Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

A tékozló fiú atyja olyannak mutatkozik, aki hűséges marad atyaságához és hűséges marad a szeretetéhez, melyet ő soha nem vont meg a fiától. Ez a hűség kifejeződik az ölelésben, amellyel visszafogadja a fiát, de az örömben és az ünneplésben még érzékelhetőbb módon. Hiszen ez az ünneplés és öröm odáig is elmegy, hogy a nagyobbik testvérben irigységet és ellenszenvet ébreszt.

“Amikor az atya meglátta a házhoz közeledő tékozló fiút, megindult és hozzáfutva a nyakába borult és megcsókolta.” Képzeljük csak el ezt a jelenetet. Nem csak egyszerűen egy megható jelenet ez, hanem attól sokkal több. Az atya ugyanis most már érzi és tudja, hogy egy alapvető jó kerülte el a pusztulást. Tulajdon fiának az embersége. Mert az örökséget ugyan eltékozolta, de az embersége újból megtaláltatott. Ez a magyarázata az igazi örömnek.

Az atyai irgalmasság tehát fölemel és visszaadja a gyermeki méltóságot. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az atyai irgalmasságot mi is szüntelenül keressük és megtapasztaljuk.

Szent II. János Pál pápa

Gyakran nekünk is az a benyomásunk, hogy ez az egész világ igen hasonlít a terméketlen fügefára. Oly sok erőszak, gőg, hiúság van körülöttünk, hogy az a benyomásunk, itt minden csak levél, nemigen lehet látni a jóságnak a gyümölcseit. Ezért gyökeres beavatkozásra kellene kérni Istent, hogy tépje ki mindazt, vagy mindazokat a világból vagy környezetünkből, amiről vagy akikről úgy véljük, nem oda valók. Nekünk is a vincellér lelki szemeivel kell látnunk a világot, és eljutni arra a következtetésre, hogy igen gyakran a levelek eltakarják az igazi gyümölcsöket. Bízzuk a világot és magunkat Istenre, minden irgalom Atyjára.

„Nagyböjt második vasárnapján az evangéliumi szakasz Urunk színeváltozásának történetét beszéli el. Lukács evangélista külön kiemeli azt a tényt, hogy Jézus arcának színe imádság közben változott el. Ez az Atyával való mély kapcsolat közben következik be, amikor Jézus egyfajta lelkigyakorlatot végez egy magas hegyen Péter, Jakab és János társaságában.”

XVI. Benedek pápa

„A húsvét felé vezető út minden évben nagyszerű alkalmat ad, hogy elmélyítsük keresztény hitünk értelmét és értékét. Arra ösztönöz minket, hogy újra felfedezzük Isten irgalmasságát, s ezáltal magunk is az irgalmasság tetteivel forduljunk testvéreink felé. […] A jótékonyság cselekedetein keresztül a lelki növekedésre szólít, hogy ezáltal többek legyünk a szeretetben.”

(XVI. Benedek pápa)

Jézus jól ismeri a bűntől megsebzett emberi szívet, tudja, hogy sértéssel, igazságtalansággal, erőszakkal szemben felébred benne a bosszú erős ösztöne. És mégsem azt mondja, hogy a megbocsátás a szenteknek fenntartott hősi cselekedet, hanem azt, hogy ez minden keresztény egyszerű kötelessége. Mindez gyökeres megtérést, a gondolat- és az érzelemvilág teljes átalakítását kívánja meg. Jézus pontosan ezt kéri tanítványaitól: “Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte az Istentől? Hisz azokat, akik őket szeretik a bűnösök is szeretik.” A keresztény nem cselekedhet bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el az Evangélium világossága. Pontosan a megbocsátás és a szeretet területén kell különböznie tőlük. Az Úr mellbevágó javaslatokat tesz: “Ha arcul üt valaki, tartsd oda neki a másik arcodat is .”

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog.” (Jer 17,7–8)

Péter egyszerű, konkrét ember, aki hozzászokott a tenger illatához: érti, hogyan változik az időjárás. Kérges és érdes kezével mosogatja hálókat az igencsak igénybe vett családi bárkában. Figyel, és legbelül mosolyog. Ezek a szokásos történetek a jámbor rabbiktól és rajongó hívőktől, szép és haszontalan szavak, csupán szóvirágok a hétköznapi élet rabláncain. Szokásos szentbeszéd, amit magába kell, hogy szívjon, nehogy mások vadállatnak tartsák. Csak zavaró, szemet csípő füst egész.

Aztán mégis valami váratlan történik: Jézus azt kéri, hogy térjen vissza a tóra halászni. Ha fenntartással is, de belemegy, hogy ez az ács megtudja: a halak ma már vakációznak.

Isten mindig egy sikertelen nap végén ér el hozzánk, a legkevésbé sem misztikus pillanatban, amit el tudunk képzelni. Éjszakáink és rémálmaink végén jut el hozzánk, amikor fáradtak és kimerültek vagyunk. A bizalmunk gesztusát kéri tőlünk, nyilvánvalóan haszontalan dolgot, hogy a hálónkat életük gyenge oldalán dobjuk be, ne a saját erőnkre és képességeire hagyatkozzunk, hanem bízzunk benne. Péter ezt teszi és valami hallatlan történik: a háló megtelik hallal, a hajó szinte elsüllyed.

Paolo Curtaz

Ma arról beszélünk, Isten hogyan jött el, hogy magáról beszéljen, és mi hogyan utasítjuk el, miközben hallgatjuk őt. Az elutasítás okai egyértelműek: Jézus egy hétköznapi messiás, nem túl látványos, még a megszokott próféta minimális kritériumainak sem felel meg.

Az egyháznak szüksége van próféciákra és prófétákra, kellemetlen és látszólag udvariatlan álláspontokra, hogy életben maradjon az evangélium gyümölcsöző karizmája.

Olyan szép, hogy még ma is vannak a keresztények között olyanok, akik olykor lehetnek szélsőségesek, de mégis csak úgy érzik, hogy az egyházhoz tartoznak, amikor a béke és az igazságosság mellett döntenek, és főleg a keresztényeket hívják következetes, áttetsző életre. Jajj annak, aki kioltja a prófétai szellemet!

Néha az egész egyháznak kellene prófétai jelnek lennie a világban, amikor például (végre!) elutasítjuk az erőszak és a háború minden formáját, még akkor is, ha azokat nemes célok motiválják (egyébként soha nem bizonyul teljes mértékben nemes vállalkozásnak).

Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a prófétákat a bajkeverőktől. Minden közösségben van vita, amikor valami prófétait érzünk, minden plébánián, amikor a pap, mondjuk erőteljesen kiáll valami mellett. A prófétáknak is körültekintőeknek kell lenniük, nem szabad az evangélium normái fölé helyezkedniük, ahogy Pál apostol is mondja. A szeretet, amely őszinte és olykor korhol, attól még mindig szeretet.

Paolo Curtaz

„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”

Lukács az „Isten mai napjának” teológusa. Evangéliumában tizenkétszer találkozunk a „ma” megjelöléssel. Közülük ezek a legfontosabbak:

• „ma” történt az angyalok kinyilatkoztatása Betlehemben (vö. Lk 2,11);
• „ma” szólalt meg az égi hang Jézus megkeresztelkedésekor (vö. Lk 3,22);
• „ma” teljesedett be Jézus programbeszéde (mostani evangéliumi szakaszunkban);
• „ma” is úton van Jeruzsálem felé (vö. Lk 13,32–33);
• Péter felé is elhangzik ez a szó árulása kapcsán (vö. Lk 22,34.61);
• a jobb lator is megkapja az üdvösség ígéretét: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lk 23,43)

Ma újrakezdem a kereszténységem!

Enzo Bianchi, Comunità di Bose

Az Izrael és Istene közötti házasság olyan, mint a mai evangéliumi szakasz korsói: kővé dermedt és tökéletlen. A mai vasárnapi szakaszban hat korsó szerepel. A hat a bibliai számszimbolikában a tökéletlenség száma, egyel kevesebb, mint a tökéletességet kifejező hetes szám. Ilyen Izrael vallásossága: megfáradt, felhígított, nem nyújt örömet és többé már ünnep. Az emberek olyan hitet élnek, amely nagyon hasonlít a mi mai vallásosságunkhoz: megfáradt és zavaros, ellentmondásokkal terhes és a mindennapi élet elsodorja. Mária, mint az első a tanítványok között, felismeri ezt és arra kéri Jézust, hogy lépjen közbe. A hűséges szolgák, az elbeszélés központi alakjai azok, akik működtetik az Izrael és Isten közötti házasságot, akik bár nehézséggel és megértés nélkül, de engedelmeskednek, kitartanak és nem adják fel. Még nem tudják, hogy hűséges munkavégzésük gyümölcsöt hoz és újra elevenné teszi az ünnepet. Kell a hűséged az új bor csodájához! Jézus, az emberiség vőlegénye az, aki a megszokás vizét átváltoztatja a szenvedély borává.
Paolo Curtaz