Talán nem annál fontos elidőzni, hogy a Keresztelő egy hanggal azonosítja magát, mint inkább annál, hogy ahhoz, hogy önmagáról szóljon, nem talál más szavakat, mint amit Isten egy próféta által mondott: ismét nem önmagára vonja a figyelmet, mintha Keresztelő János tudatában volna, hogy nem mondhat semmi újat, semmi mást, mint azt a jó ideje hirdetett Szót, amely most valósul meg.

Mi ez a Szó? Sok más közül, amellyel János azonosíthatta volna magát, Izajás könyve 40. fejezetének elejét választotta. Nem véletlen, hogy ezzel a fejezettel kezdődik a Vigasztalás nagy könyve, amely a fogság végét és egy új korszak kezdetét hirdeti.

Íme, mondja Keresztelő János, én csak tanúsítom, hogy ez a korszak kezdődik és nem kell mást tenni, mint Őt ismerni, aki már közöttetek van. Nincs vesztegetni való idő, a várakozás véget ért.

Ma Keresztelő János azt kéri tőlünk, hogy térjünk vissza ahhoz, ami lényeges, ahhoz a „kezdethez”, amelyről múlt vasárnap Márk beszélt (Mk 1,1): semmi mással ne törődjünk, mint hogy figyelmünket az Úr jelenlétére irányítsuk, aki már cselekszik az egyházban és a világban.

Erőteljes felhívás Keresztelő Jánosé, aki úgy tűnik, ismeri hajlamunkat, hogy a részletekbe belefeledkezve szemünk elől veszítsük a lényeget.

Az Advent mindnyájunk számára annak ideje, hogy újra felfedezzük az élet és a hit lényegét.

+ Pierbattista

Advent II. vasárnapja

„Keresztelő János a pusztában van. Nyilván azért, mert ezt a vidéket saját létének érzi: a magányban, a szárazságban, a tájban, amely határtalan, amelyben nem lehet otthon az ember. Mi sem vagyunk másként, amikor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy életünket pusztaság veszi körül. Pusztaság a nagyvárosban, pusztaság a magányban, pusztaság, ahol bizonytalanok vagyunk, pusztaság, ahol nem érezzük magunkat otthon. Emberek vagyunk mi is, akiknek ha külső életterüket aszerint kellene alakítaniok, ami belül van, akkor pusztában érzik magukat.”

(Karl Rahner)

Ádventi imádság

Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled,
várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban
és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert az igazságra éhezünk,
és annyi igazságtalanság sujtja a népeket
és az embereket!
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elveszítettünk.
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik hideg idegenséggel viselkednek egymással szemben.
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömöt
megtapasztalhassuk életünkben.
Kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
(Jürgen Moltmann)

Krisztus Király ünnepe

„Az a kijelentés, hogy Jézusé az ítélet, az ítélet eszméjét egyszeriben a remény fényébe állítja. […] Azt várnánk, hogy egyszerűen a végtelen, az ismeretlen, az örök Isten ítél. De nem így lesz. Átadta az ítéletet valakinek, aki mint ember, testvérünk. Nem idegen ítél hát meg minket, hanem az, akit hitünkkel ismerünk. A bíránk nem úgy lép majd elénk, mint aki egészen más, mint mi vagyunk, hanem mint aki egy közülünk, s az emberlétet belülről ismeri minden szenvedésével együtt.”

(Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa)

Évközi 33. vasárnap (Mt 25,14-30)

„Nekem jobban tetszene, ha a példabeszéd másként zárulna: így az úr szíve is félreérthetetlenebb lenne és a tanítvány szíve is olyan lenne, amilyet az úr megkíván. Bátorkodom tehát előterjeszteni ezt az »apokrif« befejezést:

Akkor jött a harmadik szolga is, akire az úr csak egy talentumot bízott és azt mondta neki: »Uram, csak egy talentumot szereztem, megdupláztam, amit rám bíztál, de az út során elvesztettem mindkét dénárt. Tudom azonban, hogy te jó vagy és megérted az én kudarcomat. Nem hozok neked semmit, de tudom, hogy irgalmas vagy«. És az úr, akinek a dénárnál többet számított, hogy szolgájának a róla alkotott képe valódi, azt mondta: »Jól van, hűséges és derék szolga, még ha nincs is semmid, lépj be urad örömébe, mert bizalmad volt bennem!«

Így is örömhír volna a példabeszéd!”

