231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Nagyböjt 1. vasárnapja

Jézus a pusztában kezdi meg nyilvános működését. Választása mögött ott van a Biblia nagy része: Izrael népének negyven éves pusztai tartózkodása, aztán a puszta a próféták találkozási helye Izajástól kezdve egészen Ózeásig és Keresztelő Jánosig. Keresztségét követően a Lélek szintén a pusztába „kényszeríti” Jézust. Csak a hívők, a megkereszteltek, akik még és inkább Istent keresik, azok képesek megérezni a Lelket és azt, hogy a pusztába kényszeríti őket. Amikor hívő életünk recseg-ropog, meginog, megfárad, vagy ami még rosszabb „leül”, akkor a Lélek a pusztába kényszerít bennünket. A hívő ember a pusztába megy, mert ott felfedezi, hogy menekült, zarándok, úton járó. A puszta a szívünkben van, mert ott tudjuk megérezni Isten finom és csendes jelenlétét. Márknak különös megjegyzései vannak: „vadállatokkal volt együtt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13b). A pusztában, amikor ledobjuk magunkról az álarcokat és bekapcsolódunk a játékba, amikor az ellenség megkísért bennünket, akkor vadállatok törnek ránk. A büszkeség, az irigység, a harag, a káromlás, az erőszak bennünk él, bensőnk egyik sarkában húzza meg magát. Naívság lenne azt gondolni, hogy bennünket nem szednek rá. A keresztény ember döntése, hogy az ajtón kívül hagyja-e ezeket. A tanítvány tudja, hogy nem jobb a nem hívőknél, ő csupán éberebb akar lenni.

Paolo Curtaz

A képen a júdeai puszta holdbéli tája látható, ahol a Názáreti Jézus megkezdte nyilvános működését.

Hamvazószerda, a nagyböjti időszak kezdete

„A nagyböjt nem borongós időszak akar lenni. Csupán abban szeretne segíteni bennünket, hogy magunk mögött hagyjuk azokat a zsákutcákat, amelyekbe befordultunk.”

(Anselm Grün OSB)

Évközi 6. vasárnap

„Jézus azonban szigorúan ráparancsolt a meggyógyult leprásra és elküldte, ezt mondva neki: Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” (Mk 1,43–44)

Mit is akart tehát közölni Jézus tiltásával? Körülbelül ezt: barátom, most egy szeletet, egy vonatkozást fölfedeztél belőlem a gyógyító csoda miatt. De a hited még nem teljes, még nem kiforrott –, még nem ismersz teljesen. Majd akkor tudod meg, hogy ki vagyok, ha önkéntesen magamra veszem az ember minden betegségét, minden rútságát (Iz 53,4). Majd ha megváltói áldozatomat ártatlanul bemutatom az Atyának. Majd a kereszten. S ha akkor is Messiásnak tartasz, s teljesen követni akarsz, tehát életedet te is feláldozod a többiekért: akkor majd megérted, hogy azért engedtelek közel magamhoz, azért léptem közösségre veled sebeid megérintésével, hogy kiszabaduljál az elszigeteltségből. Hogy bennem élve te menj felebarátaidhoz egészen közel. Hogy „azt keresd, ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1Kor 10,31).

Évközi 5. vasárnap

„Az egész város összegyűlt az ajtó előtt.” (Mk 1,33)

Péter anyósának meggyógyítása után Márk arról a Jézusról beszél, aki kijön a házból az udvarra és megáll a küszöbön. Ez ismét egy határterület. A lépések, amelyeket meg kell tennünk: a zsinagógától a házig tart, amely befogadja a Mestert; majd a házból is ki kell jönni, hogy találkozhassunk a szenvedő világgal a küszöbön.

A Márk által leírt mozgás érzékletes: zsinagóga, ház, küszöb. Erre a küszöbre összpontosul Jézus szolgálata és Márk túlzással él: minden beteget és megszállottat odavittek.

A küszöb, a határ, a találkozás helyévé válik, az evangélium meghirdetésének valódi helyévé. Mi is arra kaptunk meghívást, hogy a biztos menedéket nyújtó hit látomásából kijöjjünk és találkozzunk a való világgal.

