Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ami a mai liturgiában idézett gyógyítás-elbeszélésben (Mk 7,31–37) szíven üt, az Jézus gesztusai: félrevonja a süketnémát, beledugja ujját a fülébe, nyálával megérinti a nyelvét, sóhajt és egy szót szól (Mk 7,33–34).

Miért van szükség ezekre a gesztusokra a beteg meggyógyításához?

Máskor egyszerűen úgy gyógyít Jézus, hogy kezét a betegre helyezi, máskor pedig csupán egyetlen szóval. Ebben a szakaszban a sokaság arra kéri, hogy tegye kezét a betegre, mint már annyiszor. Jézus azonban egy rövid, eleven liturgiát mutat be, melyben hangsúlyos a testi, fizikai elem.

Ezek a gesztusok az ember teremtésének elbeszélésére (Ter 2,7) utalnak, ahol Isten kezével formálja meg teremtményét, összegyúrja a vízzel, melyet teremtett, az élet leheletét orrába fújja. Az ember csak ily módon válik élőlénnyé.

A teremtés-elbeszéléssel mutatkozó kapcsolatot megerősíti a sokaság reakciója, amely a csodát látva így kiált fel: „Mindent jól cselekedett: a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat.” (Mk 7,37) Nyilvánvaló utalás ez arra a refrénre, amely jelzi a teremtés napjait, amelyek végén „Isten látta, hogy jó.”

Az új teremtés gondolata kedves Márk evangélista számára, aki új kezdetként, Jézus által hozott és mindenkinek ajándékozott új életként értelmezi Isten Fia küldetését az emberek között.

Ez rögtön látható már Jézus pusztai kísértéseinek elbeszélésében. A másik két szinoptikustól eltérően Márk nem időz az egyes kísértéseknél, viszont hozzátesz egy fontos részletet: Jézus „vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13). Az új ember számára adott a lehetőség, hogy az egész teremtett világgal (vadállatok) kiengesztelődött életet éljen, és Isten világával (angyalok) teljes közösségben legyen.

Az új élet tehát, melynek helyreállítására Jézus jött: egy teljes közösségben megnyilvánuló élet.

Kezdetben Isten „nyitott” embert teremtett, vagyis kapcsolatra, meghallgatásra, dialógusra kész embert: barátságra képes embert. Az ember a bűn miatt zárult önmagába és félelmeibe.

A süketnéma épp a bukott ember alakja, olyan emberé, aki önmagába zárkózott, aki képtelen kapcsolatra Istennel és másokkal. Erre vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy az evangélium más betegeitől eltérően, a süketnéma nem fordul Jézushoz. Sokan mások megteszik, odakiáltják az Úrnak, hogy szükségük van szabadításra. Azonban éppen ez hiányzik a süketnémánál, a kiáltásra és a segítségkérésre való képesség, ami az első lépés a felé a kapcsolat felé, amely megszabadít. Ezért szüksége van másokra, hogy az Úrhoz vigyék és könyörögjenek érte (Mk 7,32).

Ezen a ponton válik érthetővé, hogy miért szükségesek a gesztusok: ezek a kapcsolat első, legegyszerűbb, legközvetlenebb formái annak számára, aki elvesztette a képességét a meghallásra és a beszédre. Jézus érintése újra képessé teszi az embert a meghallgatásra, újra képessé teszi egy teljes kapcsolatra.

És érthetővé válik az is, hogy Jézus miért ezzel az „Effata” szóval fordul hozzá, melynek szó szerinti jelentése: „nyílj ki teljesen, nyílj meg egészen”.

A bűn miatt a magány és elszigeteltség betegségétől sújtott ember önmagába zárt ember: csak akkor él, ha megnyílik a vele kapcsolatba lépő Ige ajándékára. Ez az új teremtés.

Egy utolsó megjegyzés: a „néma” szóval fordított kifejezés valójában beszédben akadályozott (gátlásos, ügyetlen) személyt jelöl: az Újszövetségben csak itt jelenik meg, az Ószövetségben pedig egyszer Izajás könyvében (Iz 35,6 – lásd az olvasmányt.)

Izajás könyvében az Úr szabadító tette – amely visszaadja a vakoknak a látást, a süketeknek a hallást, a némáknak a szót … – a választott népnek szólt, és a pogány népekkel szembeni fenyegetés vagy csapás összefüggésébe illeszkedett (Iz 34).

Itt éppen ellenkezőleg, a címzett egy pogány, akinek Jézus a földjére lépett, ahol elfogadást és nyitottságot talált: az új teremtés tehát megkülönböztetés nélkül mindenkié, és az Úr kezének érintése mindenkit elér, akinek életre van szüksége.

+ Pierbattista

fordította: Dr. Sz.Gy.

Szentkúton is újraindul az élet – Beszélgetés Orosz Lóránt OFM kegyhelyigazgatóval

Páduai Szent Antal, aki imádságból táplálkozott – Varga Kapisztrán OFM elmélkedése

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 7,1-8.14-15.21-23)

A mai vasárnappal visszatérünk Márk evangéliumának olvasásához.

A mai szakasz határt képez: valóban, két kenyérszaporítás elbeszélése között található. Közvetlenül a mai epizód után Jézus elhagyja Izrael határait, és továbbmegy pogány, „tisztátalan” földre. Nekik, a pogányoknak szól a második kenyérszaporítás.