(Enzo Bianchi)

Gondolatok a vasárnapi evangéliumi szakaszhoz (Mt 25,1–13)

Az okos és balga szüzek példázata sok képzőművészeti ábrázolást megihletett, főleg a templomkapukon látjuk alakjukat (pl. a strasbourgi, freiburgi, baseli katedrális, a magdeburgi dóm). A példázatban szereplő ajtó jelképezi azt a kaput, amelyen keresztül belépünk a templomba. Az edesszai katedrális felszentelésekor (kb. 543–554) elhangzott szír himnuszban a következő olvasható: öt ajtó nyílik a templomba, miképpen az öt szűz, aki hűséges, ezeken lép be dicsőségesen, mint a szüzek a fényes nászszobába.” Vessünk egy pillantást néhány kapura!

A baseli katedrális úgynevezett „Gall-kapujának” timpanonja (kb. 1180 körül) a trónoló Krisztust ábrázolja könyvvel és kereszttel kezében, Péter és Pál között. Bal oldalt a bejárat szobrászművésze vagy adományozója a templomkapun Krisztust ábrázolja: kapcsolatot teremt a templomkapu és a példázat ajtaja között, amely a szemöldökfán elválasztja a „balga szüzeket” Krisztustól. Miközben Krisztus megáldja az okosokat, akik égő lámpásokat tartanak kezükben és fejük be van fedve, aközben a balga szüzek lehajtott lámpásokkal és leeresztett hajjal állnak az ajtó előtt.

A magdeburgi dóm északi kereszthajó portálján öröm és gyász látható (kb. 1250-60-ból). A szüzek itt most nem öltözetükben és hajviseletükben különböznek, hanem az érzéseik élénk ábrázolásai alapján lehet őket megkülönböztetni.

Évközi 31. vasárnap (Mt 23,1–12)

„Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik..” (Mt 23,11–12)

„Szakaszunk végén olvashatjuk a Jézus figyelmeztetésében leghangsúlyosabb üzenetet: aki a legnagyobb vagy a keresztény közösségben első – és kell, hogy legyen egy nagyobb, aki felügyeli a testvérek életét – legyen mindenkinek a szolgája, alázza meg magát, vetkőzzön le minden hatalmaskodást és arroganciát Jézus, Isten szolgájának példájára, és akkor majd őt is felmagasztalja Isten (vö. Fil 2,5–11). Máskülönben megalázza, letaszítja a trónról, és kívül reked a mennyei lakomáról. Ezen a ponton a fejezet végéig Jézus nem szűnik meg inteni a farizeusokat és írástudókat: hét »jaj«-t kiállt felettük, amelyek nem átkok, csupán figyelmeztetések, kemény felszólítások a megtérésre, heves vádak és panaszok abban a reményben, hogy akikhez szólnak, visszatérnek Istenhez. Idézzük fel Szent Jeromos megjegyzését: »Jaj nekünk, szerencsétleneknek, mert örököltük a vallásos emberek bűneit!«.”

Enzo Bianchi

Évközi 30. vasárnap

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37–38)

Jézus korában nem volt könnyű eligazodni az ágas-bogas Törvény között: a Dekalógusból, Isten tíz szavából, amit kívülről tudtak, és amit az Örökkévaló ajándékozott népének a Sínai hegyen, kevés maradt; az itt-ott hozzáadott számtalan rituálé és erkölcsi előírás fojtogatta…

Jézus farizeusnak adott válasza egyszerű és hatásos: a Názáreti a Tóra kiváló ismerőjétől (!) idézi Izrael alapvető élményét, hogy Isten szerethető és téged is képessé tesz a szeretetre. Nem furcsa a szeretet kapcsán „parancsolatról” beszélni? Nem inkább olyan fogalmakat hív elő bennünk, mint vágyakozás, lelkesedés, izgalom, szabadság, ingyenesség? Szerethetek kötelességből? Szerethetem parancsra önmagamat? Természetesen nem! Hogyan parancsolhatja meg nekem Jézus, hogy szeressem Istent, ha a szeretet a tiszta szabadság és az abszolút ingyenesség cselekedete? Van egy olyan parancsolat, amely megelőzi az első parancsolatot; a hátterében húzódik meg, és aki tapasztalatot szerzett Istenről, az jól tudja: Isten végtelen szeretettel szeret téged, engedd magad szeretni! Jézus azt kéri tőlünk, hogy adjuk át magunkat Isten udvarlásának; hagyjuk, hogy bensőséges szeretetünk szenvedéllyé alakuljon Isten gyengédsége irányába, amelyet felkínál nekünk. A szeretet nem azok erőfeszítése, akik tisztelni akarnak valakit, hanem azok válasza, akik érzik Isten csábítását. Az erkölcs válasz egy hívásra, az élet megváltoztatása, amely abból fakad, hogy szeretettnek érzem magam. Mennyi minden következik ebből az első reflexióból! Nem Isten Országát kell mindenekelőtt keresnünk? Van tehát egy parancsolat az elsőt megelőzően. Nem a fontosságát tekintve, hanem az idő első: „Engedjétek, hogy Isten szeressen benneteket!”Az élet annak a szeretetnek a keresése, amelyet egykor felfedeztünk, és a testvérek, valamint önmaguk iránti szeretetnek a forrásává válik.

