231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Advent 2. vasárnapja

Olyan emberek vagyunk, akiknek itt nincs maradandó városuk, akik zarándokként élünk az időben, és az örökkévalóságra készülünk.

Olyan emberek vagyunk, akik a karácsonyi időben is adventet ünnepelünk. Tudnunk kell, hogy életünk csak kezdet és zarándoklás itt a földön. Az a feladatunk, hogy vándoroljunk, öröm és bánat közepette, de hívő lélekkel az örök fény felé. Ez azt jelenti számunkra, hogy az örökkévalóság még nincs itt. Nem jelenti azonban azt, hogy el kell fordulnunk ettől a földtől, hanem azt, hogy a másik fényt nem szabad szem elől tévesztenünk. Tekintsünk fel az Előfutárra!

Keresztelő János a pusztában van. Nyilván azért, mert ezt a vidéket saját létének érzi: a magányban, a szárazságban, a tájban, amely határtalan, amelyben nem lehet otthon az ember. Mi sem vagyunk másként, amikor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy életünket pusztaság veszi körül. Pusztaság a nagyvárosban, pusztaság a magányban, pusztaság, ahol bizonytalanok vagyunk, pusztaság, ahol nem érezzük magunkat otthon. Emberek vagyunk mi is, akiknek ha külső életterüket aszerint kellene alakítaniok, ami belül van, akkor pusztában érzik magukat.

Karl Rahner

Advent első vasárnapja

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai nappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján. Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral. Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot. Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van. Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul és amiért van. A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad. Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28). A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és az nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral. Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk. Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált. Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.

Krisztus Király ünnepe

Krisztus király ünnepén az evangélium a megfeszített názáreti Jézus képét állítja elénk. Szívünk mélyén önkéntelenül fogalmazódik meg a kérdés: milyen király ez a Krisztus, és királyságának ünnepén miért ezt a szomorú képet állítja elénk az egyház? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell értenünk, mi történt a kereszten.

Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő. Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik az ő föltámadt életébe kapcsolódnak, eljuthassanak az örök életre.

Ezért bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete. A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír fénye. A megfeszítés és a halál eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. – A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Boruljunk térdre megfeszített királyunk előtt. Köszönjük meg, hogy a kereszten és a föltámadásban megmutatta isteni dicsőségét. Adjunk hálát azért, hogy halálával megszüntette bűneink végzetes következményét. És mondjunk köszönetet azért, hogy a halál feletti diadalával nekünk is megnyitotta a mennyország kapuját.

(Turay Alfréd)

 

Évközi 33. vasárnap

         A liturgikus év utolsó két vasárnapján az evangélium témája a világvége. Mindig voltak olyan személyek, akik kortársaikban pszichózist és félelmet keltettek azáltal, hogy a Szentírásnak ezt a részét lobogtatták az emberek előtt. Személy szerint azt javaslom, legyünk nyugodtak és ne hagyjuk megzavarni magunkat katasztrófajellegű látomásoktól.

Olvassuk csak el az evangéliumi szakasz utolsó sorát: „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.” Ha az angyalok és a Fiú (mint ember, s nem, mint Isten) sem ismeri a végidő napját vagy óráját, lehetséges, hogy némely szekta vagy fanatikus tudná azt és hatalmat kapott annak hirdetésére? Az evangéliumban Jézus biztosít minket arról, hogy visszatér és összegyűjti választottait a „világ négy tájáról”, de, hogy mikor és hogyan (elsötétedik a Nap, lehullanak a csillagok), azt az apokaliptikus irodalmi műfaj képszerű nyelvén mondja el.

Egy másik észrevétel segít megmagyarázni az evangélium szövegeit a világvégéről. Amikor ma a világvégéről, az idők végéről beszélünk, azonnal az abszolút vég jut eszünkbe, amit semmi más nem követ, csak az örökkévalóság. A Biblia azonban inkább relatív és történelmi kategóriákban gondolkodik, mint abszolút és metafizikus értelemben. Így, amikor a Biblia a világ végéről beszél, gyakran a kortársak világára gondol. Egy adott világ végéről van szó, s nem világ végéről, még ha ez a két időtávlat időnként összefonódik.

