A sajtóapostol

Kinn tartózkodása elején P. Bíró Benedek (Medárd atyával teljes egyetértésben) felkérte, hogy segítsen be az Amerikai Magyarok Vasárnapja c. lap kiadásába, vállalja el a társszerkesztői hivatalt, illetve időnként tartson sajtónapokat, lelkigyakorlatait kapcsolja össze a sajtóapostolkodással. (A hetilapot Böhm Károly atya alapította. Az ő munkáját folytatta Rickert Ernő loraini /Ohio/ plébános. Bár jó író volt, de nem tudott megküzdeni a hétköznapok nehézségeivel, más konkurens újságokkal. Az újság adóssága folyamatosan nőtt. Bíró Benedek atya, az erdélyi ferencesek vezetője meg akarta menteni a lapot, és megvásárolta adósságaival együtt. Ide nyerte hát meg Szaléz atyát.) Ezt a munkát nagy örömmel vállalta el. Már korábban olvashattuk, hogy Egerben részt vett a Fiókbarát szerkesztésében, 1927-ben gyöngyösi klerikusként aktív szerepet vállalt a Magyar Umbria kiadásában. Később is mindig fontos eszköznek tartotta a sajtót az örömhír hirdetésére. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn olyan vezető személyiségekkel, akik meghatározói voltak a magyar katolikus sajtónak.

Nagy lendülettel fogott hozzá ehhez a munkához is. Először kisebb cikkeket küldött el a szerkesztőségbe P. Tarzíciusznak, később azonban két hét kivételével minden héten egészen hazautazásáig ő írta a vezércikkeket. Ezzel egy időben más katolikus magyar sajtóorgánumokban is jelentek meg cikkei, bár nem ilyen gyakorisággal.² Rendszeres időközönként tartott sajtónapokat is, melyeken felhívta a magyarok figyelmét, hogy elsősorban magyar újságokat, magyar és katolikus kiadványokat olvassanak. Ezen sajtónapok alkalmával tartott még egyéb beszédeket, szentmiséket, búcsúkat az adott egyházközségben.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 6,27–38) szorosan kapcsolódik a múlt vasárnapihoz, annak következménye. Múlt héten a boldogmondások lukácsi változatát hallgattuk.

A boldogságokat hallgatva Jézus tekintetével szemléltük az életet és megláttuk úgy, ahogyan Ő, hogy a szegényekben, a legutolsókban, a szomorkodókban titokzatos módon jelen van Isten Országa: a szegénységnek ez a megélése egyedülálló módon részesít Isten életében, abban, ahogyan ő teremt kapcsolatot.

Hogy milyen ez az Ország, hogy milyen Isten életstílusa, azt az a szakasz írja le, amelyet ma olvasunk. Összefoglalhatjuk abban az egyszerű élményben, hogy jobban szerethetjük a másikat, mint önmagunkat.

Hogy miből következik ez?

A 27–30. versek konkrét élethelyzeteket beszélnek el, olyan dolgokat, amelyek a mindennapi kapcsolatokban történnek: megesik, hogy valaki elvisz valamit, ami a miénk, hogy valaki rosszat tesz nekünk vagy hogy valaki elkér tőlünk valamit, ami számunkra fontos. Mit tegyünk?

Úgy tűnik, két lehetőségünk van.

Az első, hogy szeretjük a másikat, önmagunkat tekintve mértéknek: szeretek addig, amíg a szeretet semmi olyat nem vesz el tőlem, amit létfontosságúnak tartok a magam számára. Ha a szeretet valamit elvesz tőlem, megállok, mert ami az enyém, fontosabb számomra a másiknál.

Ha ez történik, ha így szeretek, akkor valójában nem szeretek senkit önmagamon kívül, és mindazt, amit teszek, igazából önmagamért teszem.

Van azonban egy másik mérték: jobban szeretni a másikat önmagamnál; jobban, mint a fájdalmamat, mint igazság iránti igényemet, mint jogomat a kártérítésre, jobban, mint amennyire a sebeimet szeretem. Ezzel a mértékkel szeretni azt jelenti, hogy a másikat mindezek elé helyezem, jobban mondva, hogy mindezek elé helyezem azt az értéket, amit a másikkal való kapcsolatnak tulajdonítok, még akkor is, ha ő rosszat tett velem.

