egy virág, oxotikus, különös virág. A szél megtépázta virágjait, szirmai haldokolva, halkan hulltak le, termését szétverte a vihar, leveleit, szárát kegyetlen szöges cipők taposták a sárba, gyökereit összerágták megették a férgek. Elpusztult, nem akarva irtatott ki. És csodák-csodája! Következő tavasszal az első lágy szellő cirógatására, az első meleg napsugár csókra ismét kibújt, kinőtt egyazon helyen. Kikelt a semmiből, a pusztulás után! Kivirágzott szerényebb köntösben, alacsonyabb alkattal, de szívós, kiirthatatlan erővel!

Ilyen virág a remény! Megtépázta a háború szele, szétverte a forradalom viharja, sárba taposta a kapzsiság, megemésztette gyökereit a földre éhes, telhetetlen gyomor. És mégis a remény él, virágzik!

Vagy nincs úgy? Ki az, aki a legnagyobb elbúsulás közepett nem gondolja: lesz másképp is! Kitől nem hallottunk a sok szívet facsaró hír olvasása után, hosszú bút kiöntő beszéd végén, ily sóhajt: nem sokáig fog ez így tartani!

Van köztünk olyan kislelkű, olyan kicsinyhitű, akinek szívében kihalt, teljesen felújulhatatlanul kipusztult a remény?

Senki!

Nincs senki. Mert akiben egy atom van a hívő lélek lángolásából, az hiszi, erősen, bizalommal az idők jobbrafordulását. A remény oly szívós és kipusztíthatatlan, mint mi magunk.

Ember! Te kicsinyhitű ember! Aki remélni még tudsz, de hinni és bízni már nem, ne félj, ne félj!

Megjelent Kassán: Esti Újság, 1919. február 6. 3.o.