         Jézus mondja: „Nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek.” Tévedett? Nem, mert az a világ, amit hallgatói ismertek – a zsidó világ -, elmúlt. Az a világ tragikus véget ért Krisztus után 70-ben Jeruzsálem lerombolásakor. Amikor 410-ben a vandálok Rómát fosztogatták, sok jeles személy azt gondolta, hogy ez a világ vége. Nem tévedtek, véget ért egy világ, amit Róma teremtett a maga Birodalmával. Voltak, akik 2001. Szeptember 11-én, az ikertornyok felrobbantásakor ebben az értelemben arról beszéltek, hogy egy világ véget ért…

Mindez nem csökkenti a keresztény ember komolyságát. A legnagyobb ostobaság lenne azzal vigasztalni valakit, hogy senki sem tudja, mikor lesz a világvége és ne foglalkozzunk azzal. Bármelyikünk életében lehet a vég a mai éjszaka, ezért Jézus azzal a tanáccsal fejezi be a mai evangéliumi szakaszt, „virrasszunk, mert senki sem tudja, mikor jön el az idő.”

         Azt gondolom, gyökeresen meg kell változtatni magatartásunkat, amikor a világvégéről és Krisztus visszatéréséről szóló evangéliumi részeket hallgatjuk. Nem annyira a büntetést, a veszedelmet kell abban látnunk, hanem a keresztények „boldog reményének beteljesülését”, Urunk, Jézus Krisztus visszatérését (Tit 2,13). Hibás felfogás lenne azt gondolni, hogy Isten Igéje korrigálásra szorul. A jelenkori beszéd a világvégéről sokszor torz vallási érzelmekkel, sokakat fenyegető veszedelemről szól. Azt az elképzelést erősítik, hogy Isten haragvó, s kész kiönteni haragját a világra. De ez nem a Biblia Istene, aki a zsoltár leírása szerint „irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban, akinek haragja nem tart örökké… mert tudja, hogy a porból vagyunk. (Zsolt 103,8.14.) (R. Cantalamessa)

Évközi 32. vasárnap

A mai szakasz (Mk 12,38–41) olyan, mint valami háttér a Templomhoz, ahol Jézus tanít. Emberek különféle csoportjaival találkozott itt és párbeszédbe lépett velük, ami időnként vitává fajult. A 12. fejezet végén vagyunk. A 13. fejezetet az eszkatologikus beszéd tölti ki, a 14. fejezettel pedig kezdetét veszi a Passió elbeszélése. Az az ikon tehát, amelyet ma szakaszunkban szemlélhetünk, egy záró ikon, az utolsó kép, amely számunkra a tanító Jézust örökíti meg és ezért különösen is fontos. Valójában két, egymás mellé állított kép alkotja.

Az első képet (Mk 12,38–40) olyan személyek töltik ki, akik sok teret igényelnek önközpontú magatartásukkal: bennük minden arra irányul, hogy tiszteljék és csodálják őket, ezért arra törekszenek, hogy minél láthatóbbak legyenek. A második személy egy szegény özvegyasszony, aki nem sok helyet foglal el, és akit Jézuson kívül senki nem lát meg (Mk 12,41–44). Miben különbözik egymástól ez a kétféle személyiség?

Az értelmezés kulcsát a hely szolgáltathatja, ahol a kép kibontakozik: a Templom, vagyis az a hely, ahol kiváltképp találkozni lehet Istennel, ahová az ember azért megy, hogy lássa Őt. Az írástudók mégsem látnak senkit, mert túlságosan leköti őket, hogy ők maguk láthatóak legyenek. Semmi, amit tesznek, még vallásos tevékenységük sem mutat túl önmagukon. Márk evangéliumában ők a tanítvány ellenpéldájának tökéletes ikonja. Ezzel szemben az özvegy lát, és egyetlen dolgot lát. Istenre szegezett tekintete annyira valóságos és olyan konkrét, hogy mindenét rábízza, amije van, egész életét. Annyira erőteljes gesztust gyakorol, hogy az már abszurdnak tűnik, legalább két okból:

Miért ad oda mindent és marad megélhetés nélkül? Kérhette ezt Isten? Miért teszi ezt a Templomban és a Templomért, hisz épp két verssel a mai szakasz után Jézus azt fogja mondani, hogy a Templomból kő kövön nem marad (Mk 13,2)?