Nem fogadom el, hogy bármi, amit a másik elvesz vagy kér tőlem, hogy bármiféle seb, amivel a másik engem megsebzett, akadálya lehet annak, hogy kapcsolatban maradjak vele, mert nem tudok anélkül élni, hogy a másikat úgy szeressem, ahogyan van.

Az igazi szeretet mértéke tehát nem mi vagyunk.

Akkor hát ki? A választ a 36. versben találjuk: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok irgalmas”.

Isten Országában, amit Jézus a szegényekben és kicsinyekben jelenlevőnek lát, a szeretetnek egyetlen módja létezik, az Atyáé: nem csak, hogy mindnyájan ilyen szeretetre kaptunk meghívást, de csakis azért szerethetünk így, mert az Atya szeretete bennünk él, jelen van bennünk a Szentlélek által. Ez a mennyek Országa.

Mindaddig, amíg valaki erőfeszítéseket tesz, hogy a saját erejével szeressen, csak saját szeretetének mértékén belül tud maradni; ami, bármilyen nagy is legyen, önmagát nem képes meghaladni.

Mi történik akkor, amikor valaki úgy szeret, ahogyan az Atya?

A mai evangélium utolsó versei elmondják nekünk, hogy mi az eredménye egy ilyen módon élt életnek, hogy mi történik azzal, aki szeretetének mértékéül az Atyát választja.

Érdekes, mivel múlt vasárnap a szegények felé forduló tekintetből indultunk ki, akik az életben az utolsók, és akik számára az élet nehéz. Ma olyan képhez érkezünk, amely bőséget mutat be, valamit, ami minden várakozást és reményt felülmúl, meghalad: aki megnyílik a szeretetnek arra a mértékére, ami az Ország stílusának felel meg, valóban gazdaggá válik, egy életet betöltő gazdagság részesévé.

Úgy tűnik, mintha egy vesztes, valaki, aki nem képes jogait érvényesíteni, igazságot szerezni önmagának, tiszteletre méltó és elismert volna.

Valójában az életnek olyan igazán különleges és egyedülálló mértéke adatik neki, amelyet csak azok ismernek, akik szeretnek.

Nem csak, hogy semmit nem veszít, hanem azzal, hogy megóvja a kapcsolatot baráttal és ellenséggel egyaránt, a szeretet lehetőségének olyan gazdagságára talál, ami az életet igazivá, örök életté teszi.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

„Igazi vértanúszellem a magyarságé. Borzalmas jövő előrevetett árnyéka – a nácizmus, a kommunizmus. Európát, a kereszténységet hazánknak kell ismét megsegítenie.” „Legyetek máriás magyarok” – hirdette a Carey-Ohio kegyhelyén összesereglett magyar búcsúsoknak. – Mily öröm titeket itt látni Máriánál. Forrjatok össze az otthoni búcsús-máriás magyarokkal, és 1938-ban jöjjetek az Ostyához (a budapesti Eucharisztikus kongresszusra), Máriához, Szent Istvánhoz. Jók legyetek, értetek megkönyörül az Úr otthoni véreinken.”

Vígasztaló Szent Szűz Bazilika – Carey – Ohio

„Én népemért, kilencszáz éves katolicizmusunkért élek. Én a Szent István-i lelkiség felszítására jöttem Amerikába, igaz magyar szeretettel.”„Olyan telis-tele van a lelkem – szól South Norwalk-i misszióján – hogy itt messze Szent László országától 25 évvel ezelőtt magyar pap, magyar hívek ilyen csodaszép Szent László-templomot építettek, huszonöt éven át szépítették, fejlesztették. Hála érte Istennek és az élő alapítóknak, jótevőknek. Ti legyetek egyházunk hű védői, templomunk rajongói, lelketek megszentelői Istenben.” „Öröm, büszkeség ebben a kőcsodában Jézust imádni: a ti örök büszkeségtek lesz ez a csodaszép istenháza – mondotta a toledói katolikus magyaroknak. – Pár ezer magyar mire képes Krisztussal, papjával való összefogásban.”

