Károlyi Bernát, Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt és Kriszten Rafael ferences szerzetesek 1944 és 1954 között életükkel tettek tanúságot Isten iránti elkötelezettségükről, emberszeretetükről. Mindannyian tudták előre, hogy a nemzetiszocializmus és a kommunizmus diktatúrái alatt kiállni az egyházért, a hívekért, az üldözöttekért, a kisemmizettekért „nem vet jó fényt rájuk”, talán életüket is áldozatul kell adni.

Kriszten Ferenc 1899. november 19-én Kőrösbányán (Hunyad vármegye) született. 1915. augusztus 28-án öltötte magára Szent Ferenc ruháját, s vette fel a Rafael nevet, novícius Pécsen volt. 1916. augusztus 28-án egyszerűfogadalmat, 1920. december 8-án tett örökfogadalmat, 1922. június 29-én szentelték pappá. 1925-ben Szatmárnémetiben segédlelkész. 1927-ben Kecskeméten hitszónok, hittanár és a Szent Antal Társulat vezetője, 1928-ban Pécsen hitszónok, segédlelkész, irodai szolgálatos, a házitanács tagja, a Háztörténet jegyzője és könyvtáros, 1929-ben Kecskeméten hitszónok, a III. Rend igazgatója, a Szeráfi Kollégium magisztere, igazgatóhelyettes az iskolában, 1935-ben Pécsen hitszónok, irodai szolgálatos, segédlelkész, nagyböjti szónok, a házitanács tagja, a kolostor anyagi ügyeinek intézője, a Ferences Miseszövetség vezetője, 1936-ban Pécsen házfőnökhelyettes, irodavezető, segédlelkész, hitszónok, gyóntató, a laikus testvérek lelkivezetője, 1937-ben Budapest-Pasaréten házfőnök, hitszónok, hitoktató, a Háztörténet jegyzője, a cserkészcsapat vezetője, 1940-ben Nyíregyházán házfőnök, hitszónok, a Szentkereszt nővéreknél rendkívüli gyóntató, a háztörténet jegyzője és könyvtáros, 1941-ben Budapesten házfőnök és plébániai adminisztrátor. Minden egyházközségben különösen nagy gondja volt a szegényekre.

Idézet az Imakilencedből, egy tanúság: „1945-ben egyszer Rafael atya éppen a konyha előtti folyosón beszélgetett Hilár testvérrel. Amíg vártam, hogy szólhassak, a következőket hallottam a beszélgetésükből. Mondja testvér, mennyi élelmünk van még? Hilár testvér azt mondta: Ha tartjuk a népkonyhát, egy napra, ha csak a rendháznak főzünk, akkor egy hétre. Rafael atya gondokodás nélkül vágta rá a választ: Addig eszünk, amíg a híveink! Egy életre megragadott ez a párbeszéd, bár jellemző a ferences szellemre, de akkor ez az együttkoplalás lehetőségének vállalását jelentette.”

A Budapest-Országúti Plébánián hadigondozónap keretében meleg ruhát juttattak el a fronton harcoló katonáknak. A rászorulók részére burgonyát és tejet osztott ki: a plébánia két kecskét vásárolt erre a célra. „Kriszten Rafael plébános a kerületi óvóhelyekről, illetve lehetséges misézőhelyekről tájékoztatta az Érseki Általános Helytartói Hivatalt, mely levél szerint szentmisét a következő helyeken tudnak bemutatni légvédelmi készültség esetén: Fenyves úti elemi iskola – 150 személyes-, BBTE sport-pálya – 180 személyes-, Páfrány utca 5. 150 személyes óvóhely, Margit körút 1 – 200 személyes óvóhely. „Templomunk, illetve annak esetleges pusztulása után Kultúrházunk szentmisehallgató közönsége részére a rendház 240 személy részére rendelkezik óvóhellyel.”¹ A bombázások idején óvóhelyről óvóhelyre járt misézni, gyóntatni, vigasztalni! Szálasi Ferencet a parlament két háza beiktatta nemzetvezetői tisztségébe, majd a németek felrobbantották a Duna hidait. „Az első hírek céltudatos robbantásról szóltak és azt gondoltuk, hogy a forgalmat leállították. Amikor nyilvánvaló lett, hogy villamoskocsik is a Dunába estek P. vitéz Szabó Szerénnel a helyszínre igyekeztünk. Addigra a Radeczky laktanyából kivezényelt nyilasok elállták a Dunához vezető utat és csak erőszakos fellépés után engedtek hivatásunk teljesítésére. A Duna parton szolgálatot teljesítő formaruhás nyilas nemvárt előzékenységgel a készen álló propellert ajánlotta fel. Ezen igyekeztünk a pesti oldal felé. A Duna közepe táján leállott a propeller és kisebb csónakot rendeltek a mi szolgálatunkra. Amikor a Duna parton elláttuk a sebesülteket egy rendelkezésünkre nyújtott motoros csónakkal a vízbe omlott hídra siettünk, ahol a vízből kimentett halottakat láttuk el az utolsó kenet szentségével. A modern lelkipásztorkodás iskolapéldája volt.”²

