fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

Szörnyű lehet azoknak a lelkiállapota, akiket egy ka-tasztrófa, például földrengés elzár a külvilágtól. Szörnyű lehet a romok alatt várni.: megtalálják-e őket? Vagy ott kell meghalniok, mindenkitől elhagyottan? A bűn is le-rombolja és maga alá temeti az élet értékeit. De van ki-út! Isten hatalmas, erős király, jó pásztor, jutalmazó, vi-gasztaló és dicsőséges!

KEZDŐÉNEK Vö. Iz 30, 19. 30

Sion népe, íme jön az Úr, hogy megmentse a nemzete-ket, és hallani fogjátok dicsőséges szavát, szívetek örö-mére.

OLVASMÁNY Iz 40, 1–5. 9–10

Jön az Úr, és az embernek utat kell készítenie számára: egyengetni az egyenetlent, simítani, ami göröngyös, fel-tölteni a gödröket és elhordani a halmokat.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 84. Zsoltár

Válasz: Urunk, mutasd meg nékünk irgalmas

szívedet, * és üdvösségedet add meg nékünk!

SZENTLECKE 2 Pét 3, 8–14

Sokat foglalkoztatja az embereket a világvége, amikor az egek megrendülnek, az elemek a hőségben megolvad–nak. Sokan találgatják, mikor is történik meg mindez. Ehelyett inkább azzal kellene törődnünk, hogy szeplőte-lenek és kifogástalanok legyünk azon a napon. Hiszen új ég és új föld vár reánk…

ALLELUJA Lk 3, 4. 6

Készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényét, * és minden ember meglátja az Üdvözítőt, akit elküld az Isten.

EVANGÉLIUM Mk 1, 1–8

„A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett min-ket, akik bűneink miatt holtak voltunk” (Ef 2, 4–5). S mi hogyan felelünk erre az irgalomra? Bűnbánattal, megté-réssel és őszinte bűnvallomással?

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

„Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9, 22). Krisztus vérét ontotta értünk, megtisztított bűneinktől. Szent vére jelen van az oltáron, és új élet fakad belőle.

ÁLDOZÁSI ÉNEK Bár 5, 5; 4, 36

Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és nézd az örömet, amely Istentől jön.

KIK AZ ADVENT LELKI MESTEREI?

1. Izaiás próféta, a vágyakozás tanítója: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről!” (Iz 45,8)

2. Keresztelő Szent János, a felkészülés tanítója: „Ké-szítsétek az Úr útját!” (Mt 3,3)

3. Szűz Mária, az önátadó, alázatos várakozás tanítója: „Legyen nekem a te igéd szerint!” (Lk 1,38)

ADVENTI IMA

Urunk, Jézus Krisztus, teremts bennünk csendet, hogy az adventi időben Rád, a Te szavadra, útmutatásodra, szere-tetedre figyelhessünk.

Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meg-halljuk bűnbánatra hívó szavadat! Teremts bennünk csendet, hogy meghalljuk az adventi örömhírt: ember–ként fogsz megszületni. Teremts bennünk csendet!

A hit ajándékát elfogadó csendet. A Te titkaidat elfogadó csendet. A Te szeretetedet elfogadó csendet. A Megváltó érkezését váró csendet. A lélek mélyén megszülető öröm csendjét. Hiszek, Uram, erősítsd bennem, bennünk a hitet! Amen.

SZENT MIKLÓS PÜSPÖK

December 6.

Görög földön élt a IV. században. Myra püspöke, az igaz hit rendíthetetlen védelmezője a niceai zsinaton a tévta-nítokkal szemben. Ugyanakkor a jótékonyság és az aján-dékozó lelkület szentje, adventben az üdvösség aján-dékát hozó Üdvözítő előhírnöke.

A keleti egyház egyik legtiszteltebb szentje. Nyugaton a X. század óta tiszteli a liturgia és a népi áhítat. Életét a középkorban színjátékszerűen is előadták, ennek szár-mazéka ma is a gyermekek közé jövő, őket hittantudá-sukról és életmódjukról megvizsgáztató Szent Miklós-alak („Mikulás”). A kíséretében levő „ördög”-figura a szent legendájának arra a mozzanatára emlékeztet, ami-kor a Sátán támadásait és cseleit híveitől több ízben is elhárította.

SZENT AMBRUS PÜSPÖK

December 7.

A négy nagy nyugati egyházatya egyike (egyháztanító). Művelt római politikus, akit a milánóiak 374. december 7-én püspökké választottak. Tudását egészen a hit szol-gálatába állította. A tévtanításokkal szemben védi a hi-tet, oktatja a népet, fenséges beszédekkel ékesíti az ün-nepeket. Jó pásztora övéinek, a legmélyebb hitigazsá-gokra tanította őket az általa költött himnuszokkal.

A GUADALUPEI BOLDOGSÁGOS

SZŰZ MÁRIA ÜNNEPE

December 12.

1531. december 9-én a Tepeyac–dombon, amely Mexikó–város közelében, a jelenlegi Mexikó állam terü-letén van, Szűz Mária megjelent egy egyszerű indiánnak, Juan Diego Cuauhtlatoatzin–nak, és egy templom építé-sét kérte, hogy ott anyai jóságát megmutathassa. Juan Diego köpenyén, amelyben a Szűzanyától küldött virá-gokat vitte a püspöknek, csodálatos módon megmaradt a Szűzanya képe. Ezt a keresztények azóta is nagy áhítattal tisztelik. Isten Szent Szülője és az Egyház anyja ezen a tiszta hitű férfiún keresztül minden népet hív Krisztus szeretetére. II. János Pál pápa a Guadalupei Boldogságos Szűz Mária ünnepét 2002-ben az egész Egyház számára megülni elrendelte.

