Borúra derű

A 200 éves Akadémia kincsei

Korábban már jártam a Magyar Tudományos Akadémián: használtam a folyóirattárukat, amikor Kempelen Győző újságíró életét kutattam, és Muharay Elemér kapcsán is felkerestem őket, amikor Zsindely Ferencné kéziratát kerestettem ki a Kézirattárból.

Nemrég regisztráltam egy kiállításra, és csütörtökön – a szabadnapomon – el is mentem megnézni. A legfelső szintet újították fel, hogy a kétszáz év történetének legféltettebb kincseit megmutathassák az érdeklődőknek.

Mint közismert, 1825. november 3-án Széchenyi István a pozsonyi országgyűlés alsótábláján – ahol október 12-én azzal keltett feltűnést, hogy latin helyett magyarul szólalt fel – tette meg híressé vált felajánlását: „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarrá nevelését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom.” Felajánlását ováció fogadta, és hamarosan mások is csatlakoztak: Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György – ők lettek „az alapító atyák”.

Kedves Testvérek!
Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez közeledve az ő életpéldáját állítjuk magunk
elé, hogy mélyebben megértsük Istennek a szegények iránti különleges, kitüntetett
szeretetét, és mi is eszerint alakítsuk életünket.
Az Évközi 33. vasárnap evangéliumi szakasza utalást tesz a jeruzsálemi templom
szépségére, a fogadalmi ajándékok sokaságára, és emlékeztet arra, hogy minden földi
érték, szépség és kincs a mulandóságnak van alávetve. A hosszú évek, évtizedek
fáradságos munkái és áldozatvállalásai árán összegyűjtött értékeink egy szempillantás
alatt megsemmisülhetnek, ahogyan ezt az emberiség korunk pusztító és fájdalmas háborúi
során fájdalmasan meg is tapasztalja. Van azonban valami a földi életünk kincseiből, ami
örökké megmarad.