Vagyis ez az asszony, aki már amúgy is szegény, ha mindent odaad, nem lesz még szegényebb? Valójában nem. Amikor mindent odaad, ez az asszony gazdaggá válik. Mert ha valaki szeret és mindent odaad a másikért, abban a pillanatban, amikor ad, nem érzi magát elszegényedettnek. Épp ellenkezőleg, gazdagabbnak érzi magát azzal a kapcsolattal, amelybe egészen beleadta magát, teljes mértékben megtalálja magát az általa készített ajándékban. Amit adunk, az tesz minket gazdaggá. Ez pedig olyasvalami, ami nem ér véget, ami nem múlik el. Véget ér a Templom, amelyet majd elpusztítanak; de az a kapcsolat, amelybe az asszony egész szeretetét beleadta, igaz kapcsolat, mert igaz kapcsolat csak úgy lehetséges, ha az egész életünkkel részt veszünk benne, ahogyan az asszony.

Az írástudók Istennel való kapcsolatukba csak látszatot visznek, az asszony a lényeget. Ez egyszerűen az evangéliumi gondolkodásmód, mely szerint csak aki elveszíti életét, az találja meg igazán. Olyan logika ez, amit Márk evangéliuma lépésről lépésre ismertetett meg velünk, és amit most, néhány pillanatra a Passiótól, maga Jézus egy szegény özvegyasszonyban lát megtestesülni. Az asszony jelenléte jelzi, hogy itt az idő, és arra készteti Jézust, hogy bizalommal lépjen be ebbe a halálos misztériumba, mert mindazt, amit szeretetből el fog veszíteni, egészen meg fogja találni újra. Éppen ellenkező a helyzet az írástudókkal: aki arra fordítja jövedelmét, hogy csodálják, az a Templomhoz hasonlóan elhagyatott, haszontalan, élettelen lesz.

Végül feltehetjük a kérdést: mit látott az asszony, hogy ezt tette? Úgy vélem, mondhatjuk, hogy ez az asszony meglátta Isten lényegét. Vagyis meglátta, hogy Isten a végsőkig önmagát adó ajándék: végtelen, veszteségre kész, számítgatás nélküli, ingyenes önajándékozás. Akivel egyetlen módon lehet találkozni: úgy, ha Neki ajándékozzuk önmagunkat, ha Benne veszünk el. Ez az egyetlen csere, ami a Templomban megengedett, az egyetlen, ami a Templomnak létjogosultságot ad, és ami maradéktalanul teljessé az új templomban, vagyis az Úr mindenkiért adott testében lesz. A tekintetek egy játéka fedezhető fel a mai evangéliumban: Jézus arra hív, hogy óvakodjunk azoktól, ne azokra tekintsünk (Mk 12,38), akik a tekintetünket keresik; ezzel ellentétben meghív, hogy nézzük azokat (Mk 12,41.43), akik csak Isten tekintetét keresik, mert ők az igazi mesterek, akik az élet útjára tanítanak.

Új és gyógyult szemre van szükségünk, mint Bartimeusnak (Mk 10,46–52), különben félő, hogy egoizmustól beteggé lett tekintetünk nem látja és nem érti meg a szeretet logikáját és emberi szempontjaink alapján abszurd ítéletet alkot róla.

+ Pierbattista Pizzaballa
Jeruzsálem püspöke

Évközi 31. vasárnap

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk amint Jézus kimegy Jerikóból, ahol találkozik Bartimeussal, akit meggyógyít, és aki azután követi Jézust az egész úton (Mk 10,46–52). A mai szakasz szövegkörnyezete teljesen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult a Szent Városba és belépett a Templomba (Mk 11,1–11). Itt találkozik írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival, akik kérdéseket tesznek fel neki, és akikkel vitákba keveredik.