Rövid napi gondolatok:

ADVENTpr20_ofm

NE RÉMÜLDÖZZETEK! EMELJÉTEK FÖL FEJETEKET! AZ ÉLET MEGJELENT!

Covidos Ádvent, covidos Karácsony 2020.

Az emberiség állapotának tesztelése.

Az emberiség népviselete napjainkban egységesen a maszk. Nagyon hiszünk benne, hogy ez megvéd a bajoktól. Bár helyes viselete nehézzé teszi a beszédet és a légzést, és a szemüvegünk bepárásodik tőle. Eddig is nehezen értettük meg egymást, most még nehezebb. Még a nem beteg emberek is nehezen tudnak levegőt venni, az öregek sokszor kifulladnak a maszkviselés közben. A maszkviselésnek azonban előnyei is vannak, pl. a rossz fogak nem látszanak, helyettesíti néha a papír zsebkendőt, és a skót esküvői meghívón ezt olvashatjuk: a maszk viselése a vacsora alatt is kötelező. Tehát spórolni is lehet vele.

Az emberiség mossa a kezét, mert ez fontos. Pilátus is mosta a kezét, jelezvén, hogy nincs köze Jézus halálához, közben ő mondta ki a halálos ítéletet. A média csatornái ma is naponta többször bejelentik a covidos megbetegedések számát és a covidos járvány áldozatainak a számát. A magzatgyilkosság, a háborúk és a közlekedési balesetek elhunytjainak számát nem hallhatjuk ilyen rendszeresen, pedig azok meghaladják a vírusban meghaltak számát.

A kijárási tilalom összezárja a családtagokat, de ez sokszor nagy feszültséget okoz. Úgy jönnek ki otthonukból a családtagok egy kis kerti sétára, mint a fogvatartottak a börtönudvarra. Nem jó együtt lenni a családban? Vagy már rég nem egységes a család? Most felszínre jönnek a családok belső problémái.

A templomok elnéptelenedtek, az online-szentmise sokak számára elégséges, pizsamában, kávét, teát kortyolva kellemes és kíméletes. Áldozni nem lehet, tehát gyónni sem kell. De azért mindenki érzi, hogy ez közel sincs ahhoz az imádsághoz, mint amikor a hívő közösség a templomban együtt vesz részt a szentmisén. Az Eucharisztia vétele nélkül szánalmas a készületünk az Eucharisztikus Kongresszusra.

Az online-oktatás eredménytelensége már minden pedagógus számára nyilvánvaló. Egyedül az óvodások és kisiskolások azok, akik önfeledten, vidáman, együtt tanulnak és játszanak. „Ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Isten országába.” Ezek azok a minden nap tapasztalható jelenségek, amelyek napjainkat jellemzik.

Diagnózis

Ferenc pápa márciusban ezt mondta az üres Szent Péter téren: „ … úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.” Az emberiség egyetemes félelmének az a forrása, hogy az ember készítette fogódzók néhány hónap alatt leszakadtak. A jó Istenbe kapaszkodás eszközeit és módjait pedig már elfelejtette az emberiség nagy része. Valóban rettenetes élmény az, amikor az egyik fogódzkodó tönkremegy, a másikat meg nem érjük el. Napjainkban tehát hívő és hitetlen megtapasztalhatja, hogy az emberi élet egyetlen biztonsága az Úristen. Jézus mondotta: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet!” „Azért jöttem, hogy az embereknek élete legyen, és ez az élet bőségben legyen.” A kórházak tele vannak betegekkel, az orvosok és nővérek halálosan fáradtak, közülük sokan megbetegszenek, közben a tudomány csöndben van, igazán jó ötlete nincs. Sok országban lehet kapni akciós urnát, olcsó koporsót, és a temetések száma megsokszorozódott. Az emberiség közérzete nagyon rossz, mert a félelem uralja, és a bizonytalanság nyomasztja. Jézus minden meggyógyult betegnek azt mondotta: „A hited meggyógyított téged!” Tehát a betegségünk igazi oka a hitetlenségünk. Ennek következménye a félelem és a szorongás. Ez lerontja az immunrendszerünket, és a vírus szabad utat nyer, hogy megbetegítsen. Hogyan szabadulhatunk meg? Ki a szabadító?

A terápia

Egyedül Jézus a Szabadító, a Messiás, aki 2020 éve már eljött közénk, és ő az Emmánuel, ami azt jelenti: Velünk az Isten. „A világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be. Ám, akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” Az Isten gyermeke nem fél, mert élete Atyjának kezében biztonságban van. A hit teszi az ember életét a jó Isten kezébe, a hit segít a legnagyobb bajban is, hogy a Krisztustól kapott békességünket megőrizzük. Jézus mondja ma is nekünk: „Ne rémüldözzetek! Ne féljetek! Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet! Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van. Atyám kezéből senki nem vehet el semmit.” A jobb lator a kereszten haldokolva is látta a kiutat: „Jézus, emlékezzél meg rólam a te országodban!” A mennyország sokkal szebb, mint a földi élet. Merjük elengedni a földi életünket és odaadni Isten örök szeretetének. „Mert aki el meri veszíteni az életét, megtalálja azt.” Így imádkozzunk a covidos betegeinkért is! Az Advent a nagy megújulás ideje. Élesszük fel hitünket, mert a tudomány kevés! Imádkozzunk, mert a statisztikák nem segítenek! Vegyük az Eucharisztiát, mert életet ad, a gyógyszerek pedig csak átmenetileg segítenek! A szentgyónás elűzi a szorongást és a félelmet, a szeretet, a másokon való segítés, a betegekért való imádkozás értelmet ad a bezártságnak is. Az élet Krisztusban már legyőzte a halált. A reménységünk tehát indokolt. Az Élet megjelent, az Ige testté lett, ma is köztünk lakozik. Életünk biztonsága tehát kétezer év után is az Úr Jézus Krisztus! Ő szabadítsa meg a világot a járványtól! A Szent Szűz imádkozzon értünk! Szent Ferenc atyánk pedig mutassa meg ma is nekünk az öröm és a békesség útját!

