VIII. rész Harmincnyolc vadalma

A folyóiratokban – elsősorban a Kelet Népében – megjelent novelláit, elbeszéléseit rendezte könyvbe a Magyar Élet Kiadóvállalat Budapesten, 1941-ben, félvászon kötésben, 21×15-ös méretben, 224 oldalon. A fülszöveg szerint:

„Ezek az elbeszélések ugyanabból a talajból fakadnak, mint a Sinka-versek. Ugyanazok a képek, ugyanaz a bánat, öröm és ugyanaz a táj: Bihar világa. Alakjai is azok az alakok, akikből Sinka eddig már szinte egy sereget vonultatott fel az irodalomba, versein keresztül.”

A harmincnyolc vadalma igazából harmincnyolc novellát jelent, melyek leginkább Sinka balladáinak világát tükrözik. Ezekben bemutatja az őt ért fájdalmat, ugyanakkor teljesebben megrajzolja a pásztorok világát is. Azt is megmutatja, hogy a juhászember mivel enyhíti bajait. Találunk köztük anekdotaszerű történeteket is; a szövegből látszik, hogy az író maga is élvezi őket. Megjelennek az urak és a cselédség közötti panaszok is. Nem egyszer verik az intézők a beosztottakat, komiszul bánnak velük, vagy megalázzák őket.
A legvidámabb történet a Két juhász címet viseli. A pusztán néha napokig nem találkoznak egymással a bojtárok. A történet szerint, ha mégis megtörténik, akkor szépen lassan, komótosan haladnak egymás felé, nem szabad elkapkodni semmit. Kiderül a szövegből, hogy korábban egy lányhoz jártak, de csak egyikük lehetett a nyerő, aki így fogalmazza meg sikerének titkát: „A jánynál a sűrűség a fontos.” Mivel napokig egymás mellett legeltettek, még játékra is sor került: vásárt játszottak. Botjukat a földbe szúrták, ráakasztották a subát és a kalapot, kirakták portékáikat. Kocsor Jani, a vesztes fél, fenékbe billentette Bencét. Amikor ezt a másik nehezményezte, így felelt:
„Csak nem akarod rámfogni, he? – pattant fel Bence. Hisz országos vásárban vagyunk… Ki a fene tudja, hogy ki ütött le ebben a nagy sűrűségben.”
Visszatetsző figura Fütyüri, aki olyan pusztai betyár, hogy gyilkolni ugyan soha nem gyilkolt, mégis ravaszsággal mindenkit lóvá tesz, és tolvajlás által anyagi hasznot húz mindenből. Bár Sinka azzal igyekszik enyhíteni a helyzetet, hogy nem sorstársaitól szerez, hanem – ha juhászoktól lop is – igazából mindig az uraktól. Egyszer meghívják foglyászatra, a végén pedig elviszi a lőtt foglyokat, sőt még a puskákat is az őt meghívóktól. Így dicséri Sinka az urak vadásztudományát:
„Igazán nem lehet mondani, hogy a hét vadász közül bármelyik is valami nagy kárt tett volna a vadállományban.” (154. o.)
Történeteiben megjelennek a már édesanyja világából, szomszédasszonyaitól megismert babonák is. Bemutatja például Kun Márit, aki anyagi haszonszerzésből foglalkozik praktikákkal, boszorkánysággal, ugyanúgy, ahogyan Gacsóné, a falusi kuruzsló esetében is. Az nem derül ki számomra, hogy ő maga legalább elhitte-e azt, amit csinált.
A mezőgazdasági cselédek sokszor kilátástalan helyzete, véres tragédiája is jelen van írásaiban, mint például Góg Erzsike, az árvalány történetében, aki olyan kevés szeretetet kapott gyermekkorában az élettől, hogy a folyónak futást látta élete megjobbításának. Ugyanez a motívum jelenik meg a Holt folyó című elbeszélésben is: Kaszai Eszter a répaföldön hunyt el a nehéz munka és az őszi esők következtében.
De hogy ne csak szomorú történeteket említsek, számomra a legmeghatóbb történet a Daloló éhség, amely saját családi életét mutatja be. Gyakran nem volt mit enniük, de testvére ezt a nehézséget is áthidalta: „Abban az időben sokszor előfordult, hogy nem volt nekünk mit ennünk. A kis néném ilyenkor odavezetett bennünket a létrához, s a létrafokán sorba ültetett minket, és azt mondta: – Na gyerekek, most kacagjunk! Ő kezdte mindig. Először lágyan és puhán, aztán egyre csengőbben. Mi eleinte csak kuncogtunk, de a kis néném addig újrázta, míg a végén mindnyájan kacagtunk. Kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult belé… Lassanként nemcsak a közeli, hanem a távolabbi szomszédok is összebarátkoztak. Ami kihűlt bennük, az egymás szeretete volt: ott, a mi ajtónk előtt a kis néném kacagása megint felmelegítette. És kezdték újra szeretni egymást.” (194–195. o.)