Amikor egy szentet ünneplünk, a halála napjáról szoktunk megemlékezni. Ugyanis a halál napja, az illető szent megdicsőülésének az ünnepe, a mennyországi örök élet kezdete. Keresztelő Jánossal kivételt tesz az Egyház. Az ő nagyságát az is kiemeli, hogy nem csak a vértanúsága napját, hanem a születését is megünnepeljük. A szentek életéről könyveket szoktak írni, történeteket, legendákat mesélnek el. Keresztelő Jánosról a Könyvek Könyve, a Szentírás emlékezik meg, és az Úr Jézus előfutáraként mutatja be. Legfőbb jellemvonásaként ezt emelhetjük ki, hogy életének minden mozzanata az Úr Jézusra mutat. Keresztelő János születésének hírére összegyűltek a rokonok, szomszédok. Az ő ünnepén hasonlóképpen gyűlünk össze mi is s szentmisére, hogy tanuljunk tőle.

Nagyon szépen alkalmazható rá Izaiás próféta szava, az Ó-szövetségi olvasmányból, amelyet a prófétai hivatásról mond: „Az Úr hívott meg, mielőtt még megszülettem; anyám méhétől fogva emlékezetében él nevem… A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Mindezek olyan prófétai szavak, amelyek Keresztelő Jánosban beteljesedtek.

Amikor megszületett, a rokonok azt kérdezték: „mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilvánvalóan az Úr van vele.” Mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudjuk mi lett belőle. Az Úr Jézus azt mondta róla, hogy: „az asszonyok szülöttei között nem született nagyobb keresztelő Jánosnál.” „Növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.” Nyilvános fellépésében a legfontosabb cselekedete a bűnbánat hirdetése volt. Ennek legszebb megnyilvánulása pedig, amikor rámutatott az Úr Jézusra: Íme az Isten Báránya. Íme aki elveszi a világ bűneit. Őt hallgassátok.” Nincs ennél szebb és fontosabb feladat, mint másokat önzetlenül Krisztushoz vezetni.

Valójában a keresztény ember hivatása és feladata hasonló ahhoz, amit Keresztelő Jánost tett. Minden megkeresztelt embernek feladata rámutatni az Úr Jézusra.

Az tény, hogy a keresztény élet néha Keresztelő János pusztájához hasonlít. Ugyanis kevesen vesznek erről tudomást. Kevesekhez jut el a sürgető felszólítás, hogy Isten országának építésében minden megkeresztelt emberre szükség van. Ugyanakkor sok elhangzott buzdítás, tanítás pusztában kiáltott szó lesz, mert nehezen talál termékeny talajra a ránk bízottak lelkében. Mégsem adhatjuk fel a küzdelmet. Nehézségek árán is ki kell tartanunk a keresztény élethivatásban. Szavainkon, de még inkább cselekedeteinken, döntéseinkben előbb utóbb meglátszik, nyilvánvalóvá lesz, hogy csak a nevünkben vagyunk-e keresztények, vagy valóban Jézushoz tartozunk és minden mozdulatunk rá mutat.

A mai élet körülményei között is szükség van a Keresztelő Jánoséhoz hasonló hivatásból fakadó magatartásra. Szükség van arra, hogy úgy mutassunk rá Krisztusra, mint az életünk értelmére, azt az üzenetet közvetítve, hogy: íme Őt hallgassátok, mert neki számunkra is van mondanivalója, van útmutatása, csak arra van szükség, hogy mindez halló fülekre és befogadó szívekre találjon.

„A mai példázat arra hív bennünket, hogy engedjük el a szorongást, a fóbiánkat, hogy mindent a kezünkben kell tartanunk és beprogramoznunk, és hogy, még a lelki életünkben is meg kell értenünk mindent. Ez a létezésnek és a szabadon hagyásnak a példázata: ha a magot elvetették, nyugodtan lehetsz, hagyd az Urat cselekedni! Ez nagyon különbözik attól, amit mi eredményességnek nevezünk: bizalom, Isten kezében hagyni a dolgokat és hinni, hogy Isten, ha hagyom, cselekszik és növekszik bennem.” (Paolo Curtaz)

„A kafarnaumi házban (Mk 3,20–35) Jézus »körbenjáró« tekintetével találkozunk, mintha egy mintaszerű kört szeretne megrajzolni, vagy szemlét tartana. Valaki hírül adja a Mesternek, hogy »kint« várják anyja és testvérei. Jézus nem úgy reagál, ahogy az olvasó elvárná tőle. Nem küld senkit helyet csinálni, hogy rokonai beléphessenek a házba. A Mester feltesz egy kérdést (33. vers), majd körbenéz (34a) és ünnepélyes kijelentést tesz (34b–35). »Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek.« Ennek a tekintetnek a milyenségét csak Márk emeli ki, és nagy gonddal pontosítja. Jézus körül nem egy meghatározhatatlan és kaotikus sokaság van, hanem hallgatók »köre«. Mielőtt válaszolna, személyesen, egyenként rájuk tekint, mintha igazolná hiteles jelenlétüket, hogy igen, ők itt vannak, és hallgatják. Végül kifejezett választ ad: »Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám« (3,35).”

