Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Ma a szent családot ünnepeljük, amely bár nagyon is különbözik a mi családjainktól (gondoljunk csak arra, hogy van egy anya, aki szűz, egy nevelőapa és egy kisfiú, aki Isten!), érzelmi dinamikákban viszont mégis azonos családjainkkal.

Názáret arról árulkodik, hogy Isten eljött, hogy szállást vegyen lakásiankban, házainkban. Így a hétköznapjainkban és a gesztusaink állandó ismétlődésében megélhetjük Isten Országát, misztikus tapasztalatot szerezhetünk és növekedhetünk Isten ismeretében. Kidolgozhatnánk egy „pelenka”-teológiát (a legkomolyabban!), egyfajta misztikus traktátust a gyerekek feladatairól, a kölcsönösség lelkiségéről, amit meg kell fizetnünk. A kereszténység rendkívül újdonsága éppen abszolút normalitásában van. Isten úgy döntött, hogy lakást vesz hétköznapjainkba és teljesen bekapcsolódik abba.

Paolo Curtaz

Csak egy őrült Isten vehette fejébe, hogy emberré válik. Mi bírhatta rá Istent arra, hogy feladja kiváltságos isteni létállapotát, hogy magára vegye a gyenge emberi létállapotot?

A hatalmasoknak minden korban az volt az álma, hogy istenek legyenek, mindenki fölé emelkedjenek (lásd például Iz 14,13–14: „Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat […] hasonló leszek a Magasságoshoz!”). Minden vallásos embernek is az volt a leghőbb vágya, hogy elérje Istent: felemelkedni, lelkivé válni, hogy misztikusan egyesülhessen a láthatatlan Istennel. A hatalmasok azáltal próbáltak felérni Istenhez és vele egyenrangúvá válni, hogy növelték uralkodói hatalmukat népeik felett; a vallásos emberek azáltal próbáltak eggyé válni Istennel, hogy növelték imáik és áldozataik számát, s a feddhetetlen, szent élet mintaképeivé akartak válni. Csakhogy minél inkább elkülönült az ember a többi embertől, hogy találkozzon Istennel, Isten annál inkább távolodni látszott, elérhetetlennek bizonyult.

Jézussal megértettük ennek az okát. Karácsonykor, Jézus születésével Isten emberré válik, minden más teremtmény szintjére ereszkedik le. Egyedül „Isten balgasága” (1Kor 1,25) késztethette a Magasságost nemcsak arra, hogy emberré váljon, hanem hogy az is maradjon: „Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, az emberekhez vált hasonlóvá” (Fil 2,7). Sosem lehetett hallani korábban olyan Teremtőről, aki teremtményeinek szintjére ereszkedett volna!

Istenünk megtette ezt, a teremtett ember, az emberiség iránti szeretetből. Jézus születése óta Isten már nem ugyanaz, aki volt, és az ember sem. Teljesen megváltozott Istennek az emberekkel, és az embereknek az egymással való kapcsolata. Jézus óta Istent nem keresnünk, hanem befogadnunk kell. Az embernek nem kell felemelkednie, hogy rátaláljon Istenre, hanem le kell ereszkednie a többi ember felé, mert Jézusban Isten emberré, mélyen emberivé lett, és nem kéri azt, hogy szolgáljuk őt, hanem ő maga állt minden ember szolgálatába.

Ezért az, hogy valaki közösségben van-e Istennel, nem abból látszik, hogy mit hisz, hanem abból, ahogyan szeret, nem abból, hogy mennyit imádkozik, hanem abból, hogy mennyi figyelmet szentel a többiek szükségleteinek, nem abból, hogy mennyi áldozatot mutat be Istennek, hanem abból, hogy tud-e áldozatot hozni embertársai javáért.

Ez a karácsonynak, Jézus születésének csodálatos meglepetése: minél emberibbé válik az ember, annál inkább felfedezi és felszabadítja a magában lévő istenit, azt az Istent, aki nem elszívja az ember energiáit, hanem közli vele a sajátját, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy az ember őérte éljen, hanem azt, hogy belőle, vele és úgy éljen, mint ő, szeretetet árasztva és együttérzést tanúsítva minden teremtmény felé, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy engedelmeskedjünk egy szentnek tartott könyvnek, hanem azt, hogy szentnek tartsunk mindent teremtményt.

Alberto Maggi (olasz katolikus szentírástudós, szervita szerzetes)

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk minden olvasónknak és honlapunk követőjének!

A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Ez az a szakasz, amellyel belépünk Karácsony hetébe, ezért hallgassuk különös figyelemmel és engedjük, hogy ez az Ige elkísérjen minket, hogy üdvözöljük életünkben az Urat, aki mindig érkezik.

Ez az az epizód, amely közvetlenül az angyali üdvözlet elbeszélését követi: ez fontos részlet, mivel azonnal mondhatjuk, hogy az angyali üdvözlet a vizitáció előfeltétele. Előzménye és ígérete annak: a találkozás az Úrral előfeltétele annak, hogy az ember elébe menjen a másiknak, hogy a másikkal igazi találkozásokat és kapcsolatokat éljen át. Aki fogadta az Úr látogatását, az megnyílik, kivirul, útra kel, többé nem fél: annak bizonyosságában él, hogy az Úr ott van vele. És ez az, ami átalakítja az életet.

Az angyali üdvözlet elbeszélése ellenpontja a Zakariásnak adott születés-hírüladásnak. Zakariás nem hisz és jeleket kér, hogy bízni tudjon: nos, mintegy ennek a magatartásnak a következményeként Zakariás néma, érzéketlen, önmagába zárt marad. Mária számára viszont éppen ellenkezőleg, új életmód veszi kezdetét, amit a 39. versben olvasható határozói igenév foglal magába: sietve.

A „sietve” húsvéti határozói igenév, amely sietséget fejez ki, az élet kirobbanását, ami azzal történik meg, aki felismeri, hogy megváltott. Az a felugrás, szökkenés, amely Jánost Erzsébet méhében éri el (Lk 1,41), ebben gyökerezik, Máriának ebben a sietségében, amellyel saját üdvtapasztalatából elindul, hogy a másikkal találkozzon.

Mária, akit elér és átalakít a kegyelem, találkozik Erzsébettel, aki ugyanazt a tapasztalatot élte át. Milyen tapasztalatot? Tapasztalatot egy olyan Istenről, aki termékennyé tette méhüket úgy, ahogyan csak Ő képes rá. Ez az üdvösség.

Amikor valaki megtapasztalta így az üdvösséget, azt felismerjük anélkül, hogy túl sok szóra, túl sok magyarázatra volna szükség: Mária nem mond semmi mást, csak egy egyszerű köszöntést (Lk 1,40), de Erzsébet már önmagában hordozza azokat a szempontokat, amelyekkel Mária életét olvassa.

A szöveg azt mondja, hogy eltelt Szentlélekkel, így szavai egy próféta szavai, aki képes értelmezni Isten jelenlétének jeleit Máriában. Soha nem nevezi őt nevén, hanem három olyan címmel illeti, amelyek mindig Istennel hozzák őt kapcsolatba, azzal, amit Isten cselekszik benne: ez a hívők új szemlélete és az az új mód, ahogyan ők egymással találkoznak.

Mindenekelőtt azt mondja, hogy Mária áldott (Lk 1,42): a Bibliában az áldás mindig az élet ajándékához kapcsolódik; Isten éppen azért áld, hogy életet adjon, az életet növelje, oltalmazza, és mindezt hatékony, teremtő Szava által teszi. Erzsébet Máriát Istennek e tevékenységén belül látja, ezen az áldáson belül, amely a világ teremtésével kezdődött és soha nem szűnt meg.

Azután „az én Uram anyja” névvel illeti (Lk 1,43): Mária többé nem csak egy asszony, többé már nem csak a saját nevét viseli. A Mária név, az ő személyazonossága mostantól kezdve azt jelenti, hogy anya legyen: így ismeri fel és így azonosítja őt Erzsébet próféciájában. Nem akármilyen anya, hanem „az én Uram” anyja, így Erzsébet az első, aki az evangéliumban a küriosz szót visszhangozza. Az Úr címet a Feltámadott viseli, Aki legyőzte a halált. Mi több, nem egyszerűen az Úr anyja, hanem az én Uram anyja: annak az Istennek az anyja, aki megszabadított engem, aki elvette szégyenemet, aki irgalmasságot gyakorolt velem.

Végül úgy említi Máriát, mint „aki hitt” (Lk 1,45). Isten tette, hogy áld és megszabadít. Az ember műve, hogy higgyen az áldó és szabadító Istenben. Amikor ez megtörténik, az ember boldog, vagyis teljességében éli meg a maga emberségét. Mária pontosan ez, új asszony, aki először bízott és hitte, hogy Isten műve benne áldás, élet volt.

A mai szakasz itt ér véget, de az evangélium folytatódik a magnificat énekével: Mária, akit nagynénje, Erzsébet megerősített, énekel. Énekel Isten cselekvéséről a történelemben, ami húsvéti tett, paradox esemény, csak a hívő számára látható. Aki hisz, már ezt az új világot látja, pontosan úgy, ahogyan Erzsébet látja a rejtett, Mária méhében jelen levő Jézust.

Már a küszöbön áll a Karácsony: megadatott nekünk a lehetőség, hogy úgy fogadjuk, mint ahogy Erzsébet fogadta Máriát, hívő tekintetével, amely lehetővé tette számára, hogy meglássa újra Isten áldását a történelmet eljövetelével alakító tettében. Ahogyan Erzsébetnek, úgy számunkra is ez az eljövetel csodálkozás és öröm forrása.

Pierbattista Pizzaballa, Jeruzsálem püspöke

Erzsébet és Mária találkozása. Ain Karem, a Vizitáció templomkertjében

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Advent mai, harmadik vasárnapján is Keresztelő János alakjával találkozunk. A Jordán folyónál mondott prédikációja sokakban felébreszti a megtérés vágyát (Lk 3,10–14), és a szívekben megszületik a kérdés: mit kell tennünk, hogy jól éljünk? Mit tehetek én a saját életemért?

A legkülönfélébb személyek teszik fel ezt a kérdést: mindegyikükben – saját pozíciójukban, saját helyzetükben – az élet új vágya ébred; a válasz eltérő lesz, mindenkinek a neki megfelelő.

Akár a tömeg (Lk 3,10), akár az adószedők (Lk 3,12) vagy a katonák (Lk 3,14) kérdezik, úgy tűnik, mindegyiküknél látható a felismerés kiváltotta csodálkozás, hogy számukra is van üdvösség. Senki nincs kizárva, annak megfelelően, amit Izajás mond a múlt vasárnapi evangéliumban hallott idézetben: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Éppen ez volt az az Ige, amelyet János kapott, aki mindenkinek szóló megbocsátást kiált a pusztában.

Keresztelő Jánosnak e kérdésekre adott válaszaiban közös elem a találkozás a testvérrel: „Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek” (Lk 3,13) […] „Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok…” (Lk 3,14). Összességében azt kéri, hogy tegyük egyenessé a másik felé vezető utakat, szüntessük meg az igazságtalanságokat, ne tegyünk rosszat, ne használjuk a másik embert saját céljaink elérésére; azt kéri, hogy osszuk meg, amink van, részesítsük belőle azt, akinek kevesebb jutott. Ez a legnyilvánvalóbb dolog.

Vagyis Keresztelő János azt mondja, hogy a megtérés nem rítusok által történik, nem elegendőek az áldozatok, a templomi adományok, zarándoklatok. Az a zarándoklat, amelyet meg kell tenni, a másik felé tart, onnan kiindulva, ahol éppen vagyunk. És ez az a hely, ahol az Úr érkezik, az az út, amelyet megtesz, hogy elérje az ember életét.

Amikor ez megtörténik, akkor kezd valóra válni a világnak az a prófétai víziója, amelyet Izajás megpillantott; az, amelyben a világ teljes átalakuláson megy keresztül: mindaz, ami akadályozta a találkozást az emberek között, valamint ember és Isten között (hegyek, halmok vagy göröngyös utak), mindaz eltűnik, hogy a találkozás megtörténhessen.

Mert amikor Isten érkezik, az történik, hogy az emberek újra testvérnek fedezik fel önmagukat, a kapcsolat új formája születik meg.

A mai evangéliumi szakasz második részében (Lk 3,15–18) Lukács evangélista kiemeli János igehirdetésének egy másik gyümölcsét, a várakozást: „A nép pedig várakozott” (Lk 3,15).

János feladata tehát nem csupán az, hogy a különböző embercsoportokat békés együttéléshez segítse. Már ez sem volna kevés, azonban ennél jóval többet tesz: Keresztelő János reményt ébreszt ott, ahol minden remény meggyöngült vagy akár ki is hunyt. Egy olyan közegben, ahol a sokaság már semmit nem várt és az igazságtalanságok és fáradtság súlya alatt beletörődötten csak a mának élt, egy ember, aki engedi, hogy Isten Szava benne megtörténjen, képes felébreszteni a várakozást valami más iránt. Képes emlékeztetni arra, hogy nem csak e világra teremtettünk, hogy az ember az Istennel való találkozásban él.

Ez a várakozás sokak számára megállhat Keresztelő János alakjánál: valóban, mindenki „tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus” (Lk 3,15). János válasza azonban sokak szívében elülteti a távolabbra mutató reményt: a Messiás, amikor majd eljön, mindent felülmúló lesz, és meghalad minden emberi várakozást. János hozzá képest semmi, és ez felismerhető (Lk 3,16).

Ez teljesen igaz. A Messiás, amikor majd eljön, olyannyira mindent felülmúló lesz, hogy nehéz lesz őt felismerni még Jánosnak is, aki átéli annak drámáját, hogy nem tudja megfogalmazni a különbséget várakozása és az előtte álló Jézus között („Keresztelő János küldött hozzád, hogy megkérdezzük: »Te vagy-e az, akinek el kell jönnie vagy valaki mást várjunk?«” – Lk 7,20; vö. Mt 11,3).

Ezért mindig ébernek kell lennünk: nemcsak azért, mert nem tudjuk a napot és az órát, hanem – talán még inkább azért – mert az, ami majd adatik, messze felülmúlja várakozásunkat, és arról fog szólni, hogy szeressük ezt az ajándékot, és engedjük, hogy meghaladja reményeinket, engedjük, hogy messzebbre ragadjon minket, oda, ahová nem is gondoltuk, hogy mehetünk.

Mert egy ilyen remény csak a végtelen, az örökkévalóság reménye lehet.

+ Pierbattista

Olyan emberek vagyunk, akiknek itt nincs maradandó városuk, akik zarándokként élünk az időben, és az örökkévalóságra készülünk.

Olyan emberek vagyunk, akik a karácsonyi időben is adventet ünnepelünk. Tudnunk kell, hogy életünk csak kezdet és zarándoklás itt a földön. Az a feladatunk, hogy vándoroljunk, öröm és bánat közepette, de hívő lélekkel az örök fény felé. Ez azt jelenti számunkra, hogy az örökkévalóság még nincs itt. Nem jelenti azonban azt, hogy el kell fordulnunk ettől a földtől, hanem azt, hogy a másik fényt nem szabad szem elől tévesztenünk. Tekintsünk fel az Előfutárra!

Keresztelő János a pusztában van. Nyilván azért, mert ezt a vidéket saját létének érzi: a magányban, a szárazságban, a tájban, amely határtalan, amelyben nem lehet otthon az ember. Mi sem vagyunk másként, amikor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy életünket pusztaság veszi körül. Pusztaság a nagyvárosban, pusztaság a magányban, pusztaság, ahol bizonytalanok vagyunk, pusztaság, ahol nem érezzük magunkat otthon. Emberek vagyunk mi is, akiknek ha külső életterüket aszerint kellene alakítaniok, ami belül van, akkor pusztában érzik magukat.

Karl Rahner

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai nappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján. Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral. Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot. Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van. Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul és amiért van. A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad. Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28). A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és az nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral. Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk. Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált. Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.

Krisztus király ünnepén az evangélium a megfeszített názáreti Jézus képét állítja elénk. Szívünk mélyén önkéntelenül fogalmazódik meg a kérdés: milyen király ez a Krisztus, és királyságának ünnepén miért ezt a szomorú képet állítja elénk az egyház? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell értenünk, mi történt a kereszten.

Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő. Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik az ő föltámadt életébe kapcsolódnak, eljuthassanak az örök életre.

Ezért bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete. A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír fénye. A megfeszítés és a halál eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. – A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Boruljunk térdre megfeszített királyunk előtt. Köszönjük meg, hogy a kereszten és a föltámadásban megmutatta isteni dicsőségét. Adjunk hálát azért, hogy halálával megszüntette bűneink végzetes következményét. És mondjunk köszönetet azért, hogy a halál feletti diadalával nekünk is megnyitotta a mennyország kapuját.

(Turay Alfréd)

         A liturgikus év utolsó két vasárnapján az evangélium témája a világvége. Mindig voltak olyan személyek, akik kortársaikban pszichózist és félelmet keltettek azáltal, hogy a Szentírásnak ezt a részét lobogtatták az emberek előtt. Személy szerint azt javaslom, legyünk nyugodtak és ne hagyjuk megzavarni magunkat katasztrófajellegű látomásoktól.

Olvassuk csak el az evangéliumi szakasz utolsó sorát: „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.” Ha az angyalok és a Fiú (mint ember, s nem, mint Isten) sem ismeri a végidő napját vagy óráját, lehetséges, hogy némely szekta vagy fanatikus tudná azt és hatalmat kapott annak hirdetésére? Az evangéliumban Jézus biztosít minket arról, hogy visszatér és összegyűjti választottait a „világ négy tájáról”, de, hogy mikor és hogyan (elsötétedik a Nap, lehullanak a csillagok), azt az apokaliptikus irodalmi műfaj képszerű nyelvén mondja el.

Egy másik észrevétel segít megmagyarázni az evangélium szövegeit a világvégéről. Amikor ma a világvégéről, az idők végéről beszélünk, azonnal az abszolút vég jut eszünkbe, amit semmi más nem követ, csak az örökkévalóság. A Biblia azonban inkább relatív és történelmi kategóriákban gondolkodik, mint abszolút és metafizikus értelemben. Így, amikor a Biblia a világ végéről beszél, gyakran a kortársak világára gondol. Egy adott világ végéről van szó, s nem a világ végéről, még ha ez a két időtávlat időnként összefonódik.

         Jézus mondja: „Nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek.” Tévedett? Nem, mert az a világ, amit hallgatói ismertek – a zsidó világ -, elmúlt. Az a világ tragikus véget ért Krisztus után 70-ben Jeruzsálem lerombolásakor. Amikor 410-ben a vandálok Rómát fosztogatták, sok jeles személy azt gondolta, hogy ez a világ vége. Nem tévedtek, véget ért egy világ, amit Róma teremtett a maga Birodalmával. Voltak, akik 2001. Szeptember 11-én, az ikertornyok felrobbantásakor ebben az értelemben arról beszéltek, hogy egy világ véget ért…

Mindez nem csökkenti a keresztény ember komolyságát. A legnagyobb ostobaság lenne azzal vigasztalni valakit, hogy senki sem tudja, mikor lesz a világvége és ne foglalkozzunk azzal. Bármelyikünk életében lehet a vég a mai éjszaka, ezért Jézus azzal a tanáccsal fejezi be a mai evangéliumi szakaszt, „virrasszunk, mert senki sem tudja, mikor jön el az idő.”

         Azt gondolom, gyökeresen meg kell változtatni magatartásunkat, amikor a világvégéről és Krisztus visszatéréséről szóló evangéliumi részeket hallgatjuk. Nem annyira a büntetést, a veszedelmet kell abban látnunk, hanem a keresztények „boldog reményének beteljesülését”, Urunk, Jézus Krisztus visszatérését (Tit 2,13). Hibás felfogás lenne azt gondolni, hogy Isten Igéje korrigálásra szorul. A jelenkori beszéd a világvégéről sokszor torz vallási érzelmekkel, sokakat fenyegető veszedelemről szól. Azt az elképzelést erősítik, hogy Isten haragvó, s kész kiönteni haragját a világra. De ez nem a Biblia Istene, aki a zsoltár leírása szerint „irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban, akinek haragja nem tart örökké… mert tudja, hogy a porból vagyunk. (Zsolt 103,8.14.) (R. Cantalamessa)

A mai szakasz (Mk 12,38–41) olyan, mint valami háttér a Templomhoz, ahol Jézus tanít. Emberek különféle csoportjaival találkozott itt és párbeszédbe lépett velük, ami időnként vitává fajult. A 12. fejezet végén vagyunk. A 13. fejezetet az eszkatologikus beszéd tölti ki, a 14. fejezettel pedig kezdetét veszi a Passió elbeszélése. Az az ikon tehát, amelyet ma szakaszunkban szemlélhetünk, egy záró ikon, az utolsó kép, amely számunkra a tanító Jézust örökíti meg és ezért különösen is fontos. Valójában két, egymás mellé állított kép alkotja.

Az első képet (Mk 12,38–40) olyan személyek töltik ki, akik sok teret igényelnek önközpontú magatartásukkal: bennük minden arra irányul, hogy tiszteljék és csodálják őket, ezért arra törekszenek, hogy minél láthatóbbak legyenek. A második személy egy szegény özvegyasszony, aki nem sok helyet foglal el, és akit Jézuson kívül senki nem lát meg (Mk 12,41–44). Miben különbözik egymástól ez a kétféle személyiség?

Az értelmezés kulcsát a hely szolgáltathatja, ahol a kép kibontakozik: a Templom, vagyis az a hely, ahol kiváltképp találkozni lehet Istennel, ahová az ember azért megy, hogy lássa Őt. Az írástudók mégsem látnak senkit, mert túlságosan leköti őket, hogy ők maguk láthatóak legyenek. Semmi, amit tesznek, még vallásos tevékenységük sem mutat túl önmagukon. Márk evangéliumában ők a tanítvány ellenpéldájának tökéletes ikonja. Ezzel szemben az özvegy lát, és egyetlen dolgot lát. Istenre szegezett tekintete annyira valóságos és olyan konkrét, hogy mindenét rábízza, amije van, egész életét. Annyira erőteljes gesztust gyakorol, hogy az már abszurdnak tűnik, legalább két okból:

Miért ad oda mindent és marad megélhetés nélkül? Kérhette ezt Isten? Miért teszi ezt a Templomban és a Templomért, hisz épp két verssel a mai szakasz után Jézus azt fogja mondani, hogy a Templomból kő kövön nem marad (Mk 13,2)?

Vagyis ez az asszony, aki már amúgy is szegény, ha mindent odaad, nem lesz még szegényebb? Valójában nem. Amikor mindent odaad, ez az asszony gazdaggá válik. Mert ha valaki szeret és mindent odaad a másikért, abban a pillanatban, amikor ad, nem érzi magát elszegényedettnek. Épp ellenkezőleg, gazdagabbnak érzi magát azzal a kapcsolattal, amelybe egészen beleadta magát, teljes mértékben megtalálja magát az általa készített ajándékban. Amit adunk, az tesz minket gazdaggá. Ez pedig olyasvalami, ami nem ér véget, ami nem múlik el. Véget ér a Templom, amelyet majd elpusztítanak; de az a kapcsolat, amelybe az asszony egész szeretetét beleadta, igaz kapcsolat, mert igaz kapcsolat csak úgy lehetséges, ha az egész életünkkel részt veszünk benne, ahogyan az asszony.

Az írástudók Istennel való kapcsolatukba csak látszatot visznek, az asszony a lényeget. Ez egyszerűen az evangéliumi gondolkodásmód, mely szerint csak aki elveszíti életét, az találja meg igazán. Olyan logika ez, amit Márk evangéliuma lépésről lépésre ismertetett meg velünk, és amit most, néhány pillanatra a Passiótól, maga Jézus egy szegény özvegyasszonyban lát megtestesülni. Az asszony jelenléte jelzi, hogy itt az idő, és arra készteti Jézust, hogy bizalommal lépjen be ebbe a halálos misztériumba, mert mindazt, amit szeretetből el fog veszíteni, egészen meg fogja találni újra. Éppen ellenkező a helyzet az írástudókkal: aki arra fordítja jövedelmét, hogy csodálják, az a Templomhoz hasonlóan elhagyatott, haszontalan, élettelen lesz.

Végül feltehetjük a kérdést: mit látott az asszony, hogy ezt tette? Úgy vélem, mondhatjuk, hogy ez az asszony meglátta Isten lényegét. Vagyis meglátta, hogy Isten a végsőkig önmagát adó ajándék: végtelen, veszteségre kész, számítgatás nélküli, ingyenes önajándékozás. Akivel egyetlen módon lehet találkozni: úgy, ha Neki ajándékozzuk önmagunkat, ha Benne veszünk el. Ez az egyetlen csere, ami a Templomban megengedett, az egyetlen, ami a Templomnak létjogosultságot ad, és ami maradéktalanul teljessé az új templomban, vagyis az Úr mindenkiért adott testében lesz. A tekintetek egy játéka fedezhető fel a mai evangéliumban: Jézus arra hív, hogy óvakodjunk azoktól, ne azokra tekintsünk (Mk 12,38), akik a tekintetünket keresik; ezzel ellentétben meghív, hogy nézzük azokat (Mk 12,41.43), akik csak Isten tekintetét keresik, mert ők az igazi mesterek, akik az élet útjára tanítanak.

Új és gyógyult szemre van szükségünk, mint Bartimeusnak (Mk 10,46–52), különben félő, hogy egoizmustól beteggé lett tekintetünk nem látja és nem érti meg a szeretet logikáját és emberi szempontjaink alapján abszurd ítéletet alkot róla.

+ Pierbattista Pizzaballa
Jeruzsálem püspöke

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk amint Jézus kimegy Jerikóból, ahol találkozik Bartimeussal, akit meggyógyít, és aki azután követi Jézust az egész úton (Mk 10,46–52). A mai szakasz szövegkörnyezete teljesen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult a Szent Városba és belépett a Templomba (Mk 11,1–11). Itt találkozik írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival, akik kérdéseket tesznek fel neki, és akikkel vitákba keveredik.

Amit ma hallgatunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó teszi fel a kérdést, aki más kérdezőktől eltérően tiszta hitű embernek látszik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy nehéz helyzetbe hozza őt, hanem hogy párbeszédet folytasson vele: olyan személy, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltett, alapvető, a találkozás pedig erősen emlékeztet arra, amelyet néhány héttel korábban láttunk: Jézus és a gazdag ember találkozására, aki a Törvény, az élet lényegét keresi (Mk 10,17–22). A kérdés ez: a vallásos világot alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi elem közül melyik a legfontosabb? Melyik a leglényegesebb, ami nélkül nem mondhatjuk, hogy találkoztunk az Úrral? Jézus válasza közvetlen és egyszerű, ahogyan a kérdés is közvetlen és egyszerű volt. Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen idézi az Írást, mert a válasz a kérdésre már ott van. Nem kell kitalálni, nem mi alkotjuk meg, csak az Igében kell keresnünk, fel kell ismernünk: Jézus is az Atyától kapta.

Éppen ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás. Jézus idézi a fő zsidó imádságot, a Shemát (MTörv 6,4), és azt egy Istennel való hiteles kapcsolat alapjává teszi, mintha azt mondaná, hogy meghallgatás nélkül nincs arra lehetőség, hogy bármiféle istenélményt éljünk meg, a nélkül nem lehetséges teljes és hiteles élet. A meghallgatás az ajtó, ami nélkül nem lehet belépni a házba, ez a követés alapja. Mivel a meghallgatás kapcsolatban való gondolkodás, megnyílás a másik felé; kilépés az individualista magatartásból, a saját beszűkült gondolkodásunkból és belépés egy olyan látásmódba, mely szerint, ami üdvözít, azt csak a másik adhatja meg. Az elsőbbség megadása valaki másnak, aki nem én vagyok. Meghallgatni annyi, mint elfogadni azt az ajándékot, amivel nem rendelkezem, és ami hiányzik nekem ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit meghallgat. A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha meghallgatunk, felfedezzük, hogy csak egyetlen dolog szükséges, felfedezzük, hogy az Úr egy, egyetlen, és rábízzuk saját életünket.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán találkozott: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” szólította őt (Mk 10,17), mégis azután szomorúan távozott, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Nos, éppen itt van a hit problémája: minden azon áll, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyedül jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen „javunk”. Csak ekkor követjük őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egy, lényegében egyetlen dolgot mond, azt, hogy az élet a szeretet. Hogy minden Vele való kapcsolat csakis ebben áll; nem szolgálatról, nem kötelességről, nem áldozatról van szó, hanem egyedül erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az istenszeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában egymástól távoli két szakasz ez: az elsőt a Második Törvénykönyvben találjuk (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18). Jézus közel viszi ezeket egymáshoz és egy érdekes műveletet hajt végre. Valóban azt mondja, hogy Isten egyetlen, de nem elég Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, de Jézus azt feleli neki, hogy az első nem létezik a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, az istentisztelet helyes módja a testvérek szeretete. De azt is mondja Jézus, hogy nem lehetséges a felebarátot szeretni, ha nem szeretjük előbb Istent, és ha nem egész valónkkal szeretjük Őt. Ez a mi hitünk alapvető igazsága.

Most úgy tűnik, hogy az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, de ez nem elég. Jézus valóban megdicséri őt, de azt mondja neki, hogy még valami hiányzik. Nincs messze az Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik? Az hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye, amire a gazdag ember is meghívást kapott: hagyjon ott mindent, hogy az egyetlen „javát” kövesse. Mert nem elég érteni: annyi mindent értünk, de az élet nem változik. Csak akkor változik, amikor annak engedelmeskedünk, amit egyetlen szükségesnek ismerünk fel, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista