Évközi 24. vasárnap (A év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Még mindig Máté evangéliuma 18. fejezeténél tartunk (Mt 18,21–35), és a múlt vasárnapi szakaszt közvetlenül követő részt hallgatjuk.

A téma is ugyanaz: a testvéri kapcsolat, a testvéri figyelmeztetés, a megbocsátás.

A múlt vasárnapi szakasszal való kapcsolat Péter kérdéséből is adódik, aki miután meghallgatta Jézus szavait, azért fordul hozzá, hogy megkérdezze, hányszor kell megbocsátani. A kérdés végén pedig már fel is vázol egy nagyvonalú választ: hétszer… (Mt 18,21).

Jézus válasza egy példabeszéd a Mennyek Országáról (Mt 18,23), és már ez is fontos tény.

Jézus tudniillik feltárja, hogy milyen az Atya Országának élete, vagyis azok élete, akik elfogadják az üdvösségnek azt az ajándékát, melyet Ő, az Atya küldötte jött mindenkinek ajándékozni.

Péter kérdése olyan kérdés, mely önmagában arról a gondolkodásmódról árulkodik, mely nem az Ország gyermekeinek szemlélete. Az az ember, aki még nem ismerte meg Isten feltétlen szeretetét, még azon gondolkodik, hogy „hányszor”: mennyire kell szeretni, mennyire kell megbocsátani…

Ez a kérdés börtön. Az a börtön, amely szerint a jogom, hogy ne bántsanak, fontosabb, mint a testvérem és az ő gyengesége; fontosabb, mint az a kapcsolat, amely engem vele összeköt.

Jézus ki akar szabadítani ebből a börtönből, ezért beszéli el az úr és az adós szolgák példázatát.

A példázat három jelenetre tagolódik.

Az elsőben az úr elengedi az adósságot egy szolgának, aki olyan jelentős összeggel tartozik neki, amit soha nem tudna visszaadni. Az úr részvétet érez és mindent elenged azonnal: ez a szolga többé nem adós, és többé nem az a pénz köti urához, amit vissza kell adnia, hanem a hála, amit iránta érezhet.

Az adósság valamiképpen megmarad: többé nem pénzben, mert azt elengedték, hanem hálában, szeretetben. Minél nagyobb ajándékot kaptunk, annál nagyobb szeretetet él bennünk az iránt, aki azt nekünk adta.

A második jelenetben nyilvánvaló, hogy a szolga nem tanulta meg a leckét, magatartásmódja nem követi uráét, nem hagyta, hogy a hála átalakítsa. Ugyanis nem képes semmit sem elengedni egy neki jóval kevesebbel tartozó társának. Mindenekelőtt, miközben a szöveg azt mondja, hogy az úrban együttérzést ébred az ő könyörgésére, nem mondja ugyanezt róla.

A szolga nem értette meg, mi történt vele; nem értette meg, hogy a biztos haláltól menekült meg: urának adott válasza szerint megmaradt abban a meggyőződésében és illúziójában, hogy mindent visszaadhat neki (Mt 18,26), hogy egyedül is megteheti ezt.

Így szükségképpen következik a harmadik jelenet (Mt 18,31–35), ahol visszatérünk a kezdőponthoz: a hatalmas adósságot már előbb elengedték, de a szolga ténylegesen ennek nem ébredt tudatára, és saját önzésének, gőgjének rabja maradt. Ezért az elengedés nem lehet hatékony, és a szolga börtönben végzi, nem ura, hanem saját szívének keménysége miatt.

A Mennyek Országába akkor lépünk be, amikor elfogadjuk a végtelen kegyelmet, amikor tudatára ébredünk érdemtelen megváltásunknak, ami megment minket a haláltól.

Ám lényegében még ez sem elég szabadulásunkhoz.

Ami megment minket, az az, amikor ez a felismerés átalakítja kapcsolatainkat, amikor leszállunk a piedesztálról, ahonnan megítéljük a körülöttünk levőket, amikor képessé válunk fájdalmat érezni.

Amikor nem érezzük többé rossznak azt, amivel a másik tartozik nekünk, hanem azt azon hatalmas adósság részének fogjuk fel, amelyet megkülönböztetés nélkül, mindenkinek elengedtek.

Csak ekkor leszünk ténylegesen megváltottak.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Szatmáry Györgyi

Az evangéliumi példabeszédek rövid elbeszélések, amelyeket Jézus azért használ, hogy általuk a mennyország misztériumát hirdesse meg. A mindennapi életből vett képekkel „fel akarja tárni az összes dolgok voltaképpeni alapját… Istent, a cselekvő Istent, aki belép életünkbe és kézen akar bennünket fogni.” (Názáreti Jézus I. Bp, 2007. 167. o.)