Paolo Curtaz

Gondolatok a vasárnapi evangéliumi szakaszhoz

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21)

„Jézusnak ez a mondása természetesen nem akarja megoldani a vitáinkat és politikai küzdelmeinket, mert ez a mi felelősségünket érinti, és abból a felismerésből születik, amelyre maga Jézus figyelmeztetett bennünket: »Miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos?« Jézus nem volt és nem is akart politikai messiás lenni; ha királynak vallotta is magát, rögtön hozzátette, hogy nem úgy az, mint a földi királyok (vö. Jn 18,36). Nem Caesar volt egy másik Caesarral szemben, hanem tiszteletben tartotta a hatóságokat, és arra kérte követőit is, hogy tiszteljék jogait, mint szükséges emberi hatalmat, amely mindig alárendelt egy adott korszak összetett társadalmi és politikai valóságának. Ezért fogja Pál apostol arra kérni a keresztényeket, hogy rendeljék alá magukat a polgári hatóságoknak (vö. Róm 13,1–7; Tit 3,1), és hasonlóképpen Péter apostol: »Cselekedjetek szabad emberként […] Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek!« (1Pét 2,1–17). Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezeket az apostoli irányelveket a keresztényüldözés időszakában kaptuk a Római Birodalomban… A keresztény ember tehát becsületes polgár, aki tiszteletben tartja kötelességeit az állam felé, de Isten szolgája, soha nem embereké vagy emberi hatalmaké. Legfőképpen pedig tisztában kell lennie meghívottságával, hogy ő Isten Országának polgára (vö. Fil 3,20). A keresztény ember hűséges a földhöz anélkül, hogy kivonná magát a történelemből, elmenekülne a világból vagy »ellelkizné« az egészet. Neki az Úr akarata szerint kell tevékenykednie a földön, törekedve a köz javára, az igazságosságra, a kiengesztelődésre és a békére. Megadni Istennek, ami az Istené, humanizációt jelent; azt jelenti, hogy emberséget viszünk a világba.”

(Enzo Bianchi, Comunità monastica di Bose)

„Jöjjetek a menyegzőre!”

Enzo Bianchi elmélkedése
Évközi 28. vasárnap („A” év)
(Mt 22,1–14)

Ez a harmadik példázat, amelyet Jézus a jeruzsálemi templomban mondott el azoknak a papi és vallási vezetőknek, akik vitatták tekintélyét, hogy beszélhet és jót tehet (Mt 21,23–27). A példázat szorosan kapcsolódik az előző, a gonosz szőlőmunkások példázatához (Mt 21,22–43), mert a fő téma ugyanaz: a szőlőskert urával és a lakomát felkínáló királlyal szembeni elutasítás. A példázatot hosszú ideig úgy olvasták a keresztény hagyományban, mint Izraelnek, az Istentől választott népnek elítélését, mert nem ismerte fel Jézusban a Messiást, akit maga Isten küldött, és így a tűzre és pusztulásra adott Jeruzsálem városával együtt ítélet sújtja.

Amikor Máté leírja ezt az elbeszélést, már lerombolták Jeruzsálemet a rómaiak Kr. u. 70-ben, és ez az esemény, úgy tűnik, „felhatalmazást ad arra”, hogy a zsidó katasztrófát Istent büntetéseként értelmezzék. De okosnak és ébernek kell lennünk: ez a példabeszéd, amelyet nem véletlenül írt le Máté az evangéliumban, és címzett a keresztény közösségnek, bennünket érint, akik kereszténynek mondjuk magunkat, akiket Isten személyesen hívott meg a hitre és Isten Országának lakomájára. Ezzel a meghívással találkozva, amelyet az Úr mindig megújít, készek vagyunk-e arra, hogy késedelem nélkül csatlakozzunk a lakomához, vagy személyes okokból ellenállunk szavának, nem akarjuk meghallani azt? Ha pedig részt veszünk a lakomán, valódi megtérésbe öltözünk-e, levetve korábbi viselkedésünk ruházatát, vagy képmutató módon hazudunk, és anélkül lépünk be az Úrral való szövetségbe, hogy valóban megváltoztattuk volna életmódunkat, életünk habitusát?

Ezeket a kérdéseket okvetlenül fel kell tennünk, hogy jól érthessük ezt a példázatot, és ne érezzük magunkat mások viselkedését vizslató bíráknak, szigorú embereknek, akiknek az a szokása, hogy mások után kémkedjenek, de önmaguk felé vakok. Hallgassuk tehát alázattal ezt a történetet, amely abból akar valamit feltárni számunkra, hogy mi történik a mennyek országa eljövetelekor. Egy király nagy lakomával ünnepli meg fiának menyegzőjét. Elküldi szolgáit, hogy hívják meg az ünnepre hivatalosakat, de azok, ahelyett hogy megtisztelve éreznék magukat, nem válaszolnak a meghívásra, és semmi jelét nem adják annak, hogy élni szeretnének azzal. A király ezért más szolgákat küld, hogy bejelentse nekik: „Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” A király tehát nem egyszer, hanem kétszer is megismétli meghívását, és kijelenti, hogy minden készen áll, és a fényűző lakoma nem tűr halasztást.

Az elbeszélés ezen része is elegendő lenne ahhoz, hogy megértsünk egy üzenetet a példázatból. Jézus hallgatóinak könnyű volt a megértés azon ószövetségi prófécia ismeretének fényében (lásd például Iz 25,6–10), amelyik a Messiás és népe közötti frigyről szólt. Ők azt is tudták, hogy Jézus a Vőlegény, ahogyan korábban feltárta a tanítványoknak és a farizeusoknak, kijelentve, hogy az volt a Vőlegény jelenlétének ideje, tekintettel az immár közeli nászra (Mt 9,15). De itt van a visszautasítás: nem fogadták el Isten ajándékát, és nem törődtek a lakodalommal. Ez a király azonban a könyörületes, türelmes, hosszantűrésre (makrothümia) és várakozásra kész, nagylelkű Úr, aki ezért harmadjára is elküldi szolgáit, hogy megújítsa meghívását. Jézus elgondolásában ezek talán az Izrael közösségéhez küldött próféták vagy vándorprédikátorok? Mindenesetre a meghívottak kimentik magukat és ismételten visszautasítják a meghívást: mezőn vannak és dolgozniuk kell, gazdaságokat kell felügyelniük, vállalkozásokat kell üzemeltetniük… Nemcsak hogy nem pozitívan reagálnak, hanem egyenesen úgy, mint akiket az ismétlődő meghívás sért, bántalmazzák a küldötteket, elkergetik és üldözik őket, egyeseket meg is ölnek! A felszínesség, a figyelmetlenség és a megkülönböztetés hiánya azok részéről, akik nem értékelik a kapott ajándékot, egyenesen erőszakba és agresszivitásba csaphat át, amikor az ajándékot újra meg újra ingyenesen felkínálják.

Máté számára ez volt a keresztény misszió valósága az első század végén. Ez a realitás tette lehetővé a példázat mélyebb megértését. Valójában látjuk, hogy az Úr szavára süket meghívottak mit is választottak: a halál útjait választották, amit a szöveg olyan keleti stílusban fejez ki, amin akár meg is botránkozhatunk, ha nem fejtjük meg a Jézus szavait úgy mint intést, figyelmeztetést a hallgatóság felé. Ebben a szemléletben a király, aki elküldi szolgáit, hogy rombolják le és gyújtsák fel városukat (Jeruzsálemet), inkább intő látomás, nem pedig bekövetkezett realitás, mert Isten türelmes, nem büntet, de az is igaz, hogy mindannyian vagy a halál, vagy pedig az élet útját választják: mindenki szabad, hogy megválassza útjának irányát, nem Isten az, aki számukra azt elrendeli.