South Norwalk: Szent László Egyházközség

„Megvagyok. Jól érzem magam, honvágy sem kínoz, s mégis idegennek, otthontalannak érzem magam. Kevés itt a lélek, kevés a szellem. Sodródom én is egy rohanó életáramlattal, amely nem akarom, hogy nekem kedves legyen, mert rabságba ejti az embert. Nyolc napja, hogy hol itt, hol ott beszélek emberekkel, magyarokkal, egyházival. Mindnek csak itt és így jó. A beszédeket a legegyszerűbb nívón kell mondanom. Tetszik nekik, s mégis hidegen, belső változás nélkül hagyja őket. Nincsen ezeknek katolikus, krisztusi élményük, s így vallási életük, – sok szép vonás ellenére is – szellem nélküli, még a magyar ferencesek munkaterein is.”

A Magyar Kurír felrázó riportja itt olvasható:

https://www.magyarkurir.hu/nezopont/mi-fan-terem-gender-ideologia-es-milyen-gyumolcsok-varhatoak-meg-errol-farol

A Magyar Kurír riportja itt olvasható:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-ferenc-ra-tudott-csodalkozni-istenre-laczko-david-anaklet-ofm

☺

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ahhoz, hogy a mai evangélium (Lk 6,17.20–26) világába belépjünk, az egyik értelmezési kulcsot a 20. vers szolgáltatja számunkra, ahol azt olvashatjuk, hogy Jézus „szemeit tanítványaira emelte és így szólt…”.

A boldogmondásoknak nevezett, nagyon ismert szavak kezdeténél ott van Jézus tekintete, mely azokra irányul, akik követik őt: Jézus nézi őket, azután pedig elmondja, hogyan látja őket.

A boldogmondások alapvetően egy tekintet, egy szemléletmód, ahogyan másokat, az életet, a történelmet, a helyzeteket nézhetjük. Jézus a maga módján szemléli az életet, és ez a mód az Atya szemléletmódja. Jézus jön, elmondja, mi az ő látásmódja és törekszik azt átadni övéinek. Megmondja tanítványainak, hogy van a valóság szemlélésének egy más módja.

A mi tekintetünk megáll annál, ami látszik: ha egy szegényt lát, akkor csak egy szegényt lát; ha lát valakit sírni, csak valakit lát, aki sír; ha a gazdagokat látja, csak a gazdagokat látja. A valóságot önmagába zártan látja.

Jézus tekintete viszont képes belülre látni, túllátni a felszínen, képes a dolgokat az Atyával való kapcsolatukban és azzal összefüggésben szemlélni, ahogyan az Atya előreviszi a maga történetét az emberrel.

A szegényekben azokat látja, akiké az Ország; az éhezőkben azokat, akik az Atya gondoskodását fogják megtapasztalni; a szomorkodókban azokat, akik majd egy olyan Istent ismernek meg, aki vigasztal; a vesztesekben azokat, akik majd igazi gazdagságra nyílnak meg, a legnagyobb kárpótlásra.

A gazdagokban, örvendezőkben és jóllakottakban pedig azokat látja, akik nem képesek többre megnyílni, mint amijük már van. Olyan személyeket lát bennük, akik be vannak zárva jelenükbe, akik számára az élet összesen az, amit itt és most élnek.

Jézus nem magyarázza meg, miért van ez így: ez nem olyasmi, amit emberi értelemmel meg lehetne magyarázni; de a hívő tekintet képes ezt meglátni. Később, a 10. fejezetben Jézus beszél saját megdöbbenéséről e titok okán, az Atya ilyen tekintete miatt: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt: »Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.«” (Lk 10,21)

A boldogmondások tehát a történelem kicsinyeknek feltárt értelme.

Mi történik, amikor megvan ez a tekintet?

Ez a tekintet a valóság értelmezésének, szemléletének teljes fordulatát eredményezi.

A valóság ugyanaz marad, vagyis a szegények szegények maradnak, és így tovább; de a tekintet képes meglátni, hogy ez a valóság kiváltság, ajándék, boldogság; ez a valóság az út, amely Istenhez vezet, amely összeköt Vele.

