231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

A bizalomból fakadó csoda

Évközi 19. vasárnap

Evangéliumában Máté beszámol két olyan eseményről, amelyben a tanítványok – miközben átkelnek a Galileai tavon – viharba kerülnek: először a 8. fejezetben (vö. Mt 8,23–27), majd pedig a mai evangéliumi szakaszban (Mt 14,22–33).

Minden átkelés szimbolikus értékű: jelezi, hogy a tanítványoknak meg kell tenniük valamit, maguk mögött kell hagyniuk valamit, és van előttük egy cél, amit el kell érniük, a kettő között pedig mindig történik valami váratlan, egy nehézség, mert egyetlen átkelést sem lehet soha előre látni.

A mai epizódban az, amit a tanítványoknak maguk mögött kell hagyni, a kenyerek és a halak megszaporításának csodája (Mt 14,13–21): nem lehet mindig ott maradni, mert ez egy olyan csoda, amely teret ad a félreérthető magyarázatoknak, amit Jézus mindenestül el akar kerülni. E jelenetet követően János evangéliumában a tömeg királlyá akarja tenni Jézust (vö. Jn 6,15), mire ő azonnal elmenekül.

Valóban, „rögtön utána” (Mt 14,22) Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy keljenek át a túlsó partra, míg ő elbocsátja a tömeget. Visszavonul, hogy párbeszédben maradjon az Atyával: Jézus ott találja meg küldetésének és életének teljes igazságát.

Máté evangéliuma csak kétszer tesz említést Jézus imádságáról: itt és a Getszemáni kertben (Mt 26,36–46), ami arra a gondolatra indít bennünket, hogy ebben az esetben is,  miután megszaporította a kenyereket, Jézusnak valódi küzdelemmel és valós átkeléssel kell szembenéznie, csakúgy, mint a Getszemáni kertben.

Amit Jézus a hegyen átél, azt a tanítványok a tavon élik át, amelyre lecsap a vihar.

A tó közepén, az éjszaka közepén a tanítványok egyedül vannak és félnek. Ott, a tavon járva éri őket utol az Úr, de jelenléte kezdetben mintha még jobban megrémítené őket. Próbálják felismerni, mert emlékeznek arra, hogy Jézus hangja egyszer már lecsillapította a vihar erőit. A félelem hitetlenségbe zárta szívüket. Ezután ismét az ő hangja, az ő szava – amellyel Jézus „rögtön” (Mt 14,27) eléri őket – csillapítja le azt a vihart, amely a szívükben tombolt.

De van itt még egy átkelés, amelyet csak Máté evangéliuma közöl: amikor Péter meglátja az Urat, hogy a vízen jár, ő is kedvet kap hozzá. Megérti, hogy a gonosz legyőzésére és a természet erőinek leküzdésére irányuló hatalom az Úré, illetve azé, aki Felé tart, és semmi nem látszik számára lehetetlennek.

De csak akkor mer kilépni a bárkából, amikor az Úr azt mondja neki, hogy „Jöjj!” (Mt 14,29), hasonlóan ahhoz, amikor az Úr szavára kivetette a hálót egy sikertelen halászat után.

Az Ige teszi képessé Pétert arra, hogy a vízen járjon, mint a Dániel könyvében szereplő három ifjú, akik a lángok közt járkáltak fel s alá anélkül, hogy a tűz ártott volna nekik (Dán 3).

Amikor azonban a füle már nem hallja az Úr hangját, mert a viharos tenger zaja betölti azt, Péter újra megrémül, és ami korábban lehetséges volt számára, az immár lehetetlenné válik: elkezd süllyedni, elmerül a hullámokban és a félelmében.

De ott születik meg az imádság: „Uram, ments meg engem!” (Mt 14,30) Máté harmadjára is használja a „rögtön” határozószót: Jézus rögtön kinyújtja kezét és megfogja Pétert (Mt 14,31). Ez a „rögtön” pedig azt jelenti, hogy a szabadulás azonnal bekövetkezik, amikor valaki tehetetlenségében és bizalmában az Úrhoz kiált.

Így van ez az életben is, a gondviselés pillanataiban, amelyek gyakran viharos idők, amikor az ember rájön, hogy egyedül nem megy, és végül nem marad hátra más, csak a ráhagyatkozás. Akkor fogja megérteni, hogy az Úr ott van vele, jelen van, még ha nem is képes mindig felismerni Őt. És ha Ő vele van, a gonosz többé már nem okoz félelmet.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Istenben átalakult élet

Urunk színeváltozása (Mt 17,1–9)

Ma megszakad az évközi idő vasárnapjainak sorozata, hogy helyet adjon az Úr egyik fontos ünnepének: a színeváltozásnak.