Amit ma hallgatunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó teszi fel a kérdést, aki más kérdezőktől eltérően tiszta hitű embernek látszik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy nehéz helyzetbe hozza őt, hanem hogy párbeszédet folytasson vele: olyan személy, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltett, alapvető, a találkozás pedig erősen emlékeztet arra, amelyet néhány héttel korábban láttunk: Jézus és a gazdag ember találkozására, aki a Törvény, az élet lényegét keresi (Mk 10,17–22). A kérdés ez: a vallásos világot alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi elem közül melyik a legfontosabb? Melyik a leglényegesebb, ami nélkül nem mondhatjuk, hogy találkoztunk az Úrral? Jézus válasza közvetlen és egyszerű, ahogyan a kérdés is közvetlen és egyszerű volt. Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen idézi az Írást, mert a válasz a kérdésre már ott van. Nem kell kitalálni, nem mi alkotjuk meg, csak az Igében kell keresnünk, fel kell ismernünk: Jézus is az Atyától kapta.

Éppen ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás. Jézus idézi a fő zsidó imádságot, a Shemát (MTörv 6,4), és azt egy Istennel való hiteles kapcsolat alapjává teszi, mintha azt mondaná, hogy meghallgatás nélkül nincs arra lehetőség, hogy bármiféle istenélményt éljünk meg, a nélkül nem lehetséges teljes és hiteles élet. A meghallgatás az ajtó, ami nélkül nem lehet belépni a házba, ez a követés alapja. Mivel a meghallgatás kapcsolatban való gondolkodás, megnyílás a másik felé; kilépés az individualista magatartásból, a saját beszűkült gondolkodásunkból és belépés egy olyan látásmódba, mely szerint, ami üdvözít, azt csak a másik adhatja meg. Az elsőbbség megadása valaki másnak, aki nem én vagyok. Meghallgatni annyi, mint elfogadni azt az ajándékot, amivel nem rendelkezem, és ami hiányzik nekem ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit meghallgat. A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha meghallgatunk, felfedezzük, hogy csak egyetlen dolog szükséges, felfedezzük, hogy az Úr egy, egyetlen, és rábízzuk saját életünket.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán találkozott: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” szólította őt (Mk 10,17), mégis azután szomorúan távozott, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Nos, éppen itt van a hit problémája: minden azon áll, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyedül jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen „javunk”. Csak ekkor követjük őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egy, lényegében egyetlen dolgot mond, azt, hogy az élet a szeretet. Hogy minden Vele való kapcsolat csakis ebben áll; nem szolgálatról, nem kötelességről, nem áldozatról van szó, hanem egyedül erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az istenszeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában egymástól távoli két szakasz ez: az elsőt a Második Törvénykönyvben találjuk (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18). Jézus közel viszi ezeket egymáshoz és egy érdekes műveletet hajt végre. Valóban azt mondja, hogy Isten egyetlen, de nem elég Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, de Jézus azt feleli neki, hogy az első nem létezik a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, az istentisztelet helyes módja a testvérek szeretete. De azt is mondja Jézus, hogy nem lehetséges a felebarátot szeretni, ha nem szeretjük előbb Istent, és ha nem egész valónkkal szeretjük Őt. Ez a mi hitünk alapvető igazsága.

Most úgy tűnik, hogy az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, de ez nem elég. Jézus valóban megdicséri őt, de azt mondja neki, hogy még valami hiányzik. Nincs messze az Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik? Az hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye, amire a gazdag ember is meghívást kapott: hagyjon ott mindent, hogy az egyetlen „javát” kövesse. Mert nem elég érteni: annyi mindent értünk, de az élet nem változik. Csak akkor változik, amikor annak engedelmeskedünk, amit egyetlen szükségesnek ismerünk fel, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista

Évközi 30. vasárnap

A keresztény ember vak és koldus, mint mindenki más. A többiekhez hasonlóan az élet útjának szélére sodródott, reménytelenül nyújtja kezét, hogy kapjon valamit, amiből élhet: figyelmet, szeretetet és megerősítést koldul. A világ azonban gyakran csendre inti, hogy ne zavarjon, engedje el a dolgokat, törődjön bele.