Aki megtapasztalja életében a szabadulást, Isten érkezését, az ennek köszönhetően másként látja a világot.

Nem lehet, hogy eszünkbe ne jusson Szűz Mária: miután az angyali üdvözletkor átélte személyes találkozását Istennel, miután megtapasztalta, hogy az Úr valóban életet visz oda, ahol nem lehetett élet, akkor Mária Magnificatjával új világról énekel; olyannak énekli meg a világot, ahogyan most látja azt, kapcsolatban Krisztussal és az üdvösséggel, amit az embereknek ajándékozott.

Ugyanezt mondhatjuk Pál apostolról: miután találkozott az Úr Jézussal a damaszkuszi úton, egészen megváltozik élet- és világszemlélete. Ő maga mondja, hogy amit korábban lényegesnek tartott, többé nem az, olyan lett, mint a szemét. Miközben az, amit értéktelennek és méltatlannak tartott, az üdvösség, a boldogság tere lett.

Nem arról van szó, hogy arra kellene kényszeríteni magunkat, hogy boldogok legyünk; inkább arról, hogy engedjük, hogy átalakuljon szemléletünk, hogy húsvéti tekintetté váljon.

Ha ez a tekintet hiányzik, akkor a kereszténység semmi újat nem visz a világba és nem képes semmit sem átalakítani: a történelem önmagába zárt marad.

Ha azonban megvan ez az új tekintet, akkor megvan egy más gondolkodásmód, más élet- és cselekvésmód, ami képes átalakítani a történelmet, hogy egyre inkább megközelítse azt a képet, amit a szív mélye rejt.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Levélben búcsúzott el Szaléz a plébániai híveitől:

Kedves Testvéreim!

Ti is, én is mélyen átérezzük a Szentírás igazát: „kifürkészhetetlenek az Isten útjai”. Utamat kedves körötökből másfelé vezérli. Fáj, hogy távozásommal szomorúságot okozok Néktek. De nem válunk el örökre. Még ezen a földön is, de az égi hazában biztosan találkozunk! Érzem, és biztosan tudom, hogy nagyon szerettetek, ha keménykezű és nem könnyen engedő lelkipásztorotok voltam is. De keménységem és személyválogatást nem ismerő határozottságom mellett volt meleg szívem és minden jóért és szépért lelkesülő és lelkesítő szellemem. Bármi jött légyen elém, mindig lelkesültem és lelkesítettem. A jóban nem törtem meg soha. Hogyan sikerült mindez nekem? Elárulom titkát: két eszménykép lebegett szüntelenül szemem előtt: a jó Szeneczey és a drágalelkű Bende Szaniszló egyénisége. Az ő mezsgyéjükre léptem naponkint s azon haladtam előre. Velük tanácskoztam, velük imádkoztam Értetek. Rengeteg jót köszönhetek nekik, áldom is, őrzöm is kedves emléküket. De igen hálás vagyok a jó Istennek és Néktek is, a ti jóságtokért, példás és fogyhatatlan támogatástokért. Nélkületek adományaitok és fáradhatatlan támogatásaitok nélkül semmire sem jutottam volna. Áldjon meg érte mind a két kezével az áldások Istene, Jézus Krisztus. Nagy hálával tartozom rendemnek és rendtársaimnak. Nagyon sokféleképpen voltak segítségemre, hogy terveim megvalósuljanak. Köszönöm egyházközségünk volt és jelenlegi tisztviselőinek, valamint egyleteink hűséges és igaz tagjainak sok-sok munkáját. Nem hiába dolgoztunk. Az Ég és mi magunk is örvendezünk összmunkánk ízes gyümölcsein. Legyetek jók valamennyien továbbra is! Sőt még jobbak. Isten akarja, és én is ezért imádkozom. Szeressétek új lelkipásztorotokat. Egy szívvel és egy lélekkel támogassátok őt nehéz munkájában. Ez az igazi katolikusok legszentebb kötelessége és egyben legszebb ékessége! Vigyázzon Rátok és reám is, közös védőszentünk Szent László király. Isten Veletek. Őszinte szeretettel Fr. Kiss Szaléz OFM.¹