Úgy tűnik, hogy a mai szakasz erre a továbbhaladásra készít fel azáltal, hogy nekünk szegezi a kérdést: mi a tisztátalan? Mi az, ami eltávolít Istentől?

Jézus számára az alkalmat Jeruzsálemből, a legszentebb helyről érkezett farizeusok és írástudók kérdése szolgáltatja. Ezek a személyek, a hagyomány és a Törvény védelmezői, megbotránkoznak, amikor látják, hogy milyen kevés figyelmet szentelnek Jézus tanítványai a rituális előírásoknak, és ennek a viselkedésnek az okára kérdeznek rá (Mk 7,5).

Számukra a tiszta és tisztátalan közötti határ világos és egyértelmű. Tiszta az, aki aprólékosan betartja az atyáktól áthagyományozott előírásokat és szabályokat. Egy ilyen kritériumnak van egy határozott előnye: létezik egy külső, egyértelmű, könnyen szavakba önthető követelmény annak rögzítésére, hogy ki igaz és ki nem, s ez a kritérium pontosan a törvények és az atyák előírásainak a megtartása.

Jézus azonban egy másik ismérvre figyelmezteti hallgatóit. Egy másik szintre szeretné eljuttatni őket, amely – az igazat megvallva – jelen volt a régi törvények szándékában, de amelyet figyelmen kívül hagytak: igen, a külsődleges tisztasági szabályoknak fontos társadalmi szerepe volt, a céljuk azonban az volt, hogy emlékeztessék a hívőt a szív tisztaságának szükségességére. És ez az, amit Jézus felidéz ebben a szakaszban.

Jézus különbséget tesz hagyományok és parancsok között. Az előírások, szabályok emberektől származnak, a parancsok Istentől. Ezeknek a szabályoknak a megtartására lehet tekintettel lenni és lehet azt mérlegelni, a parancsoknak való engedelmesség esetében nem. Az öncélú szabályok biztonságot nyújtanak és arra az önhitt feltevésre vezethetnek, hogy mi magunk teremtettük meg ezt a biztonságot; a parancsok utat mutatnak, szabaddá tesznek és megnyitnak Isten felé.

A parancs tehát meg akarja érinteni az ember szívét, mély motivációit; a hagyományok a felszínen maradnak.

Ha sok szabályt kell betartani, az azzal a kockázattal jár, hogy úgy véljük, emiatt kerülünk közel Istenhez, és így nem vesszük észre, hogy szívünk távol marad, amint Jézus mondja Izajás prófétát idézve (Mk 7,6–7).

Az emberi hagyományok ürüggyé válhatnak, hogy ne tartsuk meg az egyetlen parancsot, amely képes értelmet és teljességet adni az ember életének: a szeretet parancsát. Mi több, az ember számára annak illúzióját teremtik meg, hogy ő igaz, s így megakadályozzák, hogy szívébe tekintsen és meglássa, hogy ennek a szívnek mélyéről fakad a gonoszság.

Éppen e körül forog Jézus második tanítása: hogy úgy mondjam, az ember szíve – kivétel nélkül minden egyes ember szíve – ki van téve minden kétértelműségnek és a gonoszság minden lehetőségének. Nem az visz minket bűnbe, ami kívül van; hanem bennünk él a hajlam minden önzésre: a tiszta és tisztátalan határa éppen ott van, s nem elég egy külsődleges vallásosság, nem elegendőek a rítusok ahhoz, hogy ez a szív közeledjen az Úrhoz.

Ahogy az gyakran történik Márk evangéliumában, Jézus nem mondja meg, hogy hogyan lehet a szívet meggyógyítani, milyen terápiára van szükség az egészség visszanyeréséhez.

Talán azért, mert az első lépés a gyógyulás felé az, hogy felismerjük, hogy betegek vagyunk, s nem áltatjuk magunkat azzal, hogy külsődleges gesztusok elegendőek a szív gyógyulásához: a gyógyulásnak mélyebbnek kell lennie.

Csak ez a felismerés készíti fel a szívet arra, hogy otthont adjon annak az útnak, amelyet Jézus közvetlenül ezután fog megtenni pogány vidékre. Vagyis, hogy befogadjam az üdvösségnek azt a kegyelmét, amely ott ér el engem, ahol elsősorban én – nem pedig mások – vagyok tisztátalan és pogány. Azért, hogy elfogadjam, hogy ahhoz, hogy elérjen engem, az Úrnak kell átlépnie Istentől való távolságomat, mert csak így lesz Isten országa / uralma igazán közel (Mk 1,15).

Talán így megtörténik az az átlépés, amely meggyógyítja a szívet: az átmenet a szabályoktól az engedelmességbe. Mert a szabályok betartásának nincs hatalma, hogy megszabadítson minket önmagunktól és abból a magányból, amelybe bezárkóztunk – és amely azután beteggé tette szívünket –, az engedelmesség viszont kapcsolatba von minket Azzal, akinél az élet van, és aki nekünk akarja ajándékozni az életet. Az a választás, hogy az ajándék által élünk, azzal a kenyérrel táplálkozunk, amelyiknél hosszan időztünk az elmúlt vasárnapok során, és amely a szeretetnek és nagylelkűségnek csodás körébe von, az az emberi szív egyetlen igazi gyógyulása. (kiemelés Sz. Gy.)

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.