Tartalmas Ádventet és szent Karácsonyt!

fr. Kiss Menyhért ofm

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk az Úr és a történelem közötti kapcsolatot. Bizonyos értelemben ma is ezzel a témával találkozunk. Az első szó, amellyel Márk evangéliuma kezdetét veszi (Mk 1,1–8), az arkhé, melynek jelentése: kezdet, eredet, alap. Ez az a szó, amellyel a Biblia első könyve, a Teremtés könyve a teremtés elbeszélésével elkezdődik.

Márk evangélista nem véletlenül használja ezt a szót: ez azt jelenti, hogy amit el akar beszélni, az egy kezdet, egy új történet, egy új teremtés. És ahogyan az „első” teremtés kezdetén ott volt az Isten Szava, amellyel Isten a semmiből megteremtett mindent, úgy most is ott van egy új Szó: olyan Szó, amellyel Isten Fiához, a Messiáshoz fordul épp akkor, amikor a Fiú készül a világba lépni.

Az evangélista az Ószövetségből idéz: „Amint meg van írva Izajás prófétánál: »Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt; elkészíti majd utadat. A pusztában kiáltónak szava: ‘Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit’«” (Mk 1,2–3).

Márk az egész idézettel Izajásra utal, valójában azonban az evangélista három idézetet foglal össze, melyek az Ószövetség különböző könyveiből erednek.

Ott van elsősorban a Kivonulás könyve (Kiv 23,20): „Íme, elküldöm angyalomat előtted, hogy őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked készítettem.”; majd Malakiás könyve (Mal 3,1): „Íme, elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt.” És végül valóban ott van Izajás (Iz 40,3): „Egy hang kiált: »Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! «”

A három idézet közös témája az út, az úton lét: az az út is, amelyen maga Isten jár velünk, melyen az Úr eljön, mert Isten visszatér, és újra népével jár. Mindez „evangélium” (Mk 1,1) – mondja Márk evangélista ­–, vagyis „jó hír”, reménnyel teli szó. Maga Jézus hirdeti ezt az üzenetet, de Jézus ennek a tartalma is. A hír és a hírnök azonos. A jó hír Jézusban történelemmé lett.

Márk, még mindig az első versben, két fontos jelzést ad, melyek segítenek megérteni, hogy hová visz minket ez az út. Az evangélista azonnal ad egy meghatározást Jézusról. Kijelenti, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás, Isten küldötte, a Dávid nemzetségéből megígért király, aki beteljesíti a próféták írásait. Azután azt mondja, hogy ez az ember Isten Fia, maga az Isten.

Márk tehát azonnal elmondja, mi a cél, hová érkezik az, aki útra kel abból az új kezdőpontból kiindulva, ami maga Jézus. Elmondja hová érkezik az, aki majd apránként elolvassa ezt az „Evangéliumot”.

Valóban, Márk evangéliumát két részre lehet tagolni: az első rész Péter hitvallásával éri el tetőpontját (Mk 8,29), amelyben Jézust Krisztusnak, a várt Messiásnak vallja.

A második rész még továbbmegy és egy másik hitvallásig jut, a százados hitvallásáig, amit a kereszt alatt tesz (Mk 15,39), mikor Krisztus ily módon bekövetkezett halálát látva felkiált: „ez az ember valóban Isten Fia volt!”

Márk tehát elmondja nekünk, hogy úton vagyunk, és utunknak oda kell érkeznie a kereszt alá, hogy meglássuk, kezdetben van egy keresztre feszített Isten szeretete, egy abszolút újdonság, egy olyan Isten újdonsága, aki meghal az emberért.

Isten útja az emberek között elmegy egészen eddig a pontig.

Ez a felismerés az út végén történik meg, és nem érdemként, hanem kegyelemként érkezik.

Ahhoz, hogy hasonló hitvallásig jussunk, meg kell tenni a készület, a megtérés útját. Az egész evangéliumot végig kell járnunk ahhoz, hogy lassacskán el tudjuk hagyni Istenről és önmagunkról alkotott hamis képeinket, és oda érkezzünk, ahová az a pogány százados, akinek kegyelem által megadatott, hogy abban a halálban felismerje Isten kinyilatkoztatását az emberek között.

Nos, azért, hogy ez az új út elkezdődjön, van egy ember, akit elküldenek, hogy előkészítse az utat, hogy újra tudatosítsa, hogy valami új kezdődik, ezért jó felkészülni.

Így amint Keresztelő János keresztelni kezdett, azonnal nagy sokaság sietett hozzá: „Júdea egész vidéke és Jeruzsálem lakói mindnyájan” (Mk 1,5).

Az út ismét megnyílt, az út a sivatagban, amelyen az Úr visszatér: sok ember lép erre az útra, indul útnak. Otthagyják Jeruzsálemet, a Templomot, az áldozatokat, mert mindez többé nem elég, hogy az élet utáni szomjat oltsa, és sietnek (Mk 1,5) a pusztába, ahol újra hallatszik egy hang, mely hosszú ideje hallgatott.