Az isteni Mester mindenekelőtt arra hív meg, hogy elismerjük az Atyaisten elsőségét. Ahol Ő hiányzik, ott semmi sem lehet jó. Ő minden fölött áll. A mennyek országa valójában Isten királyi uralmát jelenti, és hogy azt elfogadjuk egész lényünkkel.

A mai vasárnapi evangélium témája éppen a mennyek országa. A „mennyre” nem úgy kell gondolnunk, mint felettünk magasodó végtelen térre, amely messze áll mindentől, ami emberi. Jézus mezőhöz hasonlítja a mennyek országát, hogy megértsük, hogy az bennünk lévő kicsiny és rejtett mag, amelynek ellenállhatatlan életereje van. És minden akadály ellenére ez a mag növekszik és majd gyümölcsöt terem. A gyümölcs csak akkor lesz jó, ha az életteret az isteni akarat szerint műveljük.

Ezért a jó magok közötti konkolyról szóló példabeszédben (Mt 13,24-30) Jézus figyelmeztet minket, hogy miután a gazda elvetette a magot „míg az emberek aludtak az ellenség” közbelépett és rossz magokat hintett a fölbe. Ez azt jelenti, hogy legyünk készek megőrizni azt a kegyelmet, amelyet keresztségünk napján kaptunk, folyamatosan tápláljuk az Istenbe vetett hitet, s őrizkedjünk, hogy a gonosz ne vessen abba gyökeret. Szent Ágoston megjegyezte a példabeszéd magyarázata közben, hogy „sokan először konkolyok, de aztán jó magok lesznek”, majd hozzá tette, „ha a gonoszok, nem viselkednek türelemmel, akkor nem nyerik el a dicséretreméltó átváltozást”.

Kedves barátaim, a Bölcsesség könyve – ahonnan a mai Olvasmányt vettük hangsúlyozza az isteni Lény dimenzióját és állítja: „Nincs isten Rajtad kívül, aki gondját viseled minden embernek… Mert a Te erőd az igazak forrása és Te hatalmaddal mindeneket fenntartasz!” (Bölcs 12,13.16) És a 86 (85) Zsoltár ezt erősíti meg: „Ó, Uram, Te jó és irgalmas, nagylelkű mindazokhoz, akik hívnak Téged!”

Így, ha Isten gyermekei vagyunk, ilyen hatalmas és jó Atya gyermekei, akkor keressük, hogy törekedjünk, hogy olyanok legyünk, mint Ő! Valójában ez volt Jézus célja ezzel a beszéddel, s ezért mondta hallgatóinak: „Legyetek tökéletesek, ahogyan mennyei Atyátok is tökéletes!” (Mt 5,48) Forduljunk bizalommal Máriához, hogy hűségesen követhessük Jézust, és élhessünk úgy, mint Isten igaz gyermekei. (XVI. Benedek pápa)

A mai vasárnapi evangéliumban (Mt 13,1-23) Jézus a magvetőről szóló példabeszédet mondja el az embereknek. Bizonyos értelemben ez a beszéd „önéletrajzi” szakasz, mert Jézus személyes tapasztalatáról, igehirdetéséről szól. Ő a magvetővel azonosítja magát, aki hinti Isten Igéjének jó magvát és látja, hogy az különböző elért hatást, attól függően, hogyan hallgatják az emberek tanítását.

Vannak, akik felszínesen hallgatják az Igét és nem ver bennük gyökeret; mások befogadják, de képtelenek azt megőrizni és minden elvész; vannak olyanok, akiket lekötnek, elcsábítanak a világi ügyek; s vannak, akik figyelmesen befogadják azt, mint jó talaj, s bennük az Ige megmarad és bő gyümölcsöt terem.

Azonban ez az evangéliumi szakasz Jézus tanítói „módszeréről” is szól, vagyis a példabeszédek használatáról. „Miért szólsz hozzájuk példabeszédekben?” – kérdezik tanítványai. És Jézus elmondja, hogy másként beszél a tömegnek és a tanítványainak, vagyis azoknak, akik döntöttek Mellette, nekik nyíltan beszélhet Isten országáról; míg másoknak példabeszédekben, hogy bátorítsa őket is a döntésre, a szívbeli megtérésre, mert a példabeszédek megkövetelik, hogy a hallgatók próbálják azokat megérteni, s ez nem csak az értelem, hanem a szabadság számára is kihívás. Aranyszájú Szent János így magyarázta: „És Jézus így Magához hívja és készteti őket, jelezve, hogy ha Hozzá fordulnak, meggyógyítja őket.”