Jézusnak, akinek nagy vonalakban normális élete és halála volt, földi útjának ez a konkrét eseménye harmonikusan illeszkedik bármelyikünk emberi tapasztalatához. A rendkívüli eseményekből (mint például a csodákból) nem volt annyira sok, nem is voltak döntőek. Nem ez tette rendkívülivé Jézus életét.

A rendkívüli az volt, hogy a normális emberi élet mögött és abban teljes egészében feltárulkozott Isten misztériuma. A normális emberi életben valójában Isten élete volt.

Egy rendkívül megszokott, normális élet, apró-cseprő dolgokkal.

Jézus életének volt egy olyan aspektusa, amelyet mindenki látott, és egy másik is, amelyet csak az ragadhatott meg, aki a hit szemével nézett rá, aki a normális élet mögött megsejtett valami többet, valamit, ami távolabb mutat.

Ennek a misztériumnak a visszhangját találjuk abban a számtalan rá vonatkozó kérdésben, ami az evangéliumban előkerül: Ki ez az ember? Honnan jön? Ha tényleg „csak” az ács fia, hogyan művelhet ilyen csodákat?

A mai ünnep fellebbenti a fátylat erről a mindennapi emberről, és feltárja az Atya Fiának, isteni lényének mélységét, szépségét és ragyogását.

Ma minden látható és elérhető lesz: az, amit általában észrevettek (a teste, a tekintete, a szavai…), de az is, amit általában nem láttak: a dicsősége.

Olyan ez, mintha egy pillanatra a teste nem tudta volna elrejteni a teljes igazságát, az Atyával állandóan párbeszédben álló lényét, azt, hogy az Atyától jött, és Hozzá tér majd vissza.

És így egy pillanatra a maga teljességében szemléljük az Ő misztériumát, látjuk az ő lényét az időn túl, párbeszédben népének atyáival és prófétáival.

És így egy pillanatra önmagunk misztériumának a teljességét is szemléljük, mert bennünk is van valami azonnal látható, de olyan is, ami túl van, jóval túl van ezen: van bennünk egy isteni mag, amely általában rejtve van az élet leple alatt.

Mikor derül ez ki?

Jézusban ez a misztérium teljességgel Húsvétkor bontakozik ki: a mai evangéliumi szakaszt erős szál fűzi a húsvéti eseményhez, és nem véletlen, hogy a szövegkörnyezet, amelybe az evangélisták elhelyezték a színeváltozás epizódját, éppen az, amikor Jézus elkezdi hírül adni, milyen szörnyű szenvedés vár rá.

Ennek kettős jelentése lehet: egyrészt meghívás az Úrtól, hogy ne féljünk a szenvedés és a halál napjaitól, és kapcsoljuk össze a kereszt misztériumát a dicsőség misztériumával. De talán azt is jelenti, hogy éppen és kizárólag a kereszthalál, a szeretetből való önátadás misztériumában lehetséges a színeváltozás, mert ott tárul fel Isten bensőséges szíve, az ő igazi énje.

Ez egy paradoxon, csak a hívő tekintetnek lehetséges önfeltárás.

De hogyan alakít bennünket ez a tekintet?

A választ az Atya mondja ki: „Hallgassatok Rá!” (Mt 17,5). Csak az Írások hallgatása az, amely képessé tesz bennünket, hogy a felszínen túl meglássuk az igazságot és a mélységet. Csak az Írások hallgatása által leszünk képesek egyszerre látni az emberséget és az istenséget, az örökkévalóságot és a hétköznapiságot.

Az ember egyedül nem tudja ezt, ő csak megosztaná ezt a két teret, és félne.

Aki hallgat és párbeszédbe lép, az meglátja minden dolgok végső igazságát, amely az a szeretet, amellyel az Atya szereti a Fiút: „Ez az én Fiam, a Szeretett!” (Mt 17,5). Aki pedig hallgat, azt is meglátja, hogy Benne vagyunk mindannyian szeretett gyermekek.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Isten országa többet ér minden földi kincsnél

Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.

Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. (Mt 13,44-46)

A kincs itt a mennyek országa, Istennel való kapcsolatunk teljessége. „Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” Mi derül ki ebből számunkra? Amikor a kincset felfedezzük, az világos, örömteli esemény, amit nem lehet nem észrevenni. A kérdés csak az, hogy merek-e ekkor mindent feláldozni, mindent odaadni. Hiszem-e, hogy ebben a „kincsben” benne van minden, ami számomra az életet teljessé, értelmessé és örömtelivé tudja tenni, ráadásul nemcsak egy napra, hanem egész életemre?

Ezt persze mindenki akarja, de mi is a feltétele? A kereskedő példája arra tanít, hogy a kincset keresni kell, nem véletlenül találjuk meg. Tudatos, célzott, egész figyelmünket lekötő keresésre van szükség, ha eredményt akarunk. A háló példája azt mutatja, hogy a valódi kincsnél általában többet találunk. Hogy elveszhetünk a kisebb jók között, pedig nekünk egyedül a nagyobb jót kell keresnünk. Megkülönböztetésre van szükségünk, amely jó és jó között segít megtalálni azt, ami igazán fontos, ami mindenre kihat, ami mindent át tud alakítani az életünkben.

Ahogy egy nehéz útra csak a fontos dolgokat visszük magunkkal. Ehhez persze figyelem, reflexió, az értékek tudatosítása szükséges.

Ha a történet folytatását is olvassuk, látjuk, hogy Jézust elutasítják szülőföldjén. Vannak tehát olyanok, akik nem értik meg, azaz nem találják meg a kincset, hanem elvesznek az apróságok közt.

Szilárd hit

A hit nagy értéke, amit talán soha nem becsülünk eléggé, abban áll, hogy az embert az isteni megismerés szintjére emeli. A hit által az ember úgy ismer meg, gondolkodik és ítél, túlhaladva a véges emberi látásmódon, amint Isten ismer, gondolkodik és ítél. Minthogy pedig ez a megismerés végtelenül meghaladja az emberi értelem lehetőségeit és korlátait, a hit biztos, de nem magától értetődő. A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1).

A megkeresztelt már birtokában van az örök élet csírájának, de nem látja; az isteni kinyilatkoztatás tudtára adja, hogy ez az élet létezik, de nem mutatja meg neki; megmondja neki, hogy Isten Szentháromság, de nem állítja szeme elé. A hit által előterjesztett igazságok valóságosabbak, mint az érzékekkel megtapasztaltak, mégsem ellenőrizhetők. Olyan magától értetődő igazságokat, mint pl. kétszer kettő négy, az emberi értelem nem tud elutasítani, de elfogadásához különösebb jóakaratra sincs szüksége. A hit igazságaival kapcsolatban viszont az emberi értelem szabad marad – elfogadja-e vagy csak részben; hogy pedig beleegyezését adja, ahhoz szükség van akarati döntésre: „akarok hinni”. Döntésében csupán egyetlen támpontja van: a kinyilatkozató Isten csalhatatlan tekintélye.

„Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak… Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy… Hittel áldozta fel Izsákot…, egyszülöttét, ő aki ígéretképen kapta és hallotta: Izsák által lesznek utódaid. Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani” (Zsid 11,8.17-19). Ábrahám ebben, az Isten ígéreteinek annyira ellentmondó, sötét helyzetben hősiesen gyakorolta hitét, ezért maradt számunkra a hit atyja és példaképe.

Lisieux-i Szent Teréz a hit elleni kételyek órájában ezt írta: „Jóllehet nincs részem a hitből eredő örömökben, megpróbálom, hogy legalább hitből eredő tetteim legyenek. Azt hiszem, egy év óta többször indítottam fel magamban a hitet, mint azelőtt egész életemben”. Az ilyen megpróbáltatásokban a hit megtisztul, természetfelettivé és érdemszerzővé válik.

Szent Bonaventura, püspök és egyháztanító

Jézus a világ világosságának hívja hűséges tanítványait, „ha világot gyújtanak, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson.” Szent Bonaventura ilyen tartóra helyezett fáklya az Egyházban, a ferences rendben.