A múlt vasárnapi téma a virrasztás volt, ami a világban való jelenlétnek és a világban Isten jelenléte felismerésének egy módja. Ma az evangélium megtérést (metanoia) kíván tőlünk (Mk 1,4). Ahhoz, hogy elinduljunk ezen az úton és képesek legyünk felismerni Isten jelenlétét, az első lépés az, hogy belehelyezkedünk az igazságba, hogy bűnösnek és megbocsátásra szorulónak ismerjük fel magunkat. Fel kell ismernünk, hogy változtatnunk kell az utunkon, és elő kell készítenünk azt az utat, amely visszavezet minket forrásunkhoz, Istenhez. Elő kell készítenünk azt az utat, amelyen Isten találkozhat velünk. Ez az a megtérés, amiről Keresztelő János beszél: annak elfogadása, hogy van olyan út, amelyen Isten találkozik velünk még mielőtt mi mehetnénk Hozzá.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai vasárnappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján.

Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral.

Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot.

Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van.

Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul, és amiért van.

A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad.

Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28).

A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet.

Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral.

Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk.

Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondoltunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált.

Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.

+ Pierbattista

Fordította: dr.Sz.Gy.

fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

Advent arra emlékeztet, hogy útban vagyunk az örök haza felé, Isten vár bennünket. Útiokmányunk a kereszt-levél. Utunk Jézus Krisztus. Közlekedési szabályaink a tízparancsolat. Csomagjainkat egy életen át kell készí-tenünk: szeretet, szolgálat, irgalom, megbocsátás. S in-dulhatunk a nagy „kalandra”: „Uram, tebenned remélek” (Zsolt 24, 21).

KEZDŐÉNEK Zsolt 24, 1–3

Lelkem hozzád emelem, Uram, én Istenem, benned bí–zom, ne valljak szégyent! Ne ujjongjon ellenség fölöt-tem, hiszen, aki benned bízik, meg nem szégyenül.

OLVASMÁNY Iz 63, 16b–17. 19b; 64, 1. 2b. 3–8

Izajás lehullott falevélhez hasonlít bennünket, amelyet a bűn forgószele sodor. Tüzek lobbannak és az avar elég. Az ember számára azonban van remény: Isten ugyanis Atyánk, Megváltónk és Megszentelőnk.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 79. Zsoltár

Válasz: Téríts meg minket, Istenünk, * ragyogtasd

ránk arcodat, és szabadok leszünk.

SZENTLECKE 1 Kor 1, 3–9

Látjuk, hogy milyen sok a kereső, az úttalan utakat járó, sőt az eltévedt ember. Ennek tudatában értékelhetjük igazán, hogy milyen nagy kincsünk a hit. Szoktunk–e időnként köszönetet mondani érte Istennek? Hűségesen kitartunk-e hitünkben?

ALLELUJA Zsolt 84, 8

Urunk, mutasd meg nékünk irgalmas szívedet, * és üd–vösségedet add meg nekünk.

EVANGÉLIUM Mt 13, 33–37

Jézus nemcsak tanítást ad a folytonos készenlétre, ha-nem példát is mutat nekünk: „Lásd, itt vagyok! A könyv-tekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsolt 39, 8). Legyünk készen mi is Isten akaratának tel-jesítésére. Így leszünk méltók a vele való találkozásra.

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

Úgy ajánljuk fel ma kenyerünket, borunkat és önmagun-kat, mintha ez lenne életünk utolsó szentmiséje. Fogadd el, Urunk!

ÁLDOZÁSI ÉNEK Zsolt 84, 13

Mindenféle jókat osztogat az Úr, és földünk megtermi gyümölcsét.

ADVENT = ÚRJÖVET

Az adventi időnek kettős jellege van. A karácsonyi ün-nepekre való előkészület ideje ez, amikor Isten Fiának emberekhez való első eljövetelére emlékezünk. Egyúttal azonban olyan időszak is, amelyikben ez a visszaemlé-kezés ráirányítja figyelmünket Krisztus történelemvégi, második eljövetelének várására. E két ok miatt az adven-ti idő a bensőséges és örvendező várakozás ideje.

Az ószövetségi ígéreteket, az igazak vágyakozását fel-idézve az Egyház a mi szívünkben is az Úrjövet szent érzelmeit ébreszti az adventi énekekkel és imádságokkal. Jámbor szokás az adventi koszorú–gyújtás, amelynek énekei a beteljesülés felé fordítják a hívők tekintetét. Az adventi lelkiség legjobb mintája a Szűzanya, aki az an-gyali üdvözlettel már magába is zárta azt, akire a népek várakoznak.

Advent idején az orgona csak az ének kíséretére szorít-kozik, az oltárt – az időszaknak megfelelően – visszafo-gottan szabad virággal díszíteni.

IMA ADVENTI IDŐRE

Íme, jön a te királyod, igaz és szabadító Ő. (Zak 9, 9)

Köszönöm Neked, Uram, Jézus Krisztus, hogy e világba jöttél, hogy segítsd az embert és megmutasd a helyes utat. Bocsásd meg, ha elfeledkeztem róla, hogy eljöve-teled valóban oly döntő. Űzz el minden kételkedést és önts ádventi gondolatokat szívembe. Engedd megtapasz-talnom, hogy Te ma is újra hozzánk jössz. Tarts éber készenlétben, hogy örömmel fogadjalak. Költözz be országunkba, házunkba, közösségünkbe és szívünkbe. Amen.