Budapest ostroma idején a városi vízhálózat is elpusztult, az emberek a rendház kútjára jártak vízért. Néha hosszú sorok alakultak ki. „Az ostrom alatt elfogyott majdnem mindenütt az élelem. A kereskedések kifosztva, szétrombolva, kiégve… Mikor lesz itt élet?! Eddig konyhánkban 140 emberre főztek. Ez a szám az ostrom után napról napra emelkedik. Elérte az 1400-at. … A Nunciatúra népkonyháját a nemzetközi Vöröskereszt égisze alá helyeztük és orvosi ambulanciát nyitottunk az egyik földszinti szobában. Emiatt eléggé tisztelték a házat.”³

1944-ben zsidómentő hálózatot is szervezett, és a nunciatúrával közösen egész vonatokat fordítottak vissza, melyek már a cél felé haladtak a deportálandó zsidókkal. Az első időben (az első zsidótörvény megszületése után) havi rendszerességgel indítottak keresztelési felkészítőket azon zsidók számára, akik így akartak megmenekülni.

1946-tól Pécsen tartományfőnöki tanácsadó, házfőnök, plébániai adminisztrátor, hitszónok és gyóntató, 1948-ban Pécsen segédlelkész, a házitanács tagja, a Credo Egyesület vezetője, hitszónok és gyóntató, 1949-ben Hatvanban házfőnök.

1950 júniusában megkezdődött a szerzetesek deportálása, amikor ez a hatvani híveknek tudomására jutott, akkor körbevették a rendházat, hogy így oltalmazzák az ottani ferenceseket. Az ÁVO-sok felszólították Rafael atyát, hogy oszlassa fel a tömeget, mivel ez nem sikerült, mindenkit agyba-főbe vertek, a ferenceseket az Andrássy út 60-ba szállították

Rafael atyát a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén 1951. január 31-én életfogytiglani börtönre ítélték. „Istenem! Mikor lesz már ennek a szenvedésnek vége? Szörnyen szenvedek! Uram, ne hagyj el, és segíts, hogy el ne essek! Szenvedek, nagyon szenvedek!” – őrizte meg szavait egyik rabtársa. Rafael atya – a rendi nekrológium szerint – 1952. szeptember 15-én halt meg a conti utcai börtön kegyetlen viszonyai következtében. Gyenge egészsége sosem gátolta abban, hogy mások segítségére siessen. Életútja önmagunk felülmúlására bátorít minket – a Lélek erejében.

1Plébános 1362. sz. 1944. április 25-én kelt levele, Plébániai Irattár XXXVIII. kötet

2Buda: Historia Domus VI. 1925-1961, 1944. október 4. Idézi: fr. Varga Kamill ofm: Az Országúti Ferences Plébánia története, Budapest, 2016. 123.o.

3Buda: Historia Domus VI., 1925-1961. 1945. február; Idézi: fr. Varga Kamill ofm: Az Országúti Ferences Plébánia története, Budapest, 2016. 124.o.