A példázat azonban egy másik elküldéssel folytatódik, mert az esküvői lakomát mégiscsak meg kell ünnepelni. Ezúttal a szolgáknak szól a parancs, hogy menjenek ki az utak mellé, a kereszteződésekhez, ahol a zarándokok, útonjárók, koldusok, a „söpredék” jár. Így a lakodalmas terem megtelik, nem az Úr által személyesen kiválasztott meghívottakkal, hanem azokkal, akik soha senki számára nem tűntek méltónak arra, hogy részt vegyenek egy ünnepen, egy menyegzői lakomán. Belépnek a terembe igazak és méltatlanok, jók és gonoszok, mindenki, akit az Úr irgalmassága tesz méltóvá: olyan ebéd ez, ahol együtt van a jó mag és a konkoly, a jó halak és a hitványabbja (vö. Mt 13,24–30.47–50). Ez a gyülekezet éppen az egyház missziójának eredménye, amely a pogányok felé irányult, akiket Isten nem hívott meg és választott ki Ábrahám korától az idők beteljesedéséig, amikor Krisztus eljött az emberek közé. A példázat szerkesztésében Lukács pontosítja, hogy a menyegzői terembe belépők „szegények, nyomorékok, sánták és a vakok” (Lk 14,21), vagyis a peremre szorult, „söpredéknek” tekintett emberek azok, akik elfoglalják az első meghívottak helyét. Megesik – ahogy Jézus mondta –, hogy a szajhák és a vámosok Isten Országában megelőzik a vallásos, törvényhű embereket (vö. Mt 21,31).

Amikor a terem megtelik, megérkezik a király, aki üdvözli az utolsó órában meghívottakat, egyiket a másik után, és észreveszi, hogy egyikük nem visel menyegzői ruhát. Mit jelent ez? Nem könnyű megértenünk a király reakcióját, aki kidobatja őt a teremtől a halálos sötétségre. De talán érthetőbb a dolog, ha felidézzük az akkori kor menyegzői szokásait. A menyegzői terem bejáratánál minden meghívott ajándékba kapott egy kendőt, hogy az ünneplés jeleként a vállára vegye. Vagyis a király észreveszi, hogy a meghívottak közül valakinek hiányzik ez a kendő: egész biztos, hogy ezt az ingyenes ajándékok felajánlották neki, ő azonban visszautasította.

Más szavakkal, találkozva a meg nem érdemelt meghívással a lakomára és az ajándékba adott öltözet csodálatos ajándékával, amely a „változásra”, a viselkedés megváltozására való készséget jelentette, ő az elutasítást választotta. Ez az ingyenes ruha megtisztelő volt a vendég számára, amelyet csodával és hálával kellett volna fogadnia, ő azonban „nemet” mondott. Egyszóval ez az ember elfogadta a lakomára való meghívást, de aztán úgy döntött, hogy ez a meghívás nem jelent számára semmit, és teljes mértékben képtelen volt elfogadni ezt az ajándékot: önelégült ember volt, jól érezte magát a helyzetében, eszében sem volt megváltozni. És akkor jön a király, aki kidobatja, nem tehet másként. Nem a méltatlansága zárja őt ki, hanem, hogy nem ismeri fel az ajándékot, hogy nem fogadja el az Úr irgalmasságát. Ennek az embernek nem kellett kiérdemelni a meghívást, csupán meg kellett volna változtatni a gondolkodását és megértenie, hogy Isten szeretete ingyenes, kegyelem: elég örömmel elfogadni, mint ahogy egy gyermek fogadja Isten Országának ajándékát (vö. Mt 18,3).

Ez az ajándék és felelősség közötti dialektikára épülő példázat olyan igazságot tár fel számunkra, amit nem mindig tudunk felfogni: a kegyelem a legnagyobb ajándék, ára azonban az, hogy szabadon és szeretetből fogadjuk el. A vendégnek odaajándékozott, de általa visszautasított öltözet nem jelent mást, mint a kegyelem árát. Így írt erről Dietrich Bonhoeffer:

„A drága kegyelem a szántóföldbe rejtett kincs, amiért az ember örömmel adja el mindenét, csakhogy megszerezze; a nagyértékű drágagyöngy, amiért a kereskedő mindenét eladja. […] Jézus Krisztus hívása, amiért a tanítvány otthagyva a hálókat, követi Őt. A drága kegyelem az evangélium, amit mindig újra keresnünk kell; az ajándék, amit mindig újra el kell fogadnunk. […] Az ilyen kegyelem drága, mert követésre hív bennünket, és kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív. Drága, mert az ember életébe kerül, és kegyelem, mert az egyetlen igazi életet adja az embernek. Drága, mert elítéli a bűnt, és kegyelem, mert megigazítja a bűnöst.”

A példázat tehát mindannyiunk számára felvet egy egyszerű kérdést: Istennek az ő Országába szóló, Jézus Krisztusban megjelenő, nap mint nap megújuló meghívásával szembesülve mi az én válaszom? Közöny, elutasítás vagy általam nem birtokolt igaz mivolt és érdemek igénye?

 

Fordította: Szabó Xavér OFM