Kedves Testvérek!
Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez közeledve az ő életpéldáját állítjuk magunk
elé, hogy mélyebben megértsük Istennek a szegények iránti különleges, kitüntetett
szeretetét, és mi is eszerint alakítsuk életünket.
Az Évközi 33. vasárnap evangéliumi szakasza utalást tesz a jeruzsálemi templom
szépségére, a fogadalmi ajándékok sokaságára, és emlékeztet arra, hogy minden földi
érték, szépség és kincs a mulandóságnak van alávetve. A hosszú évek, évtizedek
fáradságos munkái és áldozatvállalásai árán összegyűjtött értékeink egy szempillantás
alatt megsemmisülhetnek, ahogyan ezt az emberiség korunk pusztító és fájdalmas háborúi
során fájdalmasan meg is tapasztalja. Van azonban valami a földi életünk kincseiből, ami
örökké megmarad.
A II. Vatikáni Zsinat arra tanít, hogy „Elmúlik a világ bűntől eltorzított alakja… de
a szeretet és művei megmaradnak” (Gaudium et spes, 39). Szent Erzsébet ilyen örökké
megmaradó kincseket gyűjtött életében. Az életét nem a rendkívüli jelek vagy próféciák
jellemezték, hanem a házastársi szeretet, a szenvedésben is megőrzött derű és a szegények
szolgálata. Az imádság táplálta és segítette őt a felebarátaiért végzett szolgálatában.
Életpéldája ma is időszerű és arra indít minket, hogy a szeretet őszinte gesztusaival
nyújtsunk segítő jobbot felebarátainknak, lássuk meg bennük az értünk szegénnyé lett
Krisztus arcát.
A fiatalon eljegyzett Szent Erzsébet gazdag hozománnyal érkezett meg új
otthonába, ahol soha nem feledkezett meg a szegényekről. Gazdagból lassan szegénnyé
lett, de mégsem mondhatjuk, hogy élete végére „elszegényedett” volna. Mindene megvolt,
mert a mennyben gyűjtött kincseket (vö. Mt 6,21) és figyelmét a láthatatlanra fordítva (vö.
2Kor 4,18) övé lett az egyedüli szükséges (vö. Lk 10,41).
A szegények iránti megkülönbözetett szeretetről szól XIV. Leó pápa „Szerettelek
téged” (Dilexi te) kezdetű apostoli buzdítása. A Szentatya ebben többek között felidézi
Isten szavait, melyeket az égő csipkebokorból Mózeshez intézett: „Láttam Egyiptomban
élő népem nyomorúságát, hallottam a jajkiáltását, ismerem a szenvedését” (Kiv 3,7). Leó
pápa úgy fogalmaz ezzel kapcsolatban, hogy ha mi is meghalljuk a szegények kiáltását,
akkor Isten szívével azonosulunk, ha azonban közömbösek maradunk a szegények
kiáltásával kapcsolatban, akkor Isten szívétől távolodunk el (Dilexi te, 8). A szegények
iránti kitüntetett szeretet a keresztény hit lényegéhez tartozik (u. o. 36). Leó pápa felidézi
Assisi Szent Ferenc életéből azt a pillanatot, amikor Ferenc megölelte a leprást. Azt írja,
hogy ez a gesztus, és Ferenc megújult élete egy evangéliumi újjászületést hozott,
történelmet írt. Majd a Szentatya így folytatja: „Meg vagyok győződve arról, hogy a
szegények iránti kitüntetett szeretet, a szegények melletti döntés megújítja az Egyházat és
a társadalmat is” (u.o. 67).A Szentatya felidézi a II. Vatikáni Zsinat tanítását a javak egyetemes
rendeltetéséről és arról, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy a maga és családja
számára szükséges javakból részesedjen (Gaudium et spes, 69. 71). A buzdításban ír arról
a gazdaságról, amely öl, amely a piacok mindentől való függetlenségét és a spekulációt
védelmezi, miközben az államok gazdasági életet szabályozó szerepét tagadja (Dilexi te,
92). Beszél a meritokrácia, az érdemeken alapuló társadalom hamis ideológiájáról, amely
megfeledkezik arról, hogy nem mindenki születik egyenlő esélyekkel és képességekkel,
de megfeledkezik arról is, hogy a szegény, a hátrányos helyzetű ember igen gyakran
sokkal keményebben küzd és dolgozik a megélhetéséért, mint a társadalom szerencsésebb
tagjai (u.o. 14. 95).
A Szentatya arra is felhívja a figyelmünket, hogy a szegényben egészen különleges
módon van jelen Krisztus. A szegények iránti szeretet ezért kontemplatív jellegű:
csodáljuk és szemléljük a bennük jelenlévő Isten arcot (u. o. 101). Végül Leó pápa azzal
zárja az apostoli buzdítását, hogy „a keresztény szeretet prófétai, csodákat művel, nem
ismer határokat”. Olyan életszemlélet és életmód, amely által a szegény átélheti Jézus
szavainak igazságát: „szerettelek téged” (u. o. 120121).
Ezt a felebaráti szeretetet élte Árpád-házi Szent Erzsébet. Találóan fejezi ki a
magyar „felebarát” szó a szeretet gyakorlásának lényegét és irányát: az emberi személy
csupán a szeretet megélésében, gyakorlásában válhat egésszé; embertestvére életében,
sorsában osztoznia kell. Hasonlóan mély tartalma van a latin (’proximus’) vagy a német
(’Nächste’) kifejezésnek is: mindkét nyelvben a felebarát arra a személyre utal, aki éppen
itt van mellettem, aki éppen most szorul rá segítségemre, akiben itt és most felismerhetem
a szegény és alázatos Krisztust. Osztoznunk kell életükben, ahogyan Krisztus is osztozott
emberi természetünk törékenységében, hiszen Ő maga is szegényként született és a
kereszt végső megaláztatásában, legmélyebb szegénységünknek részesévé válva adta
értünk életét (u. o. 16). Ozeás próféta szavait felidézve, Jézus arra hív minket, hogy
életünkben egyre inkább sajátítsuk el az irgalmasság lelkületét (vö. Mt 9,13; Oz 6,6).
Mindenkit buzdítunk arra, hogy az előttünk álló hetekben kapcsolódjon be a
„Tárjátok ki a szíveteket!”, az „Angyalbatyu” és az „Egymillió csillag a szegényekért”
elnevezésű adventi segélyprogramokba. Mindezt könnyen megtehetjük novembertől
december közepéig az országos gyűjtőpontokon és a katolikus iskolákban. Bizalommal
kérjük híveinket, hogy perselyadományaikkal november 23-án járuljanak hozzá a
rászorulók, a szegények, a szenvedők, a magyar családok sokoldalú megsegítéséhez.
Hálásan köszönjük minden krisztushívőnek, Karitász önkéntesnek, és minden jóakaratú
embernek, akik egyénileg vagy összefogásban segítik a közelükben élő rászorulókat.
Kelt Budapesten, 2025. november 16-án
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Felolvasandó az Évközi 33. vasárnap minden szentmiséjén az evangélium után.