         Alapjában véve a valódi „Példabeszéd” maga Jézus. Az Ő személye jel az emberiség számára, egyszerre rejti el és nyilatkoztatja ki istenségét. Isten nem kényszerít minket, hogy higgyünk Benne, hanem vonz minket megtestesült Fiának igazságával és jóságával, mert mindig tiszteletben tartja szabadságunkat.

(XVI. Benedek pápa)

Milyen elgondolkodtató mai szemmel nézve, amit Mária tesz. Nem próbál ellenkezni az Úr akaratával, hanem önmagát alázatosan teljesen átadja Istennek. Nem lehetett számára könnyű áldott állapotban szolgálni Erzsébetnek, de mégis megteszi. Hogy magyarázatot kapjunk Mária tettére, a találkozást kell megvizsgálnunk.

Ha megnézzük a Szentírást, igen sok helyen kimagaslóan nagy jelentőség van a találkozásnak. Itt az Ószövetség egy nagy prófétája (nazirja) Keresztelő János és az Újszövetség egyetlen és örök főpapja Jézus Krisztus találkozik egymással. És ez a találkozás örömmel tölti el Keresztelő Jánost. Felujjong örömében és ezt még Erzsébet is észreveszi. Ő Szűz Máriával, a Megváltó édesanyjával találkozik, és ajkain szent ima csendül, mely szavait a mai napig imádkozzuk az Üdvözlégyben.

Az áldott állapot minden anya osztályrésze, ha anyai szíve alatt egy másik élet, gyermeke szíve dobog. Sajnos tapasztalnunk kell azonban, hogy sokan nem tartják fontosnak ezt az életet, elfordulnak tőle, vagy ki is oltják. Mária vállalta szent terhének hordozását.

A Szűzanya alázatosan engedelmeskedik Isten akaratának, és meglepi Erzsébet köszöntése. De szíve annyira el van telve kegyelemmel, hogy ajkairól felcsendül a világtörténelem egyik leggyönyörűbb himnusza, mint egy dicsőséges, ugyanakkor mégis egyszerű szimfónia: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben. Tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát.” Az alázatos szolgálóleány mindenben engedelmeskedni akar Urának, és azért boldog, mert tökéletesen Istennek adhatja magát.

Igen szép példa ez számunkra is. Bár a vágyainktól fűtve görcsösen próbálunk ragaszkodni saját akaratunkhoz, igazán boldogok csak akkor lehetünk, ha hagyjuk, hogy Isten munkálkodjon általunk. Alázatosan szolgálva Istent és embertársainkat megtapasztalhatjuk mi is, ha csak néhány pillanatra is azt az örömet, amelyet Szűz Mária egész életében érzett. Ezt tapasztalta meg Kalkuttai Szent Teréz Anya is, amikor a legszegényebbeket szolgálta, vagy Szent II. János Pál pápa, amikor alázatosan kitartott a szenvedésben.

Merjünk elindulni azon az úton, amelyet az Atya kijelöl számunkra, és amelyet Krisztus mutatott meg nekünk, hogy a Szentlélek sugallatait meghallva magasztalhassuk az élet szerzőjét.

Aki Jézus követésére vállalkozik, annak a  szenvedések elkerülése lehetetlen. De aki Jézus követésére vállalkozik, soha sem pusztán egy elvet, hanem egy személyt követ. Jézus minden keménysége ellenére, nem volt szadista. Inkább áldozatot hozott, mint áldozatot követelt.  Bár igen kemény dolgokat mondott a családról, de mégsem szakított szét családokat. A saját családja erőszakkal haza akarta vinni, értetlenségük miatt mégsem átkozta ki őket. Jézus áldozatot hoz, de nyoma sincs rajta a vallási fanatizmusnak. Nem akar mindenkiből hőst, és áldozatot csinálni. De ő maga áldozat lesz, Isten szeretetének vértanúja, aki tudta, csak így veheti el a világ bűneit.

Dr. Benyik György

Amint a kedves testvérek is észrevehették a toronysisak felújítása egy-két héten belül a végéhez ér. Arra kérjük a testvéreket, hogy aki teheti, adományaival támogassa a felújítási munkálatokat. Adományaikat leadhatják a portán,befizethetik a plébániai irodában és természetesen átutalással a következő számlaszára ERSTE 1160 0006 – 0000 0000 – 3064 5642 is lehet támogatni a felújítási munkálatokat. Hálásan köszönjük a kedves testvérek adományait!