(Paolo Curtaz)

A képen egy ókori kafarnaumi ház bejáratát, ajtóküszöbét láthatják: talán éppen egy ilyen
helyen gyűlhetett össze Kafarnaum népe, hogy éljen a gyógyító Jézus szolgálatával.

 

Évközi 4. vasárnap

Gondolatok az évközi 4. vasárnapi evangéliumi szakaszhoz

„A démontól megszállott hívő kijelentése borzasztó: »Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket?« (Mk 1,28)

Démonikus az a hit, amely az Urat távol akarja tartani a hétköznapoktól, amely csak a szakrálishoz köti Őt, és jóindulatúan megmosolyogja a jámbor buzdításokat anélkül, hogy beengedné azokat a kemény hétköznapokba.

Démonikus az a hit, amely Istenben versenytársat lát és szembehelyezi a sikeres, boldog életet a hittel: ha Isten létezik, akkor én »kasztrált« vagyok, nem teljesíthetem vágyaimat.

Démonikus az a hit, amely megreked a szavaknál: a démon felismeri Isten Szentjét Jézusban, de nem ragaszkodik az evangéliumához.

Itt van három tényleges és kézzel fogható veszély számunkra, zsinagógába járó tanítványok számára: megvallani a hitet egy olyan Istenben, akinek nincs köze az életünkhöz, megvallani a hitet egy ellenséges Istenben, olyan Istenben, akit csak szóban kell elismerni.”

(Paolo Curtaz)

A 11. századi freskó Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában véghezvitt ördögűzését ábrázolja.

Évközi 3. vasárnap

»Betelt az idő, elközelgett Isten Országa! Térjetek meg és higyjetek az evangéliumban!« (Mk 1,15)

„Jézus meghirdeti Isten jó hírét, hogy elérkezett az idő, a megfelelő pillanat: ne várj tovább: most, ma, itt van Isten!

Hányszor keveselljük, hiányoljuk az időt, hogy elvégezzük tennivalóinkat, találkozzunk szeretteinkkel, és leüljünk, hogy élvezzük az (apró) örömöket, amelyekkel az élet megajándékoz bennünket! Mennyi erőfeszítést teszünk azért, hogy megéljük a jelent, még a hitünkben is, halogatva az Istenhez fordulást, átadva magunkat a mindennapos káosz zsarnokságának!

Isten itt van, akkor is, ha nem érzed, akkor is, ha nem veszed észre, akkor is, ha a fáradtság vagy a fájdalom elhomályosította belső látásodat! Isten itt van, hiszen közelebb került hozzád, Karácsonykor megnyitott bennünket egy elérhető Isten bizonyosságára.”

(Paolo Curtaz)

A képen a Galileai-tó látható, amelynek körzetében Jézus megkezdte nyilvános működését.

 

„Mit kerestek?” (Jn 1,38)

„Ez a kérdés kikerülhetetlen mindazok számára, akik Jézust akarják követni, éppen ezért ez a kérdés hozzánk is szól, akik ma az ő nyomába próbálunk szegődni. »Igazából mit keresel? Mi a legmélyebb vágyad?« A negyedik evangélium szerint Jézusnak ezek a legelső szavai. Nem egy kijelentés, nem is egy nyilatkozat, amire esetleg számítanánk, hanem egy kérdés: »Mit kerestek?« Ily módon Jézus rámutat, hogy a követés nem varázsütésre megy, nem is pillanatnyi lelkesedésből születik vagy az odatartozás egyszerű megválasztásával. A tanítvány rossz útra tévedhet, ha nem tudja felismerni, hogy igazából mit is keres vagy kit is keres.”

