XI. rész: az Érparti történetet

Sinka István prózája a pusztai világ kemény valóságát és az emberi lét alapértékeit tárja elénk. Elbeszéléseiben a küzdelem, a barátság és a szeretet visszatérő motívumok, miközben saját élettörténetének élményei is meghatározó szerepet kapnak. Az Érparti történet című válogatáskötet különösen árnyalt képet ad az író világáról és gondolkodásáról.

Sinka életében öt prózai írásokat tartalmazó kötetet adott ki. Önéletrajzi műve a Fekete bojtár vallomásai (1944), a többi kötet pedig elbeszéléseket tartalmaz: Fütyöri és a hét vadász (1941), Harmincnyolc vadalma (1941), Kadocsa, merre vagy? (1944), valamint Eltűnik a hóri domb (1961).

Most az Érparti történet című elbeszéléskötetet olvastam el, amely Laczkó András válogatása. Egyébként korábban maga Sinka is gyakran beválogatta régebbi novelláit az újabb köteteibe, ugyanakkor új írásokat is közölt. Ebben a kötetben is korábban már megjelent, illetve kéziratban fennmaradt műveket olvashatunk.

Az írásokban Sinka az ember számára fontos alapértékeket fogalmazza meg: a küzdelmet, a barátságot, a szeretetet. Újra előkerülnek Fütyöri, a pusztai betyár történetei is. Fütyöri mindig azon töri a fejét, hogyan lehetne lovat vagy más értéket ellopni, elkötni, tisztességtelen úton pénzhez jutni – ám szinte mindig megüti a bokáját.

A kötet legfontosabb írásának az Így kezdődött című elbeszélést tartom, amely 1947-ben keletkezett. A falu végén, a Kölesér partján volt egy keskeny sikátor: ide hordták ki a döglött macskákat és a törött cserepeket. Sinka számára azonban itt minden „mese” volt, minden történetté vált. Amikor elmondta mindezt édesanyjának, az összehívta a babonás szomszédokat és az ángyot; azt hitték, a gyermek beteg, vagy a nap szúrta meg, esetleg valaki megátkozta. Szenes vizet itattak vele, de végül azt mondták: majd kinövi.

Sinka így ír erről:

„Minden a világon, amit össze tudtam markolni gondolatot, azt a fák is tudták, a szamártövisek is, a sövénykaró is. Többet ők sem tudtak. Kimondtam nekik, hogy milyen fukarok az öregek, akik az utcaajtóban ülnek hallgatagon, és nem mondanak nekem semmit a világról. A fák bólogattak, a líceum alatt párázott a rohadás, s egy szétfoszlott macska koponyájában vicsorgott a fog.”

A Sejtés, ösztön és hajlam című fejezetben arról ír, hogy az írói hivatáshoz mindhárom szükséges:

„Elég hozzá, hogy akiben megvan a hajlam, sajátjává tegye mindazt, ami fölötte van — most már mondjuk így: az anyagi világon —, már, úgy lehet mondani, félúton van teljesebb önmagához, a teljesebb emberhez.” (9. o.)

A faluban minden könyvet kikölcsönzött és elolvasott. Beállt könyvkereskedésbe, és a padláson talált kopott, rossz táblás könyveket is végigolvasta. Dolgozott labdaszedőként és hordárként is, hogy ne haljon éhen, és néhány fillért keresve tovább olvashasson.

Ajánlom mindet olvasásra!