1218-ban született. Gyermekkorában egyszer súlyosan megbetegedett, ekkor anyja Szent Ferencnek  ajánlotta, ha felépül. Csodás gyógyulásának emlékére kapta a Jó szerencse nevet. Erre a gyerekkori  gyógyulásra mindig megrendülten és hálásan emlékezett. Tudása és bölcsessége mély vallásossággal  és  alázattal párosult. Habár 27 évesen a párizsi egyetem tanárává lett, egyik ferences tanártársa  Halesi  Sándor így nyilatkozott róla: „Ez az igazi Izraelita, kiben mintha Ádám nem is vétkezett volna.”  Tudását és keresztény bölcsességét, két olyan könyvből merítette, amely mindenki számára elérhető: a teremtett világ, és a kereszt:

Teremtett világ

Isten szeretetből megteremtette a világot. Korlátlan Úrként fenntartja és kormányozza, mégis szeretet tervének kivitelezésébe bele vonja az embert. Megadta azt a képességet, hogy önállóan cselekedjünk, és így szabad akarattal vegyünk részt a gondviselésben. Az ember a Teremtő munkatársává lett. Így nem kizárólag haszonélvezői vagyunk a világnak, hanem tevékenyen hozzá kel járulnunk a világ szépítéséhez és megőrzéséhez. Sok mindent láthatunk, ami az ember keze munkáját dicséri. Az ember széppé teheti a környezetét. Viszont nagy károkat is okozhat, amikor erdőket pusztít ki, és a civilizáció ürügyén tönkre teszi a környezetét.

A kereszt

A hagyomány szerint szent Bonaventurát egyszer meglátogatta Aquinói szent Tamás, aki megkérdezte:” hol a te könyvtárad ?”. Szent Bonaventura a keresztre mutatott és azt mondta, hogy „ez az én könyvtáram.”

Szent Bonaventúrát, amikor bíborossá nevezték ki, akkor a pápai követek épp a kolostor konyhájában találták, amint mosogatott. Mivel épp fogalt volt megkérte a követeket, hogy a bíborosi kalapot akasszák fel a fogasra, mert nem tudja átvenni. Életpéldája, ragyogóan világit. A szentírás szavaival nem a világ bölcsességét hirdeti, hanem Isten titokzatos rejtett bölcsességét és arra tanít, hogy lelki emberekké váljunk.

1274. július 15-re virradó éjjel adta át lelkét a Teremtőnek. Csodálatos, misztikus teológiai művei egy Istent igazán szerető ferences léleknek a megnyilatkozásai.

Mindenható Istenünk, add meg nékünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük.

Évközi 14. vasárnap

A mai liturgia középpontjában Máté evangéliumának az a szakasza áll (Mt 11, 25-30), amely lehetővé teszi, hogy bepillantsunk Krisztus személyének misztériumába, az Atyával való bensőséges kapcsolatába.  „Dicsőítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.”

Isten megtagadja magát a tudásuk miatt felfuvalkodott bölcsektől, akik meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak, és azoknak az egyszerű embereknek nyilatkoztatja ki magát, akik a gyermek készségével nyílnak meg előtte, mivel tudatában vannak nem tudásuknak. Az ő számukra tartotta fenn azt a csodálatos megismerést, ami Jézus és a Mennyei Atya között fennáll, s amit kizárólag az Isten tud közölni az emberrel: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.”

Talán ez az a szinoptikus evangéliumi szakasz, amely a legvilágosabban állítja Jézus istenségét. Míg a bölcsek, az akkori és a mai írástudók és farizeusok, csupán embert látnak Jézusban, az akkori és a mindenkori  egyszerű emberek mindig felismerik benne Isten Fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Jézus pedig pontosan ezeknek nyilatkoztatja ki önmagát és az Atyát.

Kedves testvér!

Sok szeretettel köszöntünk a Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia megújult honlapján.

Az élet minden területén egy bizonyos idő elteltével szükségünk van a megújulásra. Így van ez az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban is. Így van ez egy honlap “életében” is.

Honlapunk még nincs teljesen kész, de az alapvető információkat már tartalmazza. A célunk természetesen az, hogy egyre több információ és egyre több fénykép kerüljön fel a honlapra a plébánia életéből.

Egyben az egyszerűségre is törekedtünk, hogy ez a honlap valóban a mi életünkről szóljon.

Végül szeretnénk a ti segítségeteket is kérni. Ahhoz hogy mindig aktuálisak lehessünk, szükségünk van a ti segítségetekre is. Fényképekkel, különféle beszámolókkal ti is hozzájárulhattok a honlap színesebbé tételéhez. Segítségeteket előre is köszönjük.

Erik testvér