JEVTUSENKO, JEVGENYIJ: A ROHANÁS E KORNAK ÁTKA

A rohanás a kornak átka,

Az ember törli homlokát,

Majd időzavart konstatálva 

Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,

míg a lélek végül lerogy.

Sietve rombolnak, s megint csak

Sietve bánják valahogy. 

De te csak egyszer ha megállnál,

– forr a világ, vagy álmodó –

minként a szakadék falánál 

rosszat sejtve megáll a ló.

Csak egyszer állj meg útfelében!

Az ég mint bíró néz le rád,

s ha Isten nem kell semmiképpen, 

– gondolj magadra legalább.

Gőzmozdony hörgő sípja mellett,

s szárazon zörgő lomb alatt 

értsd meg: ki fut, csúfságra szenved,

és ki megállt, az nagy marad. 

Gondolj immár a végtelenre,

söpörd a hiúság porát,

s ólmot önt lábadba, kezedbe 

meglásd a szent tétovaság.

S van erő a tétovaságban, 

ha hamis úton ér a harc,

ha hamis csillagok honába

továbbmenni már nem akarsz.

Ha más arcába, mint avarra

tapodnál, állj, tovább ne lépj!…

Ne öld meg – gondolj mindig arra –

a megállás ígéretét. 

Ha mások testén át haladva, 

célod felé így törsz elő,

– nem másra lépsz, mint önmagadra,

s állj meg, te Istent feledő!