Koldusok vagyunk és a világ azt mondja, hogy ábrándozók vagyunk. Még Isten is – mondják – alapjában véve csak bosszankodik a sirámainkon. Ha kitartunk, ha erősebben kiáltozunk egy bizonyos ponton meghalljuk, hogy a Názáreti Jézus, Dávid Fia, hív bennünket és bátorít. Valaki, egy tanítvány, egy barát, egy esemény ismétli magát: „Bátorság! Kelj fel, téged hív!” Bizalom éled bennünk (a testvérek, akik bátorítanak bennünket, szeretettel és önzetlenül teszik!), felkelünk bénultságunkból, magunk mögött hagyjuk megmérhetetlen nagyságú félelmeinket, eldobjuk magunktól a panasz köntösét és elérünk az Úrhoz. Az Úr pedig ma is, mint mindig, megkérdezi, hogy mit akarunk tőle. Kérhetünk ezer meg ezer dolgot: szerencsét, pénzt, szeretetet, karriert. Mi azonban egyetlen dolgot kérünk: világosságot. Világosságot: mit számít, ha szerencsések vagyunk, de nem ismerjük fel, hogy mi adatott nekünk? Világosságot: mennyi pénzre van szükség, hogy szívünk betölthetetlen vágyakozását enyhítsük? Világosságot: hányszor van, hogy a szeretet elnyomássá és fájdalommá változik! Világosságot: mit számít, ha valakivé leszünk, de sötétben maradunk? És megtörténik, hogy az Úr visszaadja a világosságot szemünknek és szívünknek. Most pedig, megvilágosultan, látó szemekkel, miként Bartimeus, tanítványokká válhatunk.

Paolo Curtaz

Évközi 29. vasárnap

„Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,42–45)

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Évközi 28. vasárnap

A keresztény megújulásnak mindig azok voltak az elindítói, akik megértették a gazdag ifjú történetét. Szent Ferenc a szegénységet „nővérének” tekintette, akivel együtt él. Nem lemondás volt a vagyon, nem fájdalomként érte meg, hanem úgy gondolta a „pénz bajjal jár” a vagyon olyan gonddal jár, amely eltéríti a figyelmét a legfontosabbtól az Isten és a felebarát szeretetétől. Az emberek, megrökönyödéssel vegyes tisztelettel állnak szembe  Kalkuttai Teréz anya példájával. Egy törékeny asszony, aki a hitéből merített erőt, mindennap művelte a hit csodáját. Semmiből létrehozott valamit. Amint ennek a hitnek csak egy halvány mása megjelent az emberekben azok képesek lettek problémákat megoldani. Az Isten szeretettel kézen-fogva járt az emberi könyörület és találékonyság. Ezért ebben a bibliai történetben nem véletlen, hogy már az érdeklődés miatt is Jézus megszerette ezt az előkelő ifjút.

 

Évközi 27. vasárnap

Amikor a farizeusok a válásról kérdezik Jézust, amit Mózes bizonyos esetekben megengedett, Jézus nem tesz semmiféle megkülönböztetést, hanem abszolút módon visszavonja, mégpedig éppen a szentírási szövegre hivatkozva. Az Úr kijelenti, hogy a mózesi törvények csak az emberek keményszívűsége miatt voltak érvényben, azonban a teremtés kezdetén nem így volt. Isten, amikor férfit és nőt teremtett, azt akarta, hogy egy testben egyesüljenek. Majd így fejezi be: „Amit tehát az Isten összekötött, azt ember nem válassza szét”. Ezt a tanítást aztán megismétli tanítványainak, akik további magyarázatot kérnek. A házasság felbonthatatlansága tehát már az emberi élet hajnalán érvényben volt. Jézus ezt teljes mértékben megerősítette. Biztosítja a család szilárd egységét és szentségét, mégpedig nem csupán a házastársak, hanem a gyermekek javára is. Hiszen a napi evangélium is egy gyermekekre vonatkozó szakasszal fejeződik be.