SZENT ANDRÁS APOSTOL

Betsaidában született, előbb Keresztelő Szent János ta-nítványa volt, majd hálóit elhagyva Krisztust követte. Testvérét, Pétert ő vezette el az Úrhoz. Pünkösd után sokfelé hirdette az evangéliumot, mígnem Achajában ke-resztre feszítették (vö. András–kereszt). A keleti egyház védőszentjét tiszteli benne, Péter testvérében. Ünnepe: november 30.

XAVÉRI SZENT FERENC

December 3–án ünnepeljük Xavéri Szent Ferenc áldozó-pap emléknapját. A spanyol ifjú Páriszban lett Loyolai Szent Ignác munkatársa, az első jezsuiták egyike. Indiában, Japánban térített, a hithirdetők védőszentje.

ADVENTI GONDOLATOK

Itt az Advent. Napjainkban az Advent valóságát újra meg kell értenünk. Nevezetesen: hogy mindig is volt Advent, de ma is van! Hogy az egész emberiség egyetlen család Isten előtt! Hogy az egész emberiség sötétségben jár, – de valamennyi ember számára felragyogott Krisz-tus világossága. Josef Ratzinger

A világ urai jönnek és mennek. A mi Urunk Jézus azon-ban csak jön. Népi mondás

Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Is-tenünk ösvényét, a sivatagon át…. Íme, Isten, az Úr, el-jön hatalommal. (Iz 40, 3. 9)

A forrás árad, és nem kíván magának sem kitüntetést, sem köszönetet. Életed is legyen csupa önajándékozás! A jó Isten számon tart minden csöppet, amit odadtál.

Fritz Schmidt–König

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma új liturgikus évet kezdünk, melynek során Márk evangéliumát olvassuk.

A mai, kezdő szakaszban (Mk 13,33–37) többször visszatér a felhívás a virrasztásra, a figyelemre.

Hogy ehhez a tapasztalathoz vezessen, Jézus elmond egy rövid példázatot, amelyben egy emberről beszél, aki útnak indul, és házát szolgáira hagyja, mindenkire a saját feladatát bízva. Az ajtónállóra a virrasztás feladatát bízza, amit azután mindenkire kiterjeszt. Azért kell virrasztani, hogy amikor a gazda visszatér – aminek az idejét nem ismerik –, nehogy alva találja a szolgákat.

Máté és Lukács evangéliumának párhuzamos elbeszélései is (Mt 25,13; Lk 12,36), bár más kifejezéseket használnak, a „virrasztani” szóval elsősorban az ébren maradást jelölik, a mindig készen és résen létet. Készenlétre hívnak meg, mert nem lehet tudni, hogy mikor tér vissza a gazda. Vagyis azt mondják el, hogy nem ismerjük az időket, nem uraljuk az időt, hanem figyelmes és éber tekintettel kell azt használnunk.

Az első észrevétel tehát, hogy a virrasztás nem azt jelenti, hogy valami különlegeset teszünk. Nem sajátos gesztusokról van szó, hanem életmódról, a szív irányulásáról: hogy értékelni tudjuk az időt, ami nekünk adatott; hogy annak tudatában éljük az életünket, hogy valakit várunk, és hogy az Úr ebbe az életbe fog belépni; hogy tudatában vagyunk annak, hogy egy cél felé tartunk – a találkozás felé Vele.

Az idő, ez az idő az a hely, amelyben felfedezhetjük Isten jelenlétének a jeleit. A virrasztás tehát az idők jelei megkülönböztetésének a művészete. A hívőnek képesnek kell lennie, hogy fürkéssze az idők jeleit. Arra kapott meghívást, hogy figyelmet fordítson az emberi valóságra, annak az időnek a tényeire és eseményeire, amelyben él. Ennek kifejezését megtaláljuk Máté evangéliumában (Mt 16,4), ahol Jézus azt kérdezi: „Nem tudjátok megkülönböztetni az idők jeleit?”

Megkülönböztetni az idők jeleit azt jelenti, hogy próbáljuk megérteni, hogy az emberi történelem hol találkozik valamiképpen Isten tervével.

Ezzel ellentétben elaludni nem más, mint elveszíteni ezt a tudatosságot. Azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha senkit nem várnánk, mintha a történelem csak önmagukban végződő események sora volna. Amikor ez megtörténik, akkor a horizont beszűkül arra, ami itt és most történik, és életünkben a minden az lesz, amit teszünk.

Tehát nem véletlen, hogy a liturgikus év Adventtel és ezzel a jövőre irányuló tekintettel veszi kezdetét. Fontos, hogy itt kezdjük, és azonnal világossá tegyük, hogy hová tartunk: ahová az Úr visz és ahol ő vár minket.

Csak ezzel a célra irányuló tekintettel van értelme az útnak, és csak így lehetséges új módon élni az életet: így a világ dolgait nem tekintjük olyan abszolút valóságoknak, amelyek az ember minden reményét betöltik; sem pedig ellenkezőleg: nem tekintjük azokat mellékes dolgoknak, melyeknek semmi értékük nincsen.

Jézus az evangéliumban mindkét végletet kerüli: biztosan állítja, hogy az idő várakozás egy találkozásra, de azt mondja, hogy ez a találkozás csak akkor történhet meg, ha az életet virrasztva és várakozásban éljük.

Jézus tehát arra hív meg minket, hogy új módon legyünk jelen a világban, mert igaz, hogy a beteljesedés a végén van, de éppúgy igaz az is, hogy már ízleljük azt, amiben hiszünk és ami felé haladunk.

Igaz, hogy Isten Országának még el kell jönnie, mégis az az Ország, amelyet várunk, már közöttünk van.

Ez a föld, ez a történelem, amelyben élünk, elővételezése az eljövendő Országnak, és így minden új jelentést nyer. Mi teljes, közös ízleléssel élünk, mert a jelen pillanat már részesedés az eljövendő életből, elővételezése annak. A jelen idő az Istennel való találkozás helyévé válik, és ennek felismerése arra késztet bennünket, hogy tegyünk jót magunkért, váljunk figyelmes munkásokká, éber szolgákká, akik képesek kamatoztatni a kapott talentumokat. Nem önmagunkba fordulók, hanem figyelmesek a világ élete iránt annak tudatában, hogy a halál és a félelem nem olthatják ki a nekünk adott szeretet erejét.

Nem könnyű ezt a nézőpontot felvenni; az ilyen tekintethez hiteles megtérésre van szükség. Ez pedig a következő vasárnap témája lesz.

Még egy utolsó megjegyzés a következő kifejezéssel kapcsolatban: „mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában” (Mk 13,34). Mondjuk, hogy a történelem Istené. A világegyetem Őhozzá tartozik, ahogy a misszió is a világban. Ha nem érezzük magunkat e világ és ezen idő birtokosainak, az megérteti velünk, hogy életünk nem vállalkozásaink azonnali megvalósulásától és teljesítésétől függ, mintha minden a mai napon múlna. Teljesek vagyunk, mégis, amikor Istennek erre a világra vonatkozó, kifürkészhetetlen terveiben szabadon megtaláljuk igazi helyünket („mindegyiknek a maga dolgában”), megértjük, hogy egymáshoz tartozunk. Minden egyes ember meghívása Isten nagyobb missziójának része, amelyhez mindenki hozzájárul a maga feladata szerint.

A történelemben ily módon való jelenlét a keresztényt tanúvá teszi. Tanújává annak, ami felé tartunk és amiben hiszünk. Tanújává a történelemben való jelenlét új módjának, ami által ez a földi élet, bár fontos, mégsem minden, el is veszíthető anélkül, hogy elveszítenénk a találkozást az Úrral.

Ilyen tekintettel kezdjük hát az Adventet!

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.

Kedves Testvérek!

Megrendítő volt 2020. március 27-én hallani Ferenc pápa szavait, amelyeket az üres Szent Péter téren nemcsak a keresztény hívekhez, hanem minden emberhez intézett: „a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk.
Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietség. (…) Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.” Most, amikor Európát és hazánkat a koronavírus járvány második hulláma sújtja, azt érezhetjük, hogy Szentatyánk figyelmeztető szavai semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet szentjének ünnepe arra hív mindannyiunkat, hogy az Árpád-házi királylány példája nyomán még inkább elgondolkodjunk e szavakon és egymás iránti felelősségünkön.
A kor, amelyben Szent Erzsébet született és a szeretet példáját adta, számos párhuzamot mutat fel napjainkkal. A virágzó középkor idején Európa számos országában sokan nagyon meggazdagodtak és hivalkodtak is vagyonukkal, olyan épületeket emeltek, amelyek előtt máig
csodálattal állunk meg, miközben egyre többen süllyedtek nyomorba és nélkülözték az élethez szükséges legelemibb feltételeket is. Ahogy néhány évvel korábban Szent Ferenc elhagyta gazdag édesapja házát, lemondott vagyonáról és lovagi álmairól, úgy az ő példáját követve Szent Erzsébet is elhagyta a türingiai őrgrófi udvart, hogy Jézus tanítása szerint a szegények és betegek szolgálatának szentelje életét. Nyitott szemmel járt, odafigyelt azokra, akiktől sokan borzadva fordították el a tekintetüket. Életének talán egy kevésbé ismert eseménye, hogy amikor egy leprás koldus érkezett a várhoz, Erzsébet saját kezűleg fürdettette meg és kötözte be sebeit, és mivel a sok beteg miatt máshol már nem volt hely, saját hitvesi ágyába fektetette le. Férje, Lajos őrgróf, aki általában támogatta őt és megvédte irigyeitől, ezt már túlzásnak tartotta. Feldúlva szaladt a szobába, felrántotta az ágyról a takarót, alatta viszont magát a megfeszített Krisztust látta – és térdre borulva adott hálát és kérte Erzsébet bocsánatát.
A 2020-as világjárvány mindannyiunk életére hatással van. Rokonaink és barátaink veszítik el egyik napról a másikra munkájukat és kerül veszélybe megélhetésük, idősek és magányosak maradnak még inkább egyedül, mert senki sem meri felkeresni őket, sokan félve és rettegve zárják magukra az ajtót. Ezért sokkal nagyobb feladat és felelősség hárul azokra, akik a gyógyítás és a felebaráti szeretet cselekedeteit gyakorolják, az orvosokra, ápolókra, szociális munkásokra és önkéntesekre. Így ír erről Ferenc pápa a Szegények világnapjára írott üzenetében, amikor a járvány idején a felebaráti szeretet gyakorlásának fontosságára hívja fel a figyelmet: „A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban (…): Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. (…) Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak.”