Ó, régi és új Misztérium! Régi a jelkép által, új a Szentség valósága által, amelyben a teremtmény mindig a legnagyobb újságot veszi magához. Jól tudjuk, és a hitben biztosan látjuk is, hogy az az áldott kenyér és bor isteni hatalom által Tested és Véred lesz Krisztus, Isten és Ember, azokra a szavakra, amelyeket te rendeltél és a pap mond ki ebben a szent misztériumban…

Ó, emberré lett Isten, te minden másnál jobban mérték és határ nélkül bőségesen eltöltöd teremtményeidet és megörvendezteted őket. Ó, te elhanyagolt, félreismert, nem szeretett Jóság, azok találnak meg ismét, akik teljesen akarnak téged és mégsem bírhatnak teljesen… Add, hogy hozzád jöjjek, ó, legfőbb Jó, hogy nagy tisztelettel, nagy tisztasággal, nagy félelemmel és mérhetetlen szeretettel járuljak fönséges asztalodhoz. Örvendezve menjek hozzád, hiszen hozzád járulok, aki minden dicsőség telje vagy, hozzád, aki tökéletes boldogság és örök élet, szépség, édesség, fenség vagy, tiszta és édes szeretet.

Folignói Szent Angéla

A Szentháromság lakást vett bennünk megkeresztelésünk napján: „Én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” S akárhányszor keresztet vetünk, emlékezünk arra, hogy Isten nevében kereszteltek meg minket. A keresztvetésről írja Romano Guardini: „Mielőtt imádkozunk… lelkileg rendbe szedjük magunkat: gondolatainkat, szívünket és akaratunkat Istenre összpontosítjuk, s imádság után pedig keresztet vetünk, hogy amit Isten adott, megmaradjon bennünk…A keresztvetés átöleli egész lényünket, a testet és a lelket.”

A Szentlélek megvilágosítja az emberi lelket és fölfedve a megfeszített és föltámadt Krisztust megmutatja az utat, hogyan válhatunk hozzá hasonlóbbá, hogy tehát „a belőle áradó szeretet kifejeződése és eszközei” legyünk. Máriával együtt az egyház – akárcsak születésekor – ma így imádkozik: „Veni Sancte Spiritus” – Jöjj Szentlélek, töltsd el híveid szívét és gyújtsd meg bennük szereteted tüzét”.

XVI. Benedek pápa

Ma Krisztus mennybemenetelének ünnepe van. Az Apostolok Cselekedetei ezt a hittitkot a feltámadás utáni 40. napra datálja (Vö. ApCsel 1,3-11), s ez az oka, hogy Vatikánban és néhány országban már csütörtökön megtartják az ünnepet.

A mennybemenetel után az első tanítványok együtt maradnak az utolsó vacsora termében Jézus anyja körül és lázasan várakoznak a Szentlélek ajándékára, amelyet Jézus megígért (Vö. ApCsel 1,14).

A tanítványoknak mondott búcsúbeszédében Jézus nagy hangsúlyt fejezett az „Atyához való visszatérésre”, ami küldetésének megkoronázását jelenti. Jézus valójában azért jött világunkba, hogy az embert visszavigye Istenhez, de nem csak az eszmék szintjén – mint egy filozófus vagy bölcs teszi – hanem valóságban, ahogy a pásztor visszaviszi bárányát az akolba.

Ez az „exodus”, a mennyei hazába való átvonulás, amelyben elsőként Jézusnak volt része, értünk történt. Ő értünk jött le a mennyből a földre és értünk szállt fel a mennybe. Ő mindenben hasonló lett hozzánk, majd átélve az Istentől való távolság mélységét meghalt a kereszten. Az Atyának kedve telt Benne, ezért felmagasztalta Őt (Fil 2,9), s visszatért Hozzá teljes dicsőségben, de már emberségünkkel.

Isten az emberben – ember az Istenben! Ez immár nem teológiai elmélet, hanem valóság! Ezért a keresztény remény Krisztusban van, nem egy illúzióban, ahogy a Zsidókhoz írott levél mondja: „Lelkünk biztos és szilárd horgonya” (Zsid 6,19).

És mire van nagyobb szüksége minden kor emberének, mint hogy szilárd reménye legyen? És ismét látjuk Mária jelenlétének jelentőségét. Tekintsünk rá úgy, ahogy az első tanítványok tették, s azonnal Jézushoz jutunk. Az Anya a Fiára mutat, aki már nem testben van köztünk, hanem az Atya házában vár reánk.

Jézus nem arra hív, hogy az eget bámuljuk, hanem, hogy közösen imádkozzunk, s hívjuk a Szentlélek ajándékát. Azoknak, akik „felülről”, Isten Lelke által új életre születtek, bemenetelük van a mennyei királyságba (Vö. Jn 3,3-5). És ezek között a „felülről újjászületettek között” az első éppen Szűz Mária. Ezért fordulunk Hozzá teljes húsvéti örömmel.

(XVI. Benedek pápa)