(Enzo Bianchi, Monasterio di Bose)

Jézus megkeresztelkedése

„Amikor Jézus feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég” (Mk 1,10)

„A »megnyílt ég« kifejezés mitologikusnak tűnik, ha nem hatolunk a mélyére. Mit jelent ez a kifejezés antropológiailag, vagyis az ember szemszögéből vizsgálva? Új emberképre vonatkozik. Ha »az ég megnyílt«, ez azt jelenti, hogy nem csupán Jézus számára nyílt meg, hanem az embereknek is. Az ember itt úgy mutatkozik, meg, mint olyan lény, aki nyitott az Isten transzcendenciája felé. Nem csúszik-mászik többé e világnak a földjén, hanem felemeli a magasba fejét, és fölfelé irányítja a tekintetét, az »ég« felé. Mert most már kiszélesedett az ember horizontja, és ismeri igazi dimenzióit és igazi rendeltetését. Ez az új antropológia Jézus keresztsége óta!” (Franz Mussner)

Jézus megkeresztelkedése (kopt ikon)

Vízkereszt ünnepe (január 6.)

„A napkeleti bölcsek Jézust »Betlehemben” látták meg, ami azt jelenti: »Kenyérháza«. Egy szerény betlehemi istállóban feküdt a szalmán a »búzaszem«, aki – halála által – »sok termést” hozott (vö. Jn 12,24). Amikor Jézus nyilvános élete során magáról és megváltó küldetéséről beszélt, gyakran használta a kenyér hasonlatát: »én vagyok az élet kenyere«, »én vagyok a mennyből alászállott kenyér«, »a kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért« (Jn 6,35.41.51). Ha végigkövetjük Megváltónk útját a Jászol szegénységétől a Kereszten való elhagyottságig, jobban megérthetjük emberiséget megváltó szeretetének misztériumát. A Gyermek, akit Mária a jászolba fektetett, ugyanaz az Istenember, akit a Keresztre szegezve látunk, s ugyanaz a Megváltó van jelen az Eucharisztia szentségében. A betlehemi istállóban egy újszülött gyermek szerény külsejében tisztelhették őt Mária, József és a pásztorok; az átváltoztatott Ostyában mi testében, vérében, lelkében és istenségében imádjuk Őt, ahogy szentségi módon jelen van, és kínálja nekünk magát, mint az örök élet eledelét. A szentmise így valódi szeretet-találkozássá válik azzal, Aki teljesen odaadta magát értünk. Ne habozzatok, barátaim, válaszolni neki, ha hív benneteket »a Bárány menyegzős lakomájára« (vö. Jel 19,9). Hallgassatok rá, megfelelő módon készüljetek föl, és vegyétek magatokhoz az Oltáriszentséget!” (XVI. Benedek pápa)

A legkorábbi ábrázolás, ahol azt látjuk, hogy a mágusok az anyja ölén nyugvó kisded felé sietnek, a 3. század közepére nyúlik vissza és a római Priscilla katakombában található (Capella Graeca).

Szent Család vasárnapja (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium önmagában egy nagyon egyszerű, minden izraelita család életében  köznapi eseményt beszél el: Mózes törvényének engedelmeskedve az anya tisztulásának napjai után minden gyermeket felvittek a templomba, felajánlották őt az Úrnak, és helyettesítő áldozatként két galambot áldoztak fel.

Jézus esetében azonban ez a történés valamiképpen kinyílik élete értelmének horizontja felé: ez az egyszerű esemény a kinyilatkoztatás fontos pillanatává válik.

A „kinyitás” művét két jámbor izraeita, egy férfi és egy nő viszi véghez, akikkel kapcsolatban az evangélium néhány olyan utalást tesz, melyek alapján két idős emberre gondolhatunk, akik éveken át növekvő meghittséget ápoltak az Úrral: háromszor hangzik el (Lk 2,25.26.27), hogy Simeon Szentlélektől ihletett és vezetett személy volt, Annáról pedig azt olvassuk, hogy „soha nem hagyta el a templomot, éjjel-nappal Istennek szolgált böjtölve és imádkozva” (Lk 2,37).

Ez a meghitt kapcsolat az Úrral, ez a várakozás Rá az élet egyetlen olyan vonatkozása, amely képessé teszi őket, hogy felismerjék az Urat, amikor érkezik: ott, ahol mindenki egy átlagos gyermeket lát, ők képesek ezen túllátni. Amint a Lélek leszállt Máriára, hogy benne Jézus megfoganjon (Lk 1,35), úgy most is a Lélek teszi képessé ezt a két idős embert, hogy fogadják és felismerjék őt.

Fogadják és felismerik őt, és mindketten Róla beszélnek, meglepő és új dolgokat mondanak Róla, néhány olyan elképzelhetetlen vonást, amelyek Jézus életének összegzését jelentik.

Mit mondanak?

Az első meglepő dolog, amit Simeon mond, hogy ez a gyermek lesz az Izrael által várt üdvösség, de nem csak Izrael számára. Amit Simeon saját szemével lát a hosszú várakozás és egy egész élet értelmének betöltése után, olyan világosság, amely minden nemzetnek feltárul (Lk 2,31–32): Izrael üdvösségét várta és most az emberiség üdvösségét látja.

Ez az Isten nem csak valaki Istene, nem olyan Isten, aki megszabadít egy népet és egy másikat büntet.

Nem csak azok Istene lesz, akik megérdemlik vagy akik már várták őt.

Nem: ez az Isten valóban mindenki Istene, senki nincs kirekesztve, ezért ez mindenki számára a vigasztalás, az élet, az üdvösség, a béke Igéje. Olyan Isten, aki emberré lesz, és mint ember, osztozik minden ember életében és megvilágítja minden ember életét.

Ez az egyetemes „nyitás”, amely itt egy pillanatra megtörténik, mint egy pillantás Simeon távlataiba, valójában Jézus, az evangélium és az egész egyház hosszú útja lesz egészen napjainkig.

Kezdetben maga Jézus is annak tudatában volt, hogy nem másért küldetett, mint Izrael házának elveszett juhaiért (vö. Mk 7,25köv.), és azt mondta apostolainak, hogy hasonlóképpen tegyenek (Mt 10,6). Később azonban lépésről lépésre szabadítása minden határt felülmúl, és feltámadása után minden nemzethez küldi övéit (Mt 28,19–20); az Apostolok Cselekedeteinek végén pedig Pálnak a római zsidókhoz intézett szavai szinte visszhangozzák Simeon szavait: „Tudjátok meg hát, hogy Istennek ez az üdvössége a nemzeteknek küldetett” (ApCsel 28,28).

Simeon azonban egy másik magyon fontos dolgot is mond, azt, hogy ennek a Messiásnak a küldetése nehéz és ellenállást keltő lesz, éppen saját népe körében.

Három súlyos szóval fejezi ezt ki: ő bukásra és feltámadásra lesz, ellentmondás jele lesz (Lk 2,34): útja az emberek között nem lesz fájdalommentes séta, senkit nem hagy közösmbösen.  Ahová ez a világosság elér, lecsupaszítja a szíveket, leleplezi az az Istentől távoli, evilági logikát, töréseket és megtéréseket okoz, halált és új életet.

Így Izrael várakozása, amely beteljesedett Krisztusban, akit Simeon és Anna karjukba vehettek, új utat nyit egy új várakozás felé: ami arról szól, hogy Simeonnak ez a próféciája hogyan és milyen mértékben ölt formát Jézus életében.

Az egész evangélium az ellentmondásnak ezt a dinamikáját követi, a nyilvános működés kezdetétől, amikor népe körében első üdvözítő szavaira minden honfitársát „düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kihurcolták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák.” (Lk 4,28–29).

Végül Simeon nem csak Jézusról beszél, nem csak a rá váró sorsot fedi fel: kinyilvánít valamit az anyának is, feltárja, hogyan lesz ennek az egyedülálló Messiásnak az anyja.

Simeon végtelenül egyszerű szavakkal tárja fel Máriának ezt a titkot: „neked is” (Lk 2,35): Máriának nem lesznek kiváltságai, nem lesz mentes a hit erőfeszítéseitől, az értetlenség küzdelmeitől, nem nélkülözi a szenvedést és a fájdalmat. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy anyja legyen nemcsak Fiának, hanem minden embernek is, akikkel osztozik a Jézusban való hit fáradtságos és szépséges útjában, aki üdvösség és világosság a nemzetek számára.

+ Pierbattista