Szent Erzsébet ünnepe arra emlékeztet minket, hogy ebben a segítségnyújtásban mi magunk is részt vehetünk, amikor jövő vasárnap anyagi támogatásunkkal azok munkáját könnyítjük meg, akik életüket embertársaik támogatására, a rászorulók és a betegek segítésére és gyógyítására szentelik, és teszik nap mint nap kockára. Az egyházi szeretetszolgálatokra és az idén 90 éves Katolikus Karitászra 2020-ban nagyobb teher hárul, mint korábban bármikor. Szent Erzsébet példája azt üzeni, hogy munkájukat támogatva mi magunk is, akár szobánk biztonságából is, részesei lehetünk ennek a szolgálatnak, és az ő kezükkel egybefonódva, mi magunk is kinyújthatjuk kezünket a szükséget szenvedők és betegek felé.
„Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában” – tanította 2020. nagyböjtjében Ferenc pápa. Az egyházi év utolsó vasárnapjának, Krisztus Király ünnepének evangéliuma is a szolidaritás fontosságára hívja fel a figyelmünket: éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok – szól a megdicsőült Jézus a jobbján állókhoz, az üdvösség útjaként állítva eléjük és elénk is a szolgáló szeretet cselekedeteit.
A szeretet cselekedetei nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik szolgálnak, mert ezáltal Krisztushoz válnak hasonlókká. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az egészséges embernek sok kívánsága van és elegendő erőt érez magában arra, hogy ezeket meg is valósítsa. A betegnek és a nyomorban élőnek, az ínséget szenvedőnek azonban csak egy vágya van: hogy szenvedésétől, bajától megszabaduljon, de tehetsége és lehetősége talán hiányzik ehhez. Szent Erzsébet élete arra sarkall minket, hogy példája szerint és lehetőségeinknek, eszközeinknek megfelelően mi magunk is vegyünk részt a betegek és a szükséget szenvedők ínségének csillapításában, hogy egykor majd Jézus hozzánk is így szóljon:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

Kelt Budapesten, 2020. november 15-én

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

„Uram, mikor láttunk téged?” (Mt 25,37.38.39)

Ez a kérdés többször visszatér a mai evangéliumban, amely a történelem egy végső momentumáról szól, amikor az Úr majd visszatér, és amikor a nagy ítélet lesz mindegyikünk élete fölött. És majd az történik, hogy az Úr mindenki előtt feltárja, amit tett. Olyan cselekedetet, amelyet a példázat szerint senki sem ismer, sem az, aki jót tett, sem az, aki azt elmulasztotta.

A legnagyobb meglepetés az lesz, hogy számot kell vetni azzal, hogy ez a konkrét személy által véghezvitt, konkrét cselekedet Krisztusnak tett cselekedet volt (Mt 25,40): Ő egészen azonosul a szegénnyel, a gondoskodásra szorulóval.

Ennek az igének csak egyetlen furcsaságát szeretném hangsúlyozni.

A példabeszédben elhangzik, hogy mindaz, aki egy szenvedő embertársához minden más októl függetlenül, kizárólag a közös emberség okán közeledik, anélkül, hogy tudná, magához az Úrhoz közeledik, aki jelen van a szenvedő testvérben.

A példabeszéd tehát azt mondja számunkra, hogy a példabeszéd logikája szerint lényegében nem is kellene tudnunk, hogy bárki felé gyakorolt szeretetteli gesztusunkat valójában Krisztussal tettük.

Első pillantásra furcsa, hisz önmagáért kellene szeretnünk felebarátunkat, mert ebben az ingyenességben történik a Mennyek Országa. Anélkül kellene szeretnünk felebarátunkat, hogy tudnánk, így Krisztust szeretjük; azonban a példabeszéd pont erről szól.

Íme, talán itt van hitünk döntő pontja.

Ami ebben az állandó újdonságban, ebben a minden alkalommal megújuló kinyilatkoztatásban rejlik: éppen ott, egy fájdalmas történetnek abban a töredékében, ahol úgy tűnik, hogy az Úr nincs jelen, hogy távozott a színről, ott kinyilatkoztatja irgalmának teljességét.

A hit ez az ámulat, azoknak a tekinteteknek az ámulata, melyek az Úr felismerésére éppen ott, abban a személyben, abban az eseményben nyílnak meg, ahol soha nem gondoltuk volna, hogy találkozhatunk vele.

Ezért az ítélet, amelyről a példázat szól, nem olyasvalami, ami csakis vagy elsősorban az idők végén történik.

Az ítélet a megkülönböztetés követelményét állítja a mindennapi élet és minden keresztény elé, aki a szeretetre nem valamiféle jutalom reményében kapott meghívást vagy azért, hogy egy vallási kötelezettségnek eleget tegyen, hanem hogy túláradóan beteljen a korábban kapott ajándékkal. Azután pedig ebben a mélyen emberi gesztusában felismeri a Másik jelenlétét, és ott találkozik az Úrral, ott „látja” őt (vö. Mt 25,37).

Ahogyan Assisi Szent Ferenc, aki megöleli és megcsókolja a leprást, „irgalmasságot cselekedett” vele nem valamiféle vallásos okból kifolyólag; és aki, miután ezt megtette, felismeri, hogy az Úr mennyire jelen volt abban az eseményben, amely megváltoztatta életét.

A szinoptikus evangéliumok – némileg eltérő árnyalattal – közlik Jézus szavait, miszerint az Isten Országa nem szembetűnő módon jön el. Ha pedig valaki azt mondja, hogy „íme, itt van” vagy „íme, ott van”, annak nem kell hitelt adni (vö. Lk 17,22–37 és a párhuzamos helyek).

Tekintettel arra, amit a mai példabeszéd mond, ez nem lehet másként.

Az Isten Országa nem testi szemekkel, nem a világ ismérvei alapján ismerhető fel.

Ha így volna, akkor a történelem nagy eseményeiben, kiemelkedő személyiségeiben, fontos helyeken kellene keresni.

Az Isten Országa jelen van, de keresni kell, és az élet mélyén, a történelem veszteseiben lehet rátalálni, éppen azokban, akiket Jézus igehirdetése kezdetén „boldogoknak” nevezett (Mt 5,1–12).

Az élet pedig ebben a mindig új felfedezésben rejlik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

AZ UTOLSÓ ÉVKÖZI VASÁRNAP:

KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA

Krisztus Királysága azt jelenti, hogy ő Isten Egyszülött Fia, az egész teremtett világ feje. Minden őáltala lett és ő biztosítja fennállását is. A mi Királyunk nem akar el-különülni övéitől, mint ahogy a földi királyok többsége teszi. Ellenkezőleg: a teremtés, a megváltás és a meg-szentelés műve által kiárasztotta szeretetét a világ és az emberek felé. Hogy gazdagítson minket: földi és örök boldogságot ad teremtményeinek.

KEZDŐÉNEK Jel 5, 12; 1, 6

Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hata-lom, az isteni méltóság, a bölcsesség, az erő és a tiszte-let. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön–örökké.

OLVASMÁNY Ez 34, 11–12. 15–17

A nép vezetőinek feladata, hogy gondoskodjanak a rend-ről, a jogról, és szavukkal meg példájukkal utat mutas-sanak népüknek. A próféta szerint Izrael pásztorai nem feleltek meg e szép hivatásuknak. Önző módon csak ma-gukra gondoltak, a rájuk bizottakkal viszont nem törőd-tek. Isten azonban megkönyörül népén, igazi pásztorokat küld nekik. S végül elküldi majd a jó Pásztort (a Meg-váltót és Üdvözítőt), aki teljes hatalommal és nagy sze-retettel vezeti övéit az örök élet felé.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 23. Zsoltár

Válasz: Az Úr nékem pásztorom, *

ínséget nem kell látnom.

SZENTLECKE 1 Kor 15, 20–26. 28

Az első embertől (Ádámtól) a földi életet és a halált örö–költük, a másik Ádám (Krisztus) a feltámadást és az örök életet biztosította számunkra. A megváltásnak eze-ket a gyümölcseit most még reménységben birtokoljuk. De már ebben a földi életben is megszabadulhatunk bű-neinktől és megkaphatjuk a kegyelmet Isten akaratának a teljesítéséhez. Vajon felhasználjuk-e ezeket a nagy aján-dékokat?

ALLELUJA Mk 11 9b–10a

Áldott, aki jön az Úr nevében! * Áldott legyen Dávid ősatyánknak eljövendő országa!

EVANGÉLIUM Mt 25, 31–46

Urunk az utolsó ítéleten aszerint jutalmaz vagy büntet bennünket, hogy gyakoroltuk–e az irgalmasság cseleke-deteit vagy sem. Ha tehát az ő országának jó alattvalói akarunk lenni, törekednünk kell a felebaráti szeretetre. Ő erre nemcsak tanította övéit, hanem példát is mutatott nekik.

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

A szentmise áldozatra Jézus mindenkit szeretettel hív és vár. Legyünk mi is ugyanilyen nyitottak testvéreink felé. Az egymás iránt való jóakarat és segítőkészség tesz mél-tóvá arra, hogy Krisztus Király égi lakomájának is ré-szesei lehessünk.

ÁLDOZÁSI ÉNEK Zsolt 28, 10–11

Az Úr királyként trónol mindörökké: az Úr békével áldja meg népét.

ELMÉLKEDÉS

A mennyek országába nem megy be mindenki, aki azt mondogatja: „Uram, Uram”, hanem csak azok, akik tel-jesítik az Atya akaratát, és elszántan látnak hozzá a munkához. Az Atya viszont azt akarja, hogy minden egyes emberben ismerjük föl Krisztust, a testvért, és sze-ressük is tevékenyen, szóval és cselekedettel egyaránt. Így teszünk tanúságot az igazságról, s így osztjuk meg a többiekkel is a mennyei Atya szeretetének misztériumát.

II. Vatikáni Zsinat

KRISZTUS KIRÁLY FŐÜNNEPE

Krisztus Király ünnepét XI. Pius pápa rendelte el 1925–ben, Mindenszentek ünnepe előtti vasárnapra, hogy az elpogányosodó korban, a hamis szabadosság lázongásai között az Egyház tagjait Krisztus főségének elismerésére hívja. Az ünnepet a II. Vatikáni Zsinat után áthelyezték Advent előtti utolsó vasárnapra. Ezzel az Egyház azt emeli ki liturgiájában, hogy Krisztus királysága, amely láthatatlanul állandóan megvalósul az ő híveiben („Isten országa bennetek van:”) az idők végén láthatóan is meg-jelenik és az emberiség történelmi útját teljessé teszi, an-nak értelmet ad. Méltóságunkat nem csorbítja, hanem reális alapra helyezi és kiteljesíti, ha elismerjük Isten Királyságát, amelyet átadott Fiának, Krisztusnak. Ez az ünnep évről évre hirdeti Krisztusnak az emberek és dolgok fölött való fölséges és feltétlen uralmát. Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!

ASSISI SZENT FERENC IMÁJA

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni; adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet; és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbsé-get tudjak tenni.

MI IS AZ EMBER A VILÁGON?

Semmi a Végtelennel szemben. Minden a Semmivel szemben. Középpont a Semmi és a Minden között. Mi éppoly képtelenek vagyunk felfogni a semmit, amelyből vétettünk, mint felfogni a Végtelent, amelyben majd el-merülünk. Pascal

A LITURGIKUS IDŐ

Az idő Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabá–lyoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasz-nálja az időt az üdvösség művének érdekében is. Ezért szükséges, hogy az ember az idő egy részét kizárólag Is-tennek szentelje. A földi idő így lép érintkezésbe az „égi idővel”, az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát.

Az öregedés csodálatos dolog: ha az ember nem felejtette még el, hogyan lehet valamit elölről elkezdeni.

Martin Buber