Elena Bosetti

„Az Eucharisztia étkezés, közösen elköltött vacsora, amely felidézi Jézus utolsó étkezését, de más étkezéseit is. Jézusnak tanítványaival megélt asztaltársaságait a feltámadás előtt és után: azokat a közös étkezéseket, amelyekben Jézus kimutatta barátságát, szándékát, hogy együtt akar lenni tanítványaival, az akaratát, hogy megossza saját kenyerét és saját kelyhének italát.” (Carlo Maria Martini)

Isten,
fenn a mennyben,
megfoghatatlan, messze lévő
Atya, imádunk téged.

Isten,
lenn a földön,
megfogható, közel lévő
Jézus, szeretünk téged.

Isten,
benn a szívben,
megragadó, lelkesítő
Lélek, tanúskodunk melletted.

Anton Rotzetter OFMCap imája

Pünkösdvasárnap és pünkösdhétfő (Mária, az Egyház anyja)

Jöjj, Teremtő Szentlélek, űzd el a pusztaságot, a mélységet. Hozz vigasztalást, a fájdalomra gyógyulást, a sebre balzsamot, a bűnre kegyelmet, a reménytelenségbe új reményt, a sötétbe fényt, a céltalanságba célt, hogy a káosz és zűrzavar után minden a helyén legyen, helyére kerüljön bennünk és körülöttünk, és nevetve nézzünk a holnapra. Jöjj, és adj minden teremtménynek vigasztalást, békességet! Ámen.

„Hadd zengjünk magasztaló éneket
mert valóban: egyszer mindnyájunkat elragad
a romlásból az örök ifjúságba,
a halálból az életbe,
a betegségből a győzelmes erőbe,
a kicsiségből a dicsőségbe,
a szűk időből az örök messziségbe.
Igen, így lesz ez majd,
midőn örökre otthon leszünk Krisztusnál.”

Alexandriai Szent Cirill

„Valójában mi is a szeretet? János evangélistának egyértelmű elképzelés van: mindenekelőtt Isten szeretetének befogadása; annak elfogadása, hogy szeretettek vagyunk, és benne maradunk ebben a felfedezett szeretetben. A szeretet tehát elsősorban tudatosítás, aztán hangulat, lelkesedés, érzelem. Tényekben mérhető – mondja az evangélista. Gyakran félreértjük a »szeretet« szót. Az nem csak szenvedély és érintettség, kábulat és végtelen boldogság, értékességünk érzése. A szeretet nagyon konkrét: hétköznapiság, erőfeszítés, hűség és szenvedés is. Éppen olyan, ahogyan Jézus odaadta értünk önmagát. A szeretet áramkörét gyakran megszakítja lassúságunk, nehézkedéseink és bűneink. Isten pedig csak annyit kér tőlünk, hogy engedjük, hogy szeressen, és irgalmassága elérjen hozzánk, hogy megmaradjunk jelenlétében világosságában. Egyértelmű, hogy ha a szeretet változik, akkor én is változom. Így van ez az emberi szeretettel, de sokkal inkább Isten szeretetével. Ő nem azért szeret bennünket, mert arra méltók vagyunk, hanem – szeretetében – szerethetővé tesz bennünket, képessé arra, hogy legyőzzük a sötétséget, amely mindannyiunkban ott van.”

Paolo Curtaz

„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok.” (Jn 15,4)

„Az istenkeresőknek, akik a Názáreti tanítványai lettek, nincs bebiztosított jövőjük, nem mentes az életük sem a törékenységtől, sem a bűntől, nincsenek megkímélve azoktól a próbáktól, amiket az élet (nem Isten!) ad eléjük. De az Úr tanítványaiként megértették, hogy az élet azért van, hogy megtanuljanak szeretni, a Názáretit pedig példának és a szeretet forrásának tartják. Benne maradnak.”

Paolo Curtaz

Jó pásztor vasárnapja

Dávid zsoltára.

Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel
és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.
Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.
Számomra asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára. Fejemet megkented olajjal, s a poharam színültig töltötted.
Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján, s az Úr házában lakhatom örök időkön